Pesti Napló, 1893. december (44. évfolyam, 337-365. szám)
1893-12-01 / 337. szám
Nemzet és hadsereg, Budapest, november 30. A költségvetési viták súlypontja évek óta a honvédelmi tárca tárgyalásán nyugodott. Mert még a honvédelmi miniszter lovagias és rokonszenves egyénisége sem volt képes eloszlatni azokat az aggodalmakat, amelyeket az ellenzék a véderő fejlesztésében észlelhető nemzetietlen irányzat folytán méltán hangoztatott. Az idei költségvetési vitában is a tárgyalás nyugodtságát a honvédelmi tárca zökkentette ki a pacifikus hangulatból, s nemcsak a vitatkozás hangjának élességében, de a politikai szenvedély felkeltésében is nagyban elütött a megelőző napok tárgyalási modorától. Mintha a Ház atmoszférája változott volna át hirtelen, mert a kedélyek is izgatottabbak s a szenvedélyek is fogak'" 1' - a vita hevében. Kétségtelenül httz ..nez a honvédelmi miniszter rekonvaleszcens állapota is, akit a miniszteriális kötelesség úgyszólván a betegágyból szólított a Házba, hogy tárcájának tárgyalásánál alkotmányos kötelességét teljesíthesse. S hogy ily állapotban az idegrendszer érzékenyebb, s momentán felindulását gyakran nem képes feláldozni a tárgyalás nyugodtságának, azt érteni és méltányolni fogják mindazok, akik a miniszterben nem csupán az alkotmányos felelősség elvont teóriáját látják meg, hanem a betegség által indiszponált embert is. De nagyon tévedne az, aki a vitának élesebb hangját és szenvedélyesebb modorát csupán a személyi okok rovására írná. Van annak egy mélyebb és fontosabb tárgyi alapja. Mert míg az ellenzéki kritika a közkormányzat minden ágában érvényesülni tudott, s a reformeszmékkel együtt a nemzeti irányból is többet vagy kevesebbet beleerőszakolt a politikai vezetés szellemébe, addig a véderő fejlesztésénél és szervezeténél a nemzeti aspirációnak legcsekélyebb igénye sem tudott tért foglalni. Ez az oka, hogy az alkotmányos élet negyedévszázados alkotásai a véderőt csak számbelileg és technikailag tudták megerősíteni, de a harcképesség fokozásával, mely folyvást óriás áldozatokat kivon a nemzettől, nem tudták arányba hozni az új alapokra fektetett állami rend felfogásának és szellemének beillesztését. Nem egyes visszaélésekből és sajnálatra méltó kihágásokból merítjük ki erre az érvet, hanem abból a közszellemből, melyet a hadsereg mint hagyományos tradíciót ápol kebelében, s amely a tisztikar gondolkodását a nemzetbentartó elem gondolkodásától és szellemétől sok dologban még ma is különválasztja. A véderő, amely a többi államokban nem csupán a nemzeti erőnek, hanem a nemzeti önérzetnek is par excellence képviselője, nálunk nem tudott összeforrni egészen a nemzeti érzéssel és öntudattal. Nem lelkesítik ugyanazok az eszmék és ugyanazok a törekvések, amelyek a közszellem uralkodó áramlatában élnek és lüktetnek, s nem a nagy nemzeti célok lelkesedése, csupán a vezetés fegyelme, vagy hivatásuk kötelességérzete tartja őket össze. Így lép a nemzetalkotó eszmények helyébe a rideg katonai erény, amely csak a fenyegető külső veszélyek ellen lehet biztosíték, de az állam benső konszolidációjának nem képes teljes munkatársa lenni. Ki csodálná, hogy ily körülmények között úgy a nemzetben, valamint ..Annak képviseletében a katonai kérdések iránt bizonyos érzékenység fejlődik ki, amely mindannyiszor megnyilatkozik, valahányszor alkalom nyílik rá. De ez az idegesség viszont a hadseregre is átragad, s a kölcsönös elfogultságnak magvait hinti szét. Ez szüli azután azokat a sajnálatraméltó félreértéseket s hangulatbeli feszültséget, melynek jelenségeivel sokszor találkozunk, de amelynek igazi okát konkrét dolgokban meg nem találhatjuk. Nemcsak a nemzet, hanem a véderő is ideges, hogy úgy mondjuk, indiszponált, mint a honvédelmi miniszter mk. Ez az oka, hogy egyes kihágásokat mindig hajlandók vagyunk a testület rovására írni s az egyéni hibákért az osztályt teszszük felelőssé. Viszont a véderő a nemzeti követelések legkisebb igényét sem képes akceptálni, s mereven utasítja vissza a haladásnak jogos mértékét, amely nem a gyengeségnek, hanem az erőnek lehetne forrása. Egyszóval nem értjük egymást s annyira fejlesztjük mesterségesen az ellentéteket, hogy még a megoldási kísérletek is kölcsönös izgalmakat keltenek. Pedig talán elsősorban a véderőnek volna érdeke, ha nem csupán az anyagot szerezné be a nemzettől, hanem annak lelkesedése és rokonszenve is támogatná nehéz feladataiban. Mert nagy erkölcsi erő rejlik a tömeg hazafias érzésének felbuzdulásában, s nemcsak a szívekben gyújt lángot, hanem a karok izmait is megacélozza az a biztos öntudat, hogy mögöttünk áll a nemzet. S ha a fegyver kihull kezünkből, felveszi más, aki ugyanazért az eszméért ég és lángol, amelyért mi tettük kockára életünket. S ha van valami lélekemelő és hatalmas a tömegnek még a morajában is, mennyivel magasztosabb annak lelkes felbuzdulása! Mióta az általános védkötelezettség elve a véderőt a nemzeti élet kontingensévé tette, azóta a hadsereg gondolkodását a nemzeti érzéstől különválasztani úgy sem lehet. Más volt a helyzet a zsoldos hadseregek korszakában, midőn az a katona érzés és gondolkodás nélkül szolgálta sötétjébe mártja az ecsetjét és kísérteties fantazmagóriával ijesztgeti. Kihalt ebből az emberből az életöröm minden vágyakozása s mint valami megtestesült elégia, nemes lemondással siratja elvesztett reményeit. A nagyot akart ifjú reményeinek csillogása azonban ott borong ennek a megtört művészembernek a homlokán, mint ahogy rég letűnt csillagok ragyogása évszázadok múltán is fénylik még az ég boltozatján. A nemes lélek rányomta bélyegét a sápadt arcra, amelynek vibráló sárgasága szebb glóriafény, mint aminőt a szentképfestők rikító aranynyal festenek a szentek homloka köré. Egy szép eszme szerencsésen megkapta a maga sajátos formáját ebben a képben, amelynek megkapó realizmusából kizokog a temetői hangulat tragikuma. Richir könnyen, biztosan forgatja az ecsetet s kompozicióbeli ügyessége technikai tudásának a magaslatán van, amit érez, azt ki is tudja fejezni, amit gondol, azt el tudja mondani s a színek skálájából oly hatalmas árnyalatokat varázsol ki, mint egy Rubens. Annak az iránynak, amely erős drámai hatást diszkrét színezéssel tud elérni, legtehetségesebb művelője a német szentimentalizmus realisztikus festője, Firle Walter. A legerősebb művészegyéniségek egyike, s ha mégis hozzátartozik egy irányhoz, ennek oka csakis az, hogy ő a megteremtője ennek az iránynak. Firle poétalélek, aki éles szemmel figyeli meg az életet. De amit megfigyelt, azt nem festi meg azon frissen az impresszió első hangulatában, hanem átvezeti előbb az elme gondolkodó retortáján. Mire az eszme a vásznon testet ölt, allegóriává változott, amely egy magasabb ideát a mindennapi élet valamely jelenetének ábrázolásával fejez ki. Az a hármas kép ciklusa, amely a bajor királyi Pinakotheka jóvoltából most tárlatunkon van, a biblia három mondatát interpretálja a festészet színes nyelvein Az első képen szegényes szobában szegény emberek, mielőtt ebédhez ülnének az asztal mellé, áhitatosan imádkozzak. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Ezek az emberek erősen hiszik, hogy az imádságnak van foganatja, annyira átadják magukat a jámborság érzésének babonás reménynyel. A fiatal TÁRCA. A téli kiállítás. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Székely Béla. II. A századvégi művészet forrongásának hullámveréséből csak az utolsó gyűrűdzések jutnak el a budapesti műcsarnokig. Tárlatunk a maga egészében halvány képe annak a hatalmas művészeti életnek, amely Párisban, Rómában, Madridban és egyebütt elemi erővel ragadja a festészetet új célok és más irányok felé, s ha nem volna képkiállításunkon öt-hat olyan alkotás, amely messze idegenből hozzánk vetődve, hírmondója a modern művészet csodás átalakulásának, a téli kiállítást bátran a magyar képírók tárlatának nevezhetnék. Az a kétszáz külföldi festmény, amely az idegen név nimbuszával tolakodóan szétterpeszkedik műcsarnokunk falain, néhány kivétellel az unalmas középszerűség útján halad s egy betűvel sem mond többet azoknál a munkáknál, amelyeket a mi festőink kevesebb igénynyel, de több szerénységgel küldöttek a tárlatra Gúnyolnivaló nagyképűsködés kereshet csak gigászi alkotást a mi fiatal műtárlatunkon. Olcsó dicsőségnél mást nem igen adhatunk a külföld nagy művészeinek, ne csodálkozzunk tehát rajta, ha inkább oda küldik a képeiket, ahol az emberi szellem teremtő erejének gazdag színpompáját csillogó aranyra váltják. Majd ha a kormány megtízszerezi azt a nevetségesen csekély összeget, amelyért képeket vásárol, a magyar közönség műszlése pedig annyira fejlődik, hogy a szép festményben nemcsak a műcsarnokban, hanem a saját, szalonjában is akar gyönyörködni, akkor a művásárlás delejes ereje tárlatunkra fogja vonzani minden esztendőnek legkiválóbb művészeti termékeit. Valamivel több szigorúság azonban helyén volna a külföldi festők képeivel szemben. Elvégre a művészeti pangás szánalmas talajából kivirult már a magyar festészet erőtől duzzadó csemetéje, bölcsebb dolog tehát ezt istápolni, semmint túlzott udvariasságból az idegen művészet jelentőség nélkül való hajtásainak adni oda amúgy is szűk műcsarnokunkban a legjobb helyet, a legszebb falakat, a világosságot és az érdeklődést. A tárlat nem múzeum, ahol csupa műremeket keresünk, de nem is képkereskedés, ahol ügyes üzleti szellem a kiváló alkotás mellé az egyenrangúság látszatával odacsempészi a kontármunkát. Valamivel kevesebb külföldi festményt kérünk tehát, ha több jót nem kaphatunk, mert különben bárminő magasra, emelkedik is a magyar művészet nívója, az idegen középszerűségek megint csak lesülyesztik a kiállítás átlagos színvonalát. A legmagasabb igények szemmetartásával rendezett kiállításon is méltó figyelmet keltene azonban az a kép, amelyben Richir Herman Az élet nyomorúságát festette meg. Az alkotó erő mesés intuíciója, amely ösztönszerűen megsejteti az élet gazdag változatosságában azt, ami művészileg érdekes, Richir ecsetjének méltó tárgyat, adott a kidolgozásra. A háttérben fényesen kivilágított szalont látunk. Táncoló párok vígan lejtenek a zene ritmikus hangjára, boldog emberek ragyogó szemekkel élvezik a fehér vállak vakító villanását, a fal körül futó virággirland rózsái üde színben mosolyognak, minden olyan világos, derűs ebben a teremben, mint fényes tavaszi napon a tiszta égboltozat. Márványoszlopok mögé húzódott fülkében, ahová a csillárok ragyogása nem jut el, csak a zongora két gyertyaszálának gyönge lángja pislog, kicsiny piros széken fiatal művész ül. Jobb keze önfeledten belemélyed a zongora billentyűibe, bal karja hanyagul ereszkedik lefelé a csípő mellett, szép, érdekes feje pedig névtelen bánat keservében, a lemondás csüggedésével hanyatlik mellére. Az arcon holdsugáros romantika kísérteties színe ül, a barna karikával környezett szem fáradtan mereng s a lélek vergődésében a vértelen ajkak görcsösen összehuzódnak. Óh, szép emberi rom ez az alak, akibe az egykor büszke müvészlélek hálni jár csupán. A nyomor és nélkülözések baglyai huhognak körülötte, felizgatott képzelete, amely egykor a jövő dicsőségét kápráztató színekkel festette, most a balsors korom Mai számunk tizenhat oldal, fifth regife»! kií’.dÁsérii lilgrá??» évra—. 14 frt — fcf* RpffVftMrra------ .1 ,, 50 „ ReZZ& f 3 »J la? UMrs l Kgésnévre,— — 13 frt ~ kr* Negyedévre-------4 50 Fspaalfot létoner p«i£i küld re? Egész évTM------20 frt — kr. Negyedévre*— — 5 „ — „ aa£a fiiat Raggal te jádé*-- — 5 kig Esti kiadás — •— — 4 „ Szerkesztőség: 1 1. Fifitóátora 3. JMemms-MM. IS egéren *1 e«£yeléle évfolyam. £ Élőtkéitől árak Budapesten: Egész évre------14 frt — fr. Félérr ff----------- 7 ~ „ Negyedévre------8 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 „ HaponHní fccU?er Mxfccz k&ldra. Egész évre------38 írt — kr. Félévre— — 9 „ — „ Negyedévre — 4 50 „ Egy hónapra -- 1 60 „ Egyes ssíisa fira: Reggeli kiadás ... .... 4 kr- Esti kiadás - - —. — 8 „ KJadtihivänrf: H, firft&ciwk-tsie, ftimiek»buán. 837. sz. Budapest, péntek, december 1. 1898.