Pesti Napló, 1894. március (45. évfolyam, 60-89. szám)

1894-03-01 / 60. szám

RICTh­eifsl csak Juoéapesten: Egész évre------14 írt — kr. Félévre -------------7 „ — „ Negyedévre------1 „ 50 „ Egy hónapra 1 20 ,, Brappokint kétszer házhoz küldve. Égéss évre------28 frt — kr. Félévre —---------9 „ — Negyedévre — 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 60 „ Egyes szálra ára: Reggeli kiadás — 4 kr* Esti kiadás - - — 8 „ kiadóhivatal: 5?., fsrencia-tms, Zwei’tu­sk-barátra 60. sz. Negyvenötödik évfolyam. Budapest, csütörtök, március 1. Elővitt fel árak réte csak reggeli kiadásért: Egés­z évre —. — 14 frt — kr. Negyedévre------ 8 „ 50 „ Reggeli és esti lap egyfltt küldve: Egész évre_— 18 frt — kr. Negyedévre.. — 4 „ 50 „ Steponklfil kétszer postán küldve: Egész évre____20 frt — kr. Negyedévre.­ ... 5 „ — „ Egyes szám ára: Reggeli kiadás—_— 5 kr. Esti kiadás — ... — 4 „ Szerkesztőség: Rh Feraneiak­tera l­ármausm-épüliL A liberális nagygyűlés. Irta: Kaas Ivor. Budapest, február 28. A nép az alkotmányban tetszik nekem. Min­dig szeretem, ha részt vesz a politikában. Más­képp nincs szabadság, csak ahol a nép szabadon nyilatkozik kedve szerint. Minden honpolgárnak megvan véleményének szabadsága, nemcsak a képviselőknek, nemcsak a választóknak, minden­kinek. Nyilvánítsa ki ki, mit kíván s tiszteletet érdemel minden szabad szó, amely törvényesen kifejezi a nép akaratát, így legyen a választá­soknál, így legyen mindig, pártkülönbség nélkül így legyen. Bizony nem vagyok barátja sem a kor­mánynak, sem pártjának, sem egyházpolitikájának. Nem mintha ellensége volnék a reformoknak, vagy akár a polgári házasságnak is, sőt szük­ségesnek tartom a kérdések megoldását s a val­lásos békének hazámban helyreállítását. De nem szeretem a kormány túlzásait, mert vallásos em­ber vagyok és magyar, aki félti hazáját. Másnak lehet más meggyőződése. Mégis örvendek a szabadelvű párt országos népgyülésének és üdvözlöm. Sok népgyülésen vet­tem részt s gyakran szólottam a néphez, ami­kor háború dúlt határainkon s az orosz tisztek jártak keresztül országunkon és amikor hazánk alkotmányát a szabadelvű kormány ellen kellett védelmezni a véderő­vitában. Politikai hitem, hogy az államnak ereje a nép és nem a kor­mány hatalma. Ha akkor tetszett nekem a nép­­gyűlés, hát most is tetszik, mert szabadságsze­retetem sugallja, hogy alkotmányos élethez illik és ahhoz tartozik, hogy minden párt a néppel szövetkezzék. Ha a katolikusok tarthattak országos nagy­gyűlést, bár némely határozataikat helytelenítem, helyeslem a módot, amelyen meggyőződéseiknek kifejezést adtak. Most ugyanezt teszik a sza­badelvűek a kormány javaslatai mellett, s az egyik mozgalom olyan jogosult, mint a másik. A saját meggyőződésemet nem rendelem alá sem az egyiknek, sem a másiknak, mert hisz tudom előre, hogy a kormány által rendezett szabadelvű pártgyű­lés határozataihoz szintén nem járulhatok. Minek örülök tehát? Annak, hogy végre Magyarországon is a kormány szakít azzal az elzárkózottsággal, amely a miniszteri tanács titkos üléseiben dönt az ország sorsa felett, s a kilenc szabadelvű miniszter ott lesz a szabadelvű párt országos nagygyűlésén, a között a nép közt, amely­nek kegyeit és pártfogását keresi, mert rászorul. Annak örülök, hogy a szabadelvű körben meg­­penészedett kormánypárt s a sugó-bugó Tisza­­klikk kimegy a szabad levegőre, ahol élesen fut a márciusi szellő, s ahol az ő saját párthíveik nem hallgatnak, hanem kiabálnak. Annak örülök, hogy Wekerle Sándor és társai, akik nem men­tek el a honvédszobor leleplezésére, hanem rend­őrök és katonák mögé elbújtak, most a népgyű­lésen ott lesznek pártjuk előtt, amelyet külön vo­natok hoznak fel az ország minden részéből, hogy a szabadelvű tábor élére álljanak, mint az egyházpolitikai mozgalom vezérei. Radikális ál­lamférfiakhoz ez így illik. Annak örülök, hogy a képviselőház alelnöke, gróf Andrássy Tivadar, elég liberális a népgyű­lés elnöki székét elfoglalni és hogy az államtitkár, gróf Andrássy Gyula volt a mozgalom indítója Igaz, hogy eleinte a Terézvárosi Körben csak az úgynevezett szabadelvű katolikusok gyű­lése terveztetett a másik katolikus gyűlés elle­nében. De mivelhogy ez sehogy sem akart sike­rülni, a tervvel felhagytak és országos szabadelvű pártgyű­lésre változtatták. Az is igaz, hogy ekkor sem ment a dolog, ámbár a főispánok utasítást kap­tak, hogy mozgósítsák a kormánypárt híveit,­­ de hol vannak ezek? Többnyire az ellenzéken. S az ilyen exkluzív kormánypárti gyűlésnek nem lett volna eredménye. Mikor ezt bejelentették a vidé­ken tett kísérletek kudarca után, csak akkor szánta rá magát a szabadelvű kormány és pártja, hogy összehívja és felhozza mindazokat egész Magyarországból, akik a kormány egyházpoliti­káját osztják. És ha százezer embert hoz fel, konstatálva lesz, hogy a kormány egyházpoli­tikájának van százezer híve széles Magyar­­országon. Van, talán több is van, mivelhogy a függetlenségi és negyvennyolcas párt a kor­mány egyházpolitikájához csatlakozott, miután Kossuth Lajos azt üzente, hogy csatlakozzék. A kormány elfogadta a függetlenségi párt szövetsé­gét, s a liberális nagygyűlésre meghívta a függet­lenségi pártot is, meghitt mindenkit vallás- és pártkülönbség nélkül, aki csak javaslataihoz hozzájárul. Ez­által biztosította a népgyűlés fényes sikerét, mert ime ott lesz az egész hiva­talos Magyarország, a fél képviselőház, az egész függetlenségi párt a vidékről és a fél Budapest. Megható a Bocskay- és a Rákóczi-zászlók lobogása. Megindító a nép sokaságának lelkese­dése. Örülök annak, hogy a politikusok sivár keblét magasan dobogtatja a magyar nép szíve. Legalább egyszer emberi érzést fognak érezni. S nem ijedek meg tőle, hogy ha bátorságot merítenek a képviselőházi viták számára és me­részséget egyházi politikájuk folytatására. Szegény rosszkedvű minisztereknek nagy szükségük van erre a bátorításra s a népgyűlést is azért ren­dezik, hogy megrokkant pártjukat több biza­lomra tüzeljék. Mert nem hittak össze idáig meetingeket? Mert nem voltak rászorulva. Sar­­kantyúzni kell a pártot, hogy még erőlködjék, hátha célhoz jutna? Bort a kimerült betegnek, hogy kitartson. Igyék a szabadelvű párt a nép­szerűség korából, hiszen van elég a független­ségi párt pincéjében. Meglássák a főispán urak és főszolgabirák, hogy milyen jó nép ez a füg- TÁRCA. Lábatlan kengyelfutó. — Amerikai humbug. — Irta: John Kendrick Bangs. A Nagyehetők jóllaktak s minthogy még korán volt ah­hoz, hogy éjszakára szétoszoljanak, beszélgetni kezdtek a fekete kávé mellett. Cady Barlow, akinek semmi egyéb dolga nem volt, mint féken tartani a fantáziáját, tudományos elmefuttatásba bocsátkozott a találmányokról s a társalgás csakhamar általános lett. Az asztalnál ülő tizenkét ember közt az egyetlen, aki bizonyos tartózkodással viselte magát, a klub ven­dége volt, egy Bouverie nevű londoni könyvkiadó, aki látogatóban járt New­ Yorkban. Sokkal jobban szerette a tényeket, semhogy valami nagy hasznát lehetett volna venni olyan társalgásban, amelyben semmi kü­lönös igazságszeretet által nem korlátozott tizenegy eleven amerikai elme osztozott a babérokon. — Micsoda leleményes kor ez a mai! szólt Parsons, a Terefere szerkesztője. — Különösen itt Amerikában mindenki találmányokra adja a fejét, ha szükségből nem is, hát kedvtelésből. — Nagyon igaz, hagyta rá Valentine, aki egy négyszáz oldalas regénynyel tette magát tavaly ne­vezetessé, — de amennyire én megítélhettem, e fel­találók közül igen kevesen csinálnak olyat, ami a többi embereknek javára válnék, így például a regényírás fáradságos munkáját semmiképp sem könnyebbítették meg. Hiszen igaz, az írógép sokaknak tesz szolgála­tot, de az írók nagyobb része semmi hasznát sem ve­heti. Én épp oly kevéssé tudnék odaülni egy író­gép elé és leklavírozni rajta egy regényt — akár valami zenedarabot — mint a­hogy nem tudnék re­pülni. Az volna a nagy dolog, ha e közt a sok eszes elektrikus közt akadna valaki, aki olyan gépet ta­lálna föl, amelynek a drótjait összekapcsolná az em­ber az agyvelejével meg a papirossal, úgy hogy az észtehetség puszta működése elegendő lenne ahhoz, hogy e működésnek az eredménye ott teremjen a papiroson. — ügy van, mondá Jemmison, a megrendelésre dolgozó poéta, kinek versei mindig kész piacra talál­nak a hirdető közönség körében. — Az emberi elme sok tekintetben éppen olyan, mint a szántóföld. Sem­mit sem hozhatunk ki belőle, ha föl nem szántottuk, meg nem boronáltuk, be nem vetettük és kellően nem öntözgettük. Várjon miért is nem talál ki valami elmés mezőgazda agyvelő-ekét, szellem-ko­ronát, hogy eszme-magvakat vetvén az agy­velőbe: regényeket, költeményeket, tanulmányokat termeljen benne? Ha már a Valentine gondolat-transzmisszió­jánál vagyunk, miért ne lehetne tovább menni egy lépéssel és rendszeres gazdálkodást fejteni ki az agyvelőn. — Ez mind igen szép — szólt most Jackson, ki étvágya révén a Nagyehetők klubjának az elnöke volt, — de találmányokról szólva, említettem már az uraknak a Jim Hagard szabadalmazott lábait? — A szabadalmazott micsodáit? — kérdé Mr. Bouverie, a jámbor vendég, aki nyilván azt hitte, hogy rosszul hallott. — A szabadalmazott lábait — mondá Jackson, olyan embernek a határozottságával, aki tudja, hogy mit beszél. — A Jim Hagard „szabadalmazott lábait“ mondtam és ismétlem. Jim Hagard egyszer szabadal­mat adatott magának egy pár lábszárra egy jó ba­rátja érdekében. Ezekről a lábakról beszélek. Hiszen mindnyájan ismerik Jim Hagardot, ugyebár? Úgy látszott, hogy a társaság amerikai tagjai igen jól ismerték Jim Hagardot. Mr. Bouverie azon­ban megvallotta, hogy hírét sem hallotta ilyen nevű embernek. — Akkor elmulasztotta Amerikának egyik leg­érdekesebb látni­valóját — mondá Jackson. — Ame­rikába jönni és Jim Hagardot nem látni, olyan, mint Rómában járni­ és nem nézni meg a Colosseumot. Én azt hiszem, hogy Jim közelíti meg legjobban azt a fogalmat, melyet maguknak az idegenek az ameri­kaiakról alkotnak. Szikrát sem törődik semmiféle szabálylyal, azt teszi, amit akar, odamegy, ahova neki tetszik, találékonyság dolgában pedig határozottan páratlan. A fajtájabeli legtöbb embertől elütően min­dig megteszi azt, aminek a megtevését a fejébe veszi. Ha valamibe belesül, a barátjai tudják, hogy mikor belekezdett, nem is kívánt sikert elérni. Biztosan hiszem, hogy ha Jim Hagard arra szánná el magát, hogy megszámlálja a new­ jerseyi parton a homok­szemeket, módot is találna rá, hogy megtegye. — Igazán? kiáltott föl Mr. Bouverie. — Csoda­ember lehet az a Mr. Hagard! — Kérem, ne nevezze őt „misterének, mondá Barlow. — Jim olyan távol van a „misterétől, mint az egyik föld sark a másiktól. Ő reá semmi más cím nem illik, mint az, hogy „Jim“. Mr. Bouverie nevetve fogadta a kifogást, Jack­­son pedig folytatá: — Jimnek egyik legkedvesebb időtöltése az volt, ha most már nem az is,h­ogy naponkint egy-két órát töltött a garasos „muzeuspok“-ban és tanulmányozta ott a „csodabogarakat“. Azt hiszem, ő magát is afféle csodabogárnak tartja s ezért viseltetik olyan nagy rokonszenvvel azok iránt, akik testileg olyan torz­szülöttek, mint ő lelkileg. De bármi okból kedvelte is őket, tény, hogy Jim egy-két évig jobban szerette a kaucsuk­ bőrű ember meg a kutya­ képű gyerek tár­saságát, mint a mienket. Az idő folyamán sok ilyen „csodáéval kötött benső ismeretséget. Sokszor láttam őt együtt reggelizni a kígyó-emberrel, meg a csont­­váz-gigerlivel, sőt egyszer nem kisebb személyiségnek, mint az annak idején híres üveg-evő embernek a tár­saságában találkoztam vele. Az üveg-evő ember az első és egyetlen csodabogár volt, akit valaha láttam, és Jim be is mutatott neki. Sétálgattunk együtt, és új ismerősömet meglehetősen kellemes embernek ta­láltam, kissé talán nyersnek és merevnek is, de hát — tekintve a mesterségét — ez nem volt csoda. Hogy Jimmel igen barátságos viszonyban volt, ez kitűnt abból, hogy mikor betértünk egy vendéglőbe, Jim egészen külön, páratlanul nagyszerű menüt ren- Mai számunk huszonkét oldal.

Next