Pesti Napló, 1893. december (44. évfolyam, 337-365. szám)

1893-12-01 / 337. szám

Budapest, péntek PESTI NAPLÓ, 1893. december 1. 337. szám. azt, aki őt űzette. Azért, aki a jelen véderő­­szervezet mellett más szellemet akar fentartani a hadseregben, mint ami a nemzetet vezeti, az megfeledkezik arról, hogy a fegyelem csak a bé­kében képes elnyomni az egyénben is kifejlődött nemzeti eszményeket, de a megpróbáltatás nehéz pillanataiban kitör az a lelkekből és minden más szempontokon felül emelkedik. Azért volna szükséges a véderőnek is együtt­haladni a nemzeti iránynyal. Bele kellene illesz­teni szervezetébe a legszükségesebb nemzeti igé­nyeket, amelyek nem a fennálló rendszert bonta­nák meg, hanem abba erőteljesebb lelket és tartalmat öntenének. Hiszen elsősorban talán mégis a nemzetnek áll érdekében, hogy a veszély idején bizton támaszkodhassék hadseregére, s ép­pen ezért lehetetlen feltenni róla, hogy oly intéz­kedéseket sürgetne, melyek legfőbb támaszát, a véderőt gyengíthetnék. Viszont a hadsereg alkalmazkodása a nemzeti aspirációkhoz a kölcsö­nös feszültségek élét törhetné le, s nemcsak ér­zésben, hanem szellemben is összeforrasztaná őket egymással. Püspökök konferenciája. — A Pesti Napló tudósítójától. — Budapest, november 30. Ma délelőtt tiz órától egészen délután harmad­­fél óráig tanácskoztak a katolikus püspökök a primási palotában Vaszary Kolos hercegprímás elnöklete alatt. Nem hiányzott közülök senki, csak Lenhardt Ferenc erdélyi püspök, aki beteg és Pável Mihály nagyváradi görög-katolikus püspök, aki még mindég „gyöngélkedik.“ Az előbbi Gyulafehérvárról, az utóbbi Szlatináról mentette ki távolban maradását. A balázsfalvi érsekséget, mely még betöltve nincs, Moldovány József vikárius képviselte. A konferencia jegyzője ma is Fehér Ipoly volt, a pannonhalmi főapát. Már tíz órakor majd mind együtt voltak az érsekek és püspökök, a hercegprí­más elfoglalta elnöki székét és megnyitotta a konfe­renciát. Kevéssel a konferencia megnyitása után ér­kezett meg Samassa József egri érsek Szmrecsányi Pál szepesi püspök kíséretében. Az egri érsek udva­rias meghajlással üdvözölte a hercegprímást, s aztán ruganyos lépésekkel közeledett kijelölt székéhez s elfoglalta azt. A hercegprímás rövid imát mondott és miután megnyitotta az ülést, azonnal belement in médiás rés. És kifejtvén a legutóbbi püspöki konferencia óta tör­ténteket, számot adott eljárásáról, melyet a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslattal szemben követett. Ugyanakkor felolvastatott XIII. Leó pápa leirata, mely a hercegprímáshoz intézve ez évi augusz­tus 18-án kelt, s mely válaszul adatott arra a fel­iratra, amelyet a magyar püspöki kar Rómába küldött. A hercegprímás ezzel kapcsolatban bemutatta azt a me­morandumot is, melyet a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatra vonatkozólag a korona elé terjesztett. Mindezek után konstatálván az elvi elté­réseket a püspöki kar álláspontja és a kormány egy­házpolitikai javaslatai között, fölhívta a jelenlevő püspököket a teendők fölötti eszmecserére, a maga részéről eleve kijelentvén, hogy szükségét és idejét látja egy a katolikus hívekhez és az alsó papsághoz az összes püspökök által együttesen intézendő pász­­torlevél megszerkesztésének, melyben úgy a hívek, mint az alsó papság tagjai tanítva és figyelmeztetve mindazokra nézve, amik a kormány egyházpolitikai javaslataiban foglaltatnak — behatóan felvilágosít­­tatnának. Ezután megindult az eszmecsere, melyben a je­lenvolt püspökök közül csaknem mindenik résztvett, kivétel nélkül hangoztatva nemcsak az együttes, ha­nem a válságos fejleményekkel szemben az erélyesebb eljárás szükségét is. Nagy feltűnést keltett Hidassy Kornél szombat­­helyi püspök beszéde, melyben szemlét tartott az eddig történtek felett, s kiemelte, hogy az eddigi el­járás zavarba hozta és mélyen lehangolta a ma­gyarországi katolikusokat, kik között már-már az a nézet kezdett meggyökeredzni, mintha a ma­gas püspöki kar nem látta volna be egész nagyságá­ban azt a veszélyt, mely a k­ormány egyházpolitikája által a katolikus egyházat megtámadta, s mintha a magas püspöki kar nem fejtette volna ki azt az erélyt, amelyet ily válságos helyzetben kifejtenie lehe­tett és kellett volna. Ma kétszeres erélyt kell kifej­teni, hogy a katolikusokban ez a kétely és levertség tetterővé és bizalommá váljék. Az eszmecsere a közös pásztorlevél formájára és tartalmára nézve élénk és beható volt, de a püspöki kar nagy többsége az adott helyzetben a közös pásztor­levelet elegendőnek nem tartotta. Hanem ezzel együtt szükségét látta egy Budapesten tartandó országos katolikus nagygyűlésnek, melyen a hercegprímás elnö­köljön, és melyen az összes püspökök jelen legyenek. Mert, — mint többen kijelentették — el kell oszlatni azt a téves hitet, mintha a püspökök eddig szándékosan maradtak volna el a vidéken tartott nagygyűlésekről, ami eddig is feltűnt és célzatosan félremagyaráztatott. Végül hosszabb eszmecsere után egyhangúlag elhatároztatott, hogy a közös pásztorlevél megszer­kesztésére nézve Schlauch bíboros püspök elnöklete alatt háromtagú bizottság küldessék ki. E bizottság tagjai lettek: báró Hornig Károly veszprémi püspök és Steiner Fü­löp székesfehérvári püspök. E bizottság holnapután, szombaton, fogja közös pásztorlevél-ter­­vezetét a püspöki konferencia elé terjeszteni. Ami pedig a Budapesten tartandó országos katolikus nagy­gyűlést illeti, erre nézve elhatároztatott, hogy az vagy január hónap 8-ikán, vagy január lénkén fog megtartatni, egy későbben kidolgozandó programoi alapján, kimondatván, hogy azon a hercegprímás fog elnökölni és a püspöki kar lehetőleg teljes számmal meg fog jelenni. Rátért ezután a püspöki kar az autonómia és a kongrua ügyére s ezekre nézve is a teendőket sürgő­seknek nyilvánította. Az autonómiára nézve a püspöki kar abbn­ban állapodott meg, hogy a hercegprímás által teendő előterjesztés kérni fogja a koronát, hogy húsz vagy huszonöt egyházi és ugyanannyi világi tagot nevezzen ki, akik a hercegprímás elnök­lete alatt tanácskozzanak afelett, hogy váljon az 1871-iki kongresszus elaborátuma alapján halad­­janak-e tovább a katolikus autonómia szervezésében, vagy pedig egészen új alapon induljanak-e el. A kongruára nézve a püspöki kar abban állapo­­dott, meg, hogy az eddigi összeírásokat hiteleseknek elfogadni nem lehet, és ennél fogva sem a rendezésre szükséges összeg nagysága, sem pedig a hozzájárulás aránya biztosan meg nem állapítható. A püspöki kar tehát elhatározta, hogy a kongrua ügyében újra felkéri a kormányt, hogy az összeíráso­kat ne csupán közigazgatási úton, hanem egyházi és világi vegyes bizottság által eszközöltesse, és elhatá­rozta ugyanakkor felhívni a káptalanokat, hogy ezen ügyben január közepén közös tanácskozásra jöjje­nek össze. Végül a püspöki kar tanácskozás alá vette a vallás- és közoktatásügyi miniszter átiratát, mely arra szólítja fel a püspöki kart, hogy a Tudomány- Egyetemen a teológiai fakultás tantárgyai magyarul adassanak elő. A püspöki kar hosszabb eszmecsere után abban állapodott meg, hogy az eddig is magyarul előadott egyházjogon kívül ezután magyarul adas­sanak elő a pedagógia és a keleti nyelvek tantár­gyai, ellenben az egyháztörténet, az erkölcstan és a dogmatika ezután is, mint eddig, latinul fornak előadatni. A püspöki konferencia, melyről az egész idő alatt egy püspök sem távozott el, délután harmadfél órakor ért véget. A legközelebbi konferencia holnap­után délután négy órára hivatott össze a hercegprímás budai palotájában munkabíró férfiú, akire még egy hosszú élet küz­delme vár, az öreg­ember, aki összekulcsolt kézzel a múlt keservein merengve jobb jövőt remél, a fiatal leány, aki szűzies szendeséggel szempilláit félig le­csukva imádkozik, mindannyian a hitben való teljes felolvadást szimbolizálják. A szoba nyitott ablakán keresztül pedig lom­bos fáknak zöldelő fénye reménynyel kecsegtetve be­ragyog . . . Rozzant ágynak tarka matracán csöndesen fek­szik a kiszenvedett, meghalt, sápadt leány. A feje be­­temetkezik a puha vánkosba, olyan könnyen, olyan légiesen, hogy azon a horpadásnak nyoma sem lát­szik. Szalmaszéken az ágy előtt, a rettenetes fájdalom megsemmisítő súlya alatt, meggörnyedve ül az ősz­­haju anya s nehéz fejét ráhajtja térdein könyöklő ke­zére. Nem sir, nem zokog, az ő keserve néma, szóta­­lan. De az arc ráncainak földult összevisszasága, az önfeledten lehanyatló fej és a meggörnyedt testtartás minden drasztikus siránkozó posenál meggyőzőbben beszél az öreg anya fájdalmáról. A szoba ablakán keresztül belopódzik a szem­­köztes ház kivilágított ablakainak incselkedő ragyo­gása és kísérteties fényt vet a halottas ágyra . . . Ez a másik kép, amely alá ez van írva: Legyen meg a te szent akaratod. A harmadik festmény cipészműhelybe vezet. A küszöbön megjelenik a bűnös, eltévedt leány. Lesüti a szempilláit és elszorult lélekzettel várja a megbo­csátás édes szavait. Az apa könnyes szemekkel elfor­dul a messze idegenből hazajött leánytól, de az anya könyörületesen tekint remegő gyermekére, biztatja, hogy ám jöjjön beljebb. „És bocsásd meg a mi bűneinket11, mondja a szentírás magasztos tana. A földszintes szoba ablakán keresztül látszik a messzire elnyúló városnak tág perspektívája . . . Firle Walter a finom rajzolásnak valósággal nagymestere. A minő mélyen átérzi a tárgyát, épp oly nemesen rajzolja meg alakjainak konturvonásait. Abban van az ereje, hogy az élet realizmusát be tudja vonni költői kedélyének a románcával anélkül, hogy poézise az igazság rovására menne. Azok a je­lenetek, a­melyeket megfest, igazak, természetesek, megindítóak, megrázóak, drámaiak. A való élet pezsgő vérkeringése lüktet bennök, a modern kor nyomorú­ságainak jellemző illusztrációja valamennyi. Hanem Firle sajátos felfogásának varázsát minden képéből kiérezzük. Diszkrét színezésének is van valami kö­zelebbről meg nem határozható karakterisztikonja, ami önkéntelenül a sejtésnek, a reménynek, meg­nyugtató érzését ébreszti titokzatos bűbájjal. És sze­reti tájrészletekkel is illusztrálni az ábrázolt jelene­tet. Ezek a tájrészletek pedig mindig hangulatos akkordok, amelyek gyöngéden elsírní­tják a kedélynek azt a viharát, amely a realisztikus ábrázolás nyomán ben­nünk keletkezett. Ezért a szentimentalizmus realis­tája, vagy a realizmus poétája ő. A poétikus érzésnek túltengését láthatjuk Sini­­baldi Jean Paul Raphaelnek A hajnal virradása című képében, amely egészen elhagyja a valóság­­talaját s az álmok fantasztikus birodalmába visz. Zöld mezőn hat gyönyörű leány, a­kiknél szebb an­gyalokat a nagy Rafael sem varázsolt elő bűbájos palettájából, egyenest előre halad. A tágas égboltoza­ton a halványkéktől gyenge rózsapirig átmenőben megragyognak a természetnek összes színei. A távol­ban kékellő hegyek mögött látszik a fölkelő nap sápadt korongja s a leányok erre rátekintve büszkén haladnak előre, s hirdetik a hajnalt, a hajnalt a sötét világnak ... Az idea kissé konfuzus. Mit akar a festő ezzel a képpel, amelynek nincsen megfogható tárgya s a­mely előtt csodálkozva tűnődünk, ha a magunk kép­zeletével bele nem olvassuk a mi magyarázatunkat? Kik ezek az eszményi hölgyek, akik földi alakjukban is a másvilág légies teremtéseinek látszanak? Hiába kérdezzük, hogy a poéta­festő fantáziája mit álmodott. Az ihlet pillanataiban rálehellte a vá­szonra lelke ábrándjait, úgy, hogy mi is sejtsük az ő sejtését, mi is érezzük az ő sentimentját. Ez a misz­tikus impresszionalizmus, amely a lenyűgzött roman­­ticizmus talajából nőtt ki s a verizmus emlőjén nö­vekedett, az álmokat teszi valószerűvé. Courtens Ferenc, Az aranyeső nagyhírű művé­sze a tájképfestésbe viszi bele ezt a miszticizmust. Éji csendjében a tenger és a levegő egybeolvad szürke sötétségben, amelyből az óriás vitorlás hajó úgy ragyog ki, mint valami kísérteties árnyék. A kontúrok határozatlanok, összeölelkezők, csak a vég­telen csönd az bizonyos. Az ecsetkezelés könnyed, széles és borongós. Mint a­mikor a komponista el­mélázva játszik a zongorán s minden rendszer nélkül ösztönszerűen kifejezi a pillanat inspirációját. Cour­tens is könnyedén, néhány szín felrakásával, a fekete éjszaka és a nyugvó hajó képében sejtésszerűen kifejezte a maga lelkének nyugalmát. A festészet lírikusa ő, akinek rímei színek, ritmusa hulló falevelek, han­gulata az egész nagy természet. Nem a tájat ábrá­zolja, hanem a maga érzését festi bele a tájba. Nem a természet ezer változatosságának a karakterét, ha­nem a maga jellemét reprodukálja a tengerben, a he­gyekben, az erdőkben és a hófedett vidék sima fehér­ségében. Nagyon józan festő Mesdag Henrik. Esti han­­gidat­a a scheveningeni tengerparton pihenő hajót ábrázol. Vastagon felrakott színei erőteljesek, termé­­szethívek. Képében nincsen hangulat, csak fotográfia. Ebben azonban remekel. A tengerpart igazán földes, az óceánnak mintha hallanék a mormogását s a hajó bizonyára elindulna, ha kedvező szél kapaszkodnék bele a kifeszített vitorlákba. A realizmusnak ez a komolysága megvan a dán Helsted Axel A küldöttség című képében is. A mi­niszter előszobájában frakkba öltözött, fehér keztyűs küldöttség várja azt a pillanatot, amikor a kegyel­mes úr színe elé bocsátják. Ebben a zöld gobelines teremben ros­zul érzik magukat, ide-oda fészkelődnek, csak a küldöttség vezetője mereng el komolyan és bizonyára huszadszor ismétli el magában azt a beszé­det, amelyet ő excellenciája előtt el fog mondani. A miniszter ajtaja pedig mint valami eleven rejtély van becsukva. Olyan áhítattal várják a megnyílását, mintha küszöbén keresztül szentélybe jutnának. Szolid humor ömlik végig ezen a képen, amely­ben Helsted minden vidéki deputációk típusát fes­tette meg. A plein-air-festés ragyogó példánya Moreau de Tours Georges Olvasónője. A klasszikus szépségű fejen nincsen semmi árnyék, a művész nagy tudása minden plasztikát a színek remek kezelésével terem­tett. A szabadban, napsugárban ragyogó hús fényes

Next