Pesti Napló, 1893. november (44. évfolyam, 307-336. szám)

1893-11-01 / 307. szám

307. szám. Budapest, szerda PESTI IV.AJPILX., 1893. november 1. tisztán állami szükségletet életbeléptetni és annak tekintélyét biztosítani, nem szabad még ideiglenesen és átmenetileg sem oly intézkedést törvénybe igtatnia, melynek az az evidens célja és indoka, hogy a felekezeti hovatartozandóság egy állami intézmény segélyével mutattassék ki és állapíttassák meg. Az állami anyakönyvvezetés tisztán és kizáró­lag állami feladat, s egyik eszköze az állami és fele­kezeti jogkör teljes elhatárolásának, s mindkét jogkör a maga külön terrénumára való utalásának úgy, hogy ezek a jövőre egymásba ne folyjanak. Eddig a baj az volt, hogy a felekezetek vezettek az állam ré­szére is anyakönyveket. De hogy a célba vett elha­tárolás mellett jövőre viszont az állam vezessen a felekezetek számára bár csak átmenetileg is anya­könyveket, kitüntetvén azt, hogy melyik újszülött milyen felekezethez tartozik, ez elvileg is abszurdum és megengedhetetlen dolog, amellett, hogy eddig nem ismert új bajoknak kiapadhatatlan kútforrását nyit­ja meg. Ha tehát ezekből folyólag az állami anya­könyvvezetést, amennyiben nem egy nevetséges, hasznavehetetlen, emellett pedig újabb bajokat szülő intézményt akarunk alkotni — a polgári házasság tör­vénybe igtatása nélkül életbe léptetni elvi lehetet­lenség és gyakorlati abszurditás. A mi meggyőző­désünk az, hogy a képviselőház igazságügyi bizott­sága az anyakönyvezési törvényjavaslattal a polgári házasságról szóló javaslat ismerete és mérlegelése nélkül nem foglalkozhatik. Ami különben a közigazgatási bizottságnak em­lített jelentését illeti, abból a következő részt emel­jük ki. Az egyházpolitikai téren célba vett reformok meg­valósításánál kettőt kell mindenekfelett szem előtt tartani: hogy biztosíttassék az állam feltétlen szuverenitása egy­házi téren is, szemben a különböző felekezetekkel; s hogy az egyes felekezetek teljes egyenjogúsága mellett ezek saját jogkörükben ne sértessenek, s azon a téren, melyet be­tölteni és uralni hivatvák, minden beavatkozástól ment önrendelkezési joguk megóvassék s ekként a teljes vallási béke és nyugalom biztosittassék. E kettős cél megvalósítására a legbiztosabb és leg­alkalmasabb mód a jogkörök szigorú elválasztása, mert általános tapasztalás tanúskodik amellett, hogy minden konfliktus, mely adott esetben állam és egyház közt fel­merült, főleg azon téren indult meg, ahol az állam és egy­­ház beavatkozása egymás mellett áll fenn, s hol a fölmerülő életviszonyok szabályozását mindenik a saját jogkörébe tartozónak véli. Miután a jelen javaslat a jogkörök teljes szétvá­lasztásának elvén épült fel, beterjesztését, mint a sza­badelvű szellemtől áthatott, okszerű vallási politika első láncszemét örömmel üdvözli a bizottság. Oly intézmény meg­­alkotását célozza e javaslat, mely a művelt államok nagy tömegében már hosszabb vagy rövidebb idő óta és pedig mondhatni, ugyanazon elvek alapján fennáll s feladatainak minden irányban teljesen megfelel. Hazánkban e kérdést illetőleg a törvényhozás képvi­selőházainak többször volt alkalmuk nyilatkozni az utóbbi huszonhat év alatt s nyilatkozataik minden alkalommal az anyakönyvek államosítását, mint kitűzendő célt jelölték meg. Aktuálissá mindazonáltal csak a legújabb események tették e kérdést s a beállott sajátszerű viszonyok annyira gyorsították megérlelését, hogy ma megoldása mint elen­gedhetetlen szükség áll előttünk, amely elől tovább kitérn nem lehet. Eltekintve attól, hogy az anyakönyvek államosítása egyenesen gyökerénél támadja meg azon elítélendő izga­tást, mely éppen az anyakönyvek vezetése ötletéből egy ér­vényben álló állami törvény végrehajtása s igy közvetve, az állam tekintélye ellen irányul, s ezen izgatást az által fosztja meg legfőbb erejétől, hogy a hangoztatott dogmai összeütközést s a vitatott lelkiismereti kényszert kizárja, e javaslat törvényerőre emelésével lehetségessé válik, hogy az anyakönyvek az állam egész területén kizárólag az állam nyelvén vezettessenek. E tény horderejét és jelentő­ségét nem szabad kicsinylenünk. Oly államban, mely annyi különféle nemzetiséget számlál területén, amely nemzetisé­gek kebelében az időnként felmerülő vétkes törekvések kívülről eredő támogatásra mindenkor számíthatnak, nem lehet eléggé megbecsülni semmi olyast, ami pregnáns ki­fejezésre juttatja államiságunkat s az állampolgárok ösz­­szetartozását. A mai rendszer, a felekezetek által vezetett anyakönyvek mellett ezt a helyzetet megteremteni már azért sem lehet, mert ma az anyakönyvek vezetésének módját meghatározni a felekezeteknek állván jogában, az állam részéről jövő beavatkozás nemcsak a nemzetiségi, de a felekezeti féltékenységet is felébresztené. A magunk részéről e jelentésre csak azt akar­juk megjegyezni, hogy annak egész eszmemenete, mint a fentebbiekből kitetszik, éppen azokkal az el­vekkel áll ellentétben, melyek az állami anyakönyve­zés értelmét és létjogát képezik. Teljesen elfogadjuk azt, hogy a vallási béke és nyugalom biztosításának leghathatósabb egyik eszköze az állami és egyházi jogkörök teljes különválasztása; értjük azt is, ha valaki azt mondja, hogy a konfliktus az állam és egyház között legtöbbször a két jogkör egymásba nyúlása következtében áll elő; csupán azt nem értjük, hogy ezek előrebocsátása mellett a je­lentés egyszerre csak áttér az 1868:53. törvénycikk elleni izgatásra s ezen törvény végrehajtásáról szólva, ezzel kapcsolatban mondja azt, hogy a javaslat hi­vatva lesz „a hangoztatott dogmai összeütközést s a vitatott lelkiismereti kényszert­ kizárni. Mi úgy tudjuk, s így tudja ezt mindenki, aki az állami anyakönyvek intézményét elméletileg és gyakorlatilag ismeri, hogy azt csak állami jogkörben és kizárólag csak a felekezet nélküli állam céljaira szabad behozni. Arról tehát, hogy ez a felekezeti viszonosságról szóló törvény végrehajtása terén fel­merült „dogmai összeütközés és lelkiismereti kény­szer megszüntetésére van hivatva,“ ami azt jelenti, hogy az állami anyakönyv tulajdonképpen egy fele­kezeti jogkörbe vágó s felekezeti érdekeket biztosító törvény végrehajtásának egyik eszközét képezi, mo­dern államban szólni sem lehet. És­pedig annyira nem lehet, hogy az állami anyakönyvezésnek be­hozatalával, ami csak a polgári házassággal kap­csolatban történhetik, a kormány programmja alap­ján nem lesz szabad az e körbe tartozó feleke­zeti érdeket biztosító törvényt végrehajtani, sőt azt abrogálni kell, ha ugyan az állam és a felekezeti jogkör különválasztása nem üres jelszó s nem puszta ürügy, mely alatt más célok rejtőzhetnek el. Annál különösebb tehát, hogy a képviselőház­nak egy bizottsága a maga jelentésébe oly enunciá­­ciókat vesz fel, melyek nemcsak a saját maga által előzőleg hangoztatott elvekkel, hanem magával a kormány programmjával, és az annak keretében a törvény végrehajtásának felfüggesztése tekintetében adott kötelező ígérettel nyílt ellentétben állanak.­ ­ A pénzügyi bizottság ülése: Budapest, október 31. A képviselőház pénzügyi bizottságának Széll Kálmán elnöklete alatt ma délelőtt ülése volt, melyen Hegedűs Sándor előadó annak a jelentésnek terveze­tét terjesztette elő, melyet a bizottság a jövő évi költségvetésről az előző ülés megállapodásai értelmé­ben szerkesztett. A jelentést a bizottság Helfy Ignác, Horánszky Nándor, Pulszky Ágost megjegyzései és Wekerle Sándor miniszterelnök felvilágosításai után érdemleges módosítás nélkül elfogadta. Az elnök a bizottság tagjainak általános helyeslése közben Hegedűs Sándornak köszönetet mondott a jelentés megszerkesztéséért. A bizottság ezután az állami számvevőszékre vonat­kozó 1880. LXVI. törvénycikk módosításáról szóló törvény­­javaslat tárgyalásába fogott. Hegedűs Sándor előadó a javaslatot rövid ismertetés után elfogadásra ajánlotta. Helfy Ignác arra utalva, hogy a számszék hatáskörét nem tágították, a személyzetemelésről azt tartja, hogy nem volt egészen indokolt. Pázmándy Dénes az állami számvevő­­szék szükséges újjászervezéséig ugyancsak nem tartja helyén­valónak a szaporítást. Horánszky Nándor kijelenti, hogy nem akarná a számvevőszék teendőit megakasztani. Ha feltétlenül szükséges a kívánt, szaporítás, nem tesz a ja­vaslat ellen kifogást. Wekerle Sándor miniszterelnök a számvevőszék teen­­dőinek nagy megszaporodására és a meritorius ellenőrzés teljesíthetésének szükségére utal és arra kéri a bizottságot, hogy a javaslatot fogadja el. A bizottság Pulszky Ágostnak ugyanilyen irányú fel­szólalása után a törvényjavaslatot a zárszámadási bizott­ság szövegezése szerint megszavazza és elhatározta, hogy jelentésében azt a reményt fogja kifejteni, hogy a szám­vevőszék ezzel a személyzettel megszaporodott teendőit is pontosan teljesíteni fogja. A bizottság végül a budapest-esztergomi helyiérdekű vasút engedélyezésére vonatkozó törvényjavaslatot tár­gyalta. Neményi Ambrus előadó ismerteti azokat a különféle terveket, melyek ennek a vasútnak építése tárgyá­ban egy évtized óta felmerültek. Ezt a problémát valamennyinél jobban megoldja a jelen terv, a­mely az esztergomi kőszénbányákból kiinduló vasutat egye­nesen a budai és a pesti körvasúttal köti össze. Azt a vasúti hidat, amelyet ezzel a vasúttal együtt építeni fognak, mindenesetre ki kellett építeni, akár létesül ez a vasút, akár nem. Igaz, hogy leginkább az lett volna óhajtandó, hogy ezt a vonalat, mint az Államvasutaknak a konvent végzésével? Hogy pattan föl az esküdtek székéből a sápadt arcú Antonelle, s társai nevében sietve hadarja el: — Kijelentem, hogy az esküdtek lelkiismerete immár tisztán lát és világosan ítélhet.­ Ez a szó visszafojtja remegő lelketekben az életösztön hatalmas szavát, s útját vágja a további védelemnek. A közvádló szivéről nehéz teher hullott le, és szemeinek ravasz csillogásával gúnyosan moso­lyog le rátok. — Polgár esküdtek! A köztársaság egysége és föloszthatatlansága ellen történt egy bűnös összeeskü­vés. Ez a francia nép jólétét és biztonságát veszé­lyezteti. Ez a vád, amelyet nem kérdés alakjában teszek föl, hanem mint tényt terjesztek az esküdt­szék elé. Felelni méltóztassék, váljon a vádlottak részesek-e az összeesküvés bűnében? Felkérem önö­ket a törvény nevében, hogy vonuljanak vissza a szomszédterembe, hogy ítéletüket meghozhassák. Háromórai tanácskozás után visszatérnek. Az ítélet egyhangú „Igen!“ Újra elővezetik a vádlottakat. Az elnök tud­­tukra adja az esküdtszék határozatát. Ők hallani kívánják a közvádló indítványát s Fouquier-Trnvale a halálbüntetés kimondását kéri. A teremben lefolyt jelenetet a vésztörvényszék­nél jelen volt Gradius Villate szemtanú leírása után a következőképp beszéli el Walton, Histoire du Tribunal Revolutionnaire de Paris című­ munkájában. — Ott ültem Camille Desmoulins mellett az esküdtek előtt álló padon. Mikor ezek visszatértek a terembe, Camille előre lépett, hogy néhány szót váltson Antonelle-t, ki az utolsók között lépett be. Visszaborzadt arcának ijedt kifejezésétől s han­gosan fölkiáltott: — Ah istenem! Nagyon sajnállak, ez borzasztó munka lehetett? Mikor pedig a Jury ítéletét hallotta­, karjaim közé vetette magát s resz­ketve susogta: Én öltem meg őket Brissot leleplezé­sével! Mikor a vádlottakat az ítélet kihirdetésére elővezették, minden szem rajtuk csüngött. Mélysé­ges csend uralkodott az egész teremben s mikor a közvádló a halálbüntetés kiszabását kérte, a szeren­csétlen Camille elvesztette egy pillanatra eszét s ki­tört belőle a szó: — Megyek, menni akarok! De nem mehetett. Mikor a végzetes halál szót kiejtették, Gensonné sápadtan, reszketve kért szót­­a törvény végrehajtása ellen. Mondott is valamit, de megérteni nem lehetett. Boileau megmerevedve állott helyén, s kalapját ma­gasra emelve fölkiáltott: — Ártatlan vagyok, majd hirtelen a nép felé fordulva, heves kitörésekben hívta fel őket segítségül. Az elítéltek egyhangúlag kiáltozni kezdtek: — Ártatlanok vagyunk ! Nép, megcsalnak benneteket ! de a tömeg mozdulatlanul állott, az őrök pedig megragadták és leültették őket. E pillanatban egy borzasztó jelenetnek voltam szemtanúja: Valazé tőrt rántott elő kebléből s azt szive mélyébe döfte, összeesett. Meghalt Sillery ellökte a két mankóját, s kezeit örömtől sugárzó arccal dörzsölve fölkiáltott: — Ez a legszebb napja az életemnek! Az utolsó éjszakát énekléssel és vidám beszél­getéssel töltötték együtt. Boyer-Fonfréde Ducoshoz fordult s őt átölelve igy szólt: — Barátom, én vitte­lek a halálba! Dacos kebléhez szorította őt s igy felelt: — Barátom, vigasztalódj, legalább együtt ha­lunk meg! Fauchet abbé leverve, az Istennel békült; Lasource pedig Duprat-ba akart erélyt és bátorságot önteni. Egy más forrás Lasource szájába a követ­kező fölkiáltást adja. Én egy oly pillanatban ha­lok meg, mikor a nép az eszét elvesztette, önök pedig akkor fognak meghalni, mikor azt visszanyeri. Carra megőrizte a hidegvérét. Végső perceiket börtöntársuk Riouffe festői színekkel írta le. Nyugodtak voltak minden kérkedés nélkül, bár nem reméltek semmiben. Lelkük oly magasra tudott emelkedni, a­hova a vigasztalás köznapi szavai nem érhettek többé. Brissot komoly és elmélkedő, a haza sorsa fölött töprengett. Gensonné a népek boldogsá­­gáról szőtt terveket. Vergniaud tréfás verseket sza­valt s védő beszédjének egyes részleteit mondta el, a mely mestermű végkép elveszett az emberiségre, mivel a barbárok nem engedték elmondani. Valazé kihűlt teste ott feküdt közöttük s valami égi fény ragyogott jeges szemeiben. Hideg ajkai körül szelíd mosoly játszott, dicsőségteljes halálának nyugalma. Ó már szabad! Vergniaud eldobta a mérget magától, hogy együtt halhasson meg barátjaival. Déltájban indultak a vesztőhely felé. A hidak, terek, utcák és ablakok tömve voltak kiváncsi né­zőkkel. Az egész Páris az utcákon volt, oly tömeg­ben, aminőt sohase láttak. Egy órakor érkeztek a place de la Revolutions. Mikor a szekérről leszáll­tak, Boyer-Fonfréde és Ducos összeölelkeztek. Pél­dájukat mindnyájan követték a vérpad tövében. Sillery ment föl először, s jobbra és balra meghajolt a nézők tömege előtt. Léhardy fölkiáltott: — Éljen a köztársaság! Ekkor mindnyájan rázendítették a Marseillais-t. Az élők egyre daloltak: — Plútôt la mort que l’esclavage, C’est la devise des Frangais! De a kórus egyre gyengült. Vigée volt az utolsó, s a dal vele együtt elhallgatott. Vedazének csak holt­teste került a guillotine alá. A kivégzés harmincnyolc percig tartott, s a tö­meg kalapját a, levegőbe szórva, ordította mintegy tiz percig: — Éljen a köztársaság! Oh ti szegény, szerencsétlen emberek, akik az emberi jogok vértanúi lettetek, mivel azt hittétek, hogy a tömegnek is van szive, ne hallgassatok e cső­cselék üvöltözésére, hanem haldokló szemeitekkel te­kintsetek a távol jövő világába, az eszményeitek alap­jára épített uj társadalmi rendre, a melyből hálás szemmel tekint felétek a jogaiba fölemelt emberi ön­érzet. A ti lecsorgó véretek volt a XIX. század humanizmusának és civilizációjának vérkeresztsége!­ 3

Next