Pesti Napló, 1894. március (45. évfolyam, 60-89. szám)
1894-03-01 / 60. szám
RICTheifsl csak Juoéapesten: Egész évre------14 írt — kr. Félévre -------------7 „ — „ Negyedévre------1 „ 50 „ Egy hónapra 1 20 ,, Brappokint kétszer házhoz küldve. Égéss évre------28 frt — kr. Félévre —---------9 „ — Negyedévre — 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 60 „ Egyes szálra ára: Reggeli kiadás — 4 kr* Esti kiadás - - — 8 „ kiadóhivatal: 5?., fsrencia-tms, Zwei’tusk-barátra 60. sz. Negyvenötödik évfolyam. Budapest, csütörtök, március 1. Elővitt fel árak réte csak reggeli kiadásért: Egész évre —. — 14 frt — kr. Negyedévre------ 8 „ 50 „ Reggeli és esti lap egyfltt küldve: Egész évre_— 18 frt — kr. Negyedévre.. — 4 „ 50 „ Steponklfil kétszer postán küldve: Egész évre____20 frt — kr. Negyedévre. ... 5 „ — „ Egyes szám ára: Reggeli kiadás—_— 5 kr. Esti kiadás — ... — 4 „ Szerkesztőség: Rh Feraneiaktera lármausm-épüliL A liberális nagygyűlés. Irta: Kaas Ivor. Budapest, február 28. A nép az alkotmányban tetszik nekem. Mindig szeretem, ha részt vesz a politikában. Másképp nincs szabadság, csak ahol a nép szabadon nyilatkozik kedve szerint. Minden honpolgárnak megvan véleményének szabadsága, nemcsak a képviselőknek, nemcsak a választóknak, mindenkinek. Nyilvánítsa ki ki, mit kíván s tiszteletet érdemel minden szabad szó, amely törvényesen kifejezi a nép akaratát, így legyen a választásoknál, így legyen mindig, pártkülönbség nélkül így legyen. Bizony nem vagyok barátja sem a kormánynak, sem pártjának, sem egyházpolitikájának. Nem mintha ellensége volnék a reformoknak, vagy akár a polgári házasságnak is, sőt szükségesnek tartom a kérdések megoldását s a vallásos békének hazámban helyreállítását. De nem szeretem a kormány túlzásait, mert vallásos ember vagyok és magyar, aki félti hazáját. Másnak lehet más meggyőződése. Mégis örvendek a szabadelvű párt országos népgyülésének és üdvözlöm. Sok népgyülésen vettem részt s gyakran szólottam a néphez, amikor háború dúlt határainkon s az orosz tisztek jártak keresztül országunkon és amikor hazánk alkotmányát a szabadelvű kormány ellen kellett védelmezni a véderővitában. Politikai hitem, hogy az államnak ereje a nép és nem a kormány hatalma. Ha akkor tetszett nekem a népgyűlés, hát most is tetszik, mert szabadságszeretetem sugallja, hogy alkotmányos élethez illik és ahhoz tartozik, hogy minden párt a néppel szövetkezzék. Ha a katolikusok tarthattak országos nagygyűlést, bár némely határozataikat helytelenítem, helyeslem a módot, amelyen meggyőződéseiknek kifejezést adtak. Most ugyanezt teszik a szabadelvűek a kormány javaslatai mellett, s az egyik mozgalom olyan jogosult, mint a másik. A saját meggyőződésemet nem rendelem alá sem az egyiknek, sem a másiknak, mert hisz tudom előre, hogy a kormány által rendezett szabadelvű pártgyűlés határozataihoz szintén nem járulhatok. Minek örülök tehát? Annak, hogy végre Magyarországon is a kormány szakít azzal az elzárkózottsággal, amely a miniszteri tanács titkos üléseiben dönt az ország sorsa felett, s a kilenc szabadelvű miniszter ott lesz a szabadelvű párt országos nagygyűlésén, a között a nép közt, amelynek kegyeit és pártfogását keresi, mert rászorul. Annak örülök, hogy a szabadelvű körben megpenészedett kormánypárt s a sugó-bugó Tiszaklikk kimegy a szabad levegőre, ahol élesen fut a márciusi szellő, s ahol az ő saját párthíveik nem hallgatnak, hanem kiabálnak. Annak örülök, hogy Wekerle Sándor és társai, akik nem mentek el a honvédszobor leleplezésére, hanem rendőrök és katonák mögé elbújtak, most a népgyűlésen ott lesznek pártjuk előtt, amelyet külön vonatok hoznak fel az ország minden részéből, hogy a szabadelvű tábor élére álljanak, mint az egyházpolitikai mozgalom vezérei. Radikális államférfiakhoz ez így illik. Annak örülök, hogy a képviselőház alelnöke, gróf Andrássy Tivadar, elég liberális a népgyűlés elnöki székét elfoglalni és hogy az államtitkár, gróf Andrássy Gyula volt a mozgalom indítója Igaz, hogy eleinte a Terézvárosi Körben csak az úgynevezett szabadelvű katolikusok gyűlése terveztetett a másik katolikus gyűlés ellenében. De mivelhogy ez sehogy sem akart sikerülni, a tervvel felhagytak és országos szabadelvű pártgyűlésre változtatták. Az is igaz, hogy ekkor sem ment a dolog, ámbár a főispánok utasítást kaptak, hogy mozgósítsák a kormánypárt híveit, de hol vannak ezek? Többnyire az ellenzéken. S az ilyen exkluzív kormánypárti gyűlésnek nem lett volna eredménye. Mikor ezt bejelentették a vidéken tett kísérletek kudarca után, csak akkor szánta rá magát a szabadelvű kormány és pártja, hogy összehívja és felhozza mindazokat egész Magyarországból, akik a kormány egyházpolitikáját osztják. És ha százezer embert hoz fel, konstatálva lesz, hogy a kormány egyházpolitikájának van százezer híve széles Magyarországon. Van, talán több is van, mivelhogy a függetlenségi és negyvennyolcas párt a kormány egyházpolitikájához csatlakozott, miután Kossuth Lajos azt üzente, hogy csatlakozzék. A kormány elfogadta a függetlenségi párt szövetségét, s a liberális nagygyűlésre meghívta a függetlenségi pártot is, meghitt mindenkit vallás- és pártkülönbség nélkül, aki csak javaslataihoz hozzájárul. Ezáltal biztosította a népgyűlés fényes sikerét, mert ime ott lesz az egész hivatalos Magyarország, a fél képviselőház, az egész függetlenségi párt a vidékről és a fél Budapest. Megható a Bocskay- és a Rákóczi-zászlók lobogása. Megindító a nép sokaságának lelkesedése. Örülök annak, hogy a politikusok sivár keblét magasan dobogtatja a magyar nép szíve. Legalább egyszer emberi érzést fognak érezni. S nem ijedek meg tőle, hogy ha bátorságot merítenek a képviselőházi viták számára és merészséget egyházi politikájuk folytatására. Szegény rosszkedvű minisztereknek nagy szükségük van erre a bátorításra s a népgyűlést is azért rendezik, hogy megrokkant pártjukat több bizalomra tüzeljék. Mert nem hittak össze idáig meetingeket? Mert nem voltak rászorulva. Sarkantyúzni kell a pártot, hogy még erőlködjék, hátha célhoz jutna? Bort a kimerült betegnek, hogy kitartson. Igyék a szabadelvű párt a népszerűség korából, hiszen van elég a függetlenségi párt pincéjében. Meglássák a főispán urak és főszolgabirák, hogy milyen jó nép ez a füg- TÁRCA. Lábatlan kengyelfutó. — Amerikai humbug. — Irta: John Kendrick Bangs. A Nagyehetők jóllaktak s minthogy még korán volt ahhoz, hogy éjszakára szétoszoljanak, beszélgetni kezdtek a fekete kávé mellett. Cady Barlow, akinek semmi egyéb dolga nem volt, mint féken tartani a fantáziáját, tudományos elmefuttatásba bocsátkozott a találmányokról s a társalgás csakhamar általános lett. Az asztalnál ülő tizenkét ember közt az egyetlen, aki bizonyos tartózkodással viselte magát, a klub vendége volt, egy Bouverie nevű londoni könyvkiadó, aki látogatóban járt New Yorkban. Sokkal jobban szerette a tényeket, semhogy valami nagy hasznát lehetett volna venni olyan társalgásban, amelyben semmi különös igazságszeretet által nem korlátozott tizenegy eleven amerikai elme osztozott a babérokon. — Micsoda leleményes kor ez a mai! szólt Parsons, a Terefere szerkesztője. — Különösen itt Amerikában mindenki találmányokra adja a fejét, ha szükségből nem is, hát kedvtelésből. — Nagyon igaz, hagyta rá Valentine, aki egy négyszáz oldalas regénynyel tette magát tavaly nevezetessé, — de amennyire én megítélhettem, e feltalálók közül igen kevesen csinálnak olyat, ami a többi embereknek javára válnék, így például a regényírás fáradságos munkáját semmiképp sem könnyebbítették meg. Hiszen igaz, az írógép sokaknak tesz szolgálatot, de az írók nagyobb része semmi hasznát sem veheti. Én épp oly kevéssé tudnék odaülni egy írógép elé és leklavírozni rajta egy regényt — akár valami zenedarabot — mint ahogy nem tudnék repülni. Az volna a nagy dolog, ha e közt a sok eszes elektrikus közt akadna valaki, aki olyan gépet találna föl, amelynek a drótjait összekapcsolná az ember az agyvelejével meg a papirossal, úgy hogy az észtehetség puszta működése elegendő lenne ahhoz, hogy e működésnek az eredménye ott teremjen a papiroson. — ügy van, mondá Jemmison, a megrendelésre dolgozó poéta, kinek versei mindig kész piacra találnak a hirdető közönség körében. — Az emberi elme sok tekintetben éppen olyan, mint a szántóföld. Semmit sem hozhatunk ki belőle, ha föl nem szántottuk, meg nem boronáltuk, be nem vetettük és kellően nem öntözgettük. Várjon miért is nem talál ki valami elmés mezőgazda agyvelő-ekét, szellem-koronát, hogy eszme-magvakat vetvén az agyvelőbe: regényeket, költeményeket, tanulmányokat termeljen benne? Ha már a Valentine gondolat-transzmissziójánál vagyunk, miért ne lehetne tovább menni egy lépéssel és rendszeres gazdálkodást fejteni ki az agyvelőn. — Ez mind igen szép — szólt most Jackson, ki étvágya révén a Nagyehetők klubjának az elnöke volt, — de találmányokról szólva, említettem már az uraknak a Jim Hagard szabadalmazott lábait? — A szabadalmazott micsodáit? — kérdé Mr. Bouverie, a jámbor vendég, aki nyilván azt hitte, hogy rosszul hallott. — A szabadalmazott lábait — mondá Jackson, olyan embernek a határozottságával, aki tudja, hogy mit beszél. — A Jim Hagard „szabadalmazott lábait“ mondtam és ismétlem. Jim Hagard egyszer szabadalmat adatott magának egy pár lábszárra egy jó barátja érdekében. Ezekről a lábakról beszélek. Hiszen mindnyájan ismerik Jim Hagardot, ugyebár? Úgy látszott, hogy a társaság amerikai tagjai igen jól ismerték Jim Hagardot. Mr. Bouverie azonban megvallotta, hogy hírét sem hallotta ilyen nevű embernek. — Akkor elmulasztotta Amerikának egyik legérdekesebb látnivalóját — mondá Jackson. — Amerikába jönni és Jim Hagardot nem látni, olyan, mint Rómában járni és nem nézni meg a Colosseumot. Én azt hiszem, hogy Jim közelíti meg legjobban azt a fogalmat, melyet maguknak az idegenek az amerikaiakról alkotnak. Szikrát sem törődik semmiféle szabálylyal, azt teszi, amit akar, odamegy, ahova neki tetszik, találékonyság dolgában pedig határozottan páratlan. A fajtájabeli legtöbb embertől elütően mindig megteszi azt, aminek a megtevését a fejébe veszi. Ha valamibe belesül, a barátjai tudják, hogy mikor belekezdett, nem is kívánt sikert elérni. Biztosan hiszem, hogy ha Jim Hagard arra szánná el magát, hogy megszámlálja a new jerseyi parton a homokszemeket, módot is találna rá, hogy megtegye. — Igazán? kiáltott föl Mr. Bouverie. — Csodaember lehet az a Mr. Hagard! — Kérem, ne nevezze őt „misterének, mondá Barlow. — Jim olyan távol van a „misterétől, mint az egyik föld sark a másiktól. Ő reá semmi más cím nem illik, mint az, hogy „Jim“. Mr. Bouverie nevetve fogadta a kifogást, Jackson pedig folytatá: — Jimnek egyik legkedvesebb időtöltése az volt, ha most már nem az is,hogy naponkint egy-két órát töltött a garasos „muzeuspok“-ban és tanulmányozta ott a „csodabogarakat“. Azt hiszem, ő magát is afféle csodabogárnak tartja s ezért viseltetik olyan nagy rokonszenvvel azok iránt, akik testileg olyan torzszülöttek, mint ő lelkileg. De bármi okból kedvelte is őket, tény, hogy Jim egy-két évig jobban szerette a kaucsuk bőrű ember meg a kutya képű gyerek társaságát, mint a mienket. Az idő folyamán sok ilyen „csodáéval kötött benső ismeretséget. Sokszor láttam őt együtt reggelizni a kígyó-emberrel, meg a csontváz-gigerlivel, sőt egyszer nem kisebb személyiségnek, mint az annak idején híres üveg-evő embernek a társaságában találkoztam vele. Az üveg-evő ember az első és egyetlen csodabogár volt, akit valaha láttam, és Jim be is mutatott neki. Sétálgattunk együtt, és új ismerősömet meglehetősen kellemes embernek találtam, kissé talán nyersnek és merevnek is, de hát — tekintve a mesterségét — ez nem volt csoda. Hogy Jimmel igen barátságos viszonyban volt, ez kitűnt abból, hogy mikor betértünk egy vendéglőbe, Jim egészen külön, páratlanul nagyszerű menüt ren- Mai számunk huszonkét oldal.