Pesti Napló, 1894. június (45. évfolyam, 150-179. szám)

1894-06-01 / 150. szám

Azután.... Budapest, május 31. Ha bukik a Wekerle-kabinet,­­ pedig úgy látszik, hogy bukik furcsa látványnak lesz tanúja a világ. Látni fog egy bukott pár­tot, amely mint többség bukik és mely e vá­ratlan bukást nem csüggedéssel, de lelkese­déssel üdvözli. És látni fog egy kisebbséget, a­melynek kilátása nyílik arra, hogy mint kisebb­ség kerüljön a kormányra és amely ezt a vá­ratlan szerencsét csüggetegen fogadja. Az ilyen jelenségek kóros állapotnak a tünetei a népek életében. A­hol a logika törvénye a feje tete­jére van állítva, a hol a közerkölcs parancsait kihívó inzultus érheti, a­hol még maga a poli­tikai célszerűség, a silány elvtelenségnek ez a silány elve, sem tudja a maga­­érvényét kiküz­­deni, ott beteg a nemzettest, súlyosan beteg. Hát minálunk, ha jól magyarázzuk a jele­ket, bizony így esett. A logika azt követelte volna, hogy a liberális hagyományt a magyar állam el ne rúgja magától és hogy a demokratikus eszme hatalmával ez az ország, a­mely éppen csak ennek az eszmének köszönheti föllendültét, szükség és ok nélkül magát ellentétbe ne helyezze. A közerkölcs pedig megkövetelte volna, hogy az a korona, melynek legfőbb kötelessége az alkotmány megóvása, az alkotmány szellemét tartsa szem előtt, amely szellemmel világosan ellenkezik az, hogy a nép­képviselet többségének akaratát, amely egyúttal szabályozója a korona cselekedeteinek is, az oli­­garcikai uralom vaszélyát magában rejtő főren­diházi vétó meghiúsíthassa. És a célszerű­ség,­­ kell-e még arról szólnunk, hogy a cél­szerűség ez esetben mit követel? Hát opportunus dolog-e, szertezúzni akarni azt a pártot, amely minden hibái mellett is el­végre 27 esztendő óta letéteményese, megvédője és zászlóvivője a kiegyezési politikának és a­melynek elpusztítása, avagy csak atomizálása is föltétlenül a közjogi ellenzék malmára hajtaná a vizet és a magyar népnek nemzeti érzületét és liberális ösztönét egyenesen a dualizmus ellen harcolók táborába szoríthatná? Opportunus dolog volna-e most, midőn odaát a Lajtán túl csak ostromállapottal tudják Csehországban az 1867-iki szervezet ellen irányuló mozgalmat megfékezni, éppen most neki uszítani Magyarországon az állameszmének és a magyarságnak, a dualizmus e két oszlopának, a nemzetiségi ellenszenv fék­telen szilajságait ? Ha Bécsben úgy végezték, hogy a logiká­nak, a nyilvános morálnak és a célszerűségnek törvényei Magyarországon ez idő szerint hatá­lyon kívül helyeztessenek; ha úgy végezték, hogy a király nem a nemzet királya, hanem­ a főren­deké, vagy nem is ezeké, hanem a főrendeknek csak egy elenyésző minoritásáé, s hogy a ma­gyar állami fejlődés, a­melynek erőt, rugalmas­ságot és szívósságot eddig a liberális hagyomány adott, ezentúl előre ne haladhasson; ha úgy vé­gezték, hogy időszerű az adott viszonyok közt meg­tenni azt a kísérletet, vájjon megbírja-e a 67-iki köz­jogi alkotás a Lajtán innen is, túl is a centrifugális törekvéseknek együttes föllépését, akkor mi a magyar nemzet, a magyar demokrácia, az önálló és missziójának tudatában élő magyar állam. Tu­domásul veszszük ezt a doktrínát, de előtte meg nem hajlunk, belé nem nyugszunk, hanem tar­tozó kötelességünknek fogjuk ismerni, hogy a legnagyobb kitartással és a legerőteljesebb el­szántsággal­ síkra szállju­n­ ellene. A korona iránt való hűség, a király iránt tartozó lojalitás nem csappanna meg bennünk e döntés után sem. Mert e döntés nem lehet a magyar király döntése, hanem csak ama mellék­áramlatoké, amelyeknek képviselői a maguk szán­dékos tévedéseivel, a maguk alattomos besúgásaival körülhálózták a fejedelem személyét és hamis irány­ba akarják terelni ítéletét. Kétféle koronája ennek az országnak nem lehet, pedig itt kétféle koro­nát látunk szerepelni. Az egyik megbízta We­­kerle Sándort a kötelező polgári házasság alap­ján a kabinetalakítással és jóváhagyta hosszú habozás, alapos megfontolás és magának­ a fő­papságnak meghallgatása után a kötelező pol­gári házasságról szóló törvényjavaslatot, mielőtt a kormány azt a parlament elé terjesztette volna. A másik korona, az, amelylyel aggódásaink rém­látása riaszt, dezavuálja az előbbit; úgy dönt, hogy bukjék a Wekerle-kormány, habár, avagy inkább mert nem mozdult el az elvi alapról, amelyen létrejött; úgy dönt, hogy törvénynyé ne váljék az a házassági javaslat, amelynek a beterjesztését a király jóváhagyta és melyet a népképviselet óriás többsége kétszer is elfogadott. Az egyik korona, az az elsőbbik, lehet csak az igazi korona, a magyar nemzet koronája. Az a másik pedig a reakció bűvészeinek merész ügyes­sége által a nemzet elé varázsolt látomány lehet csupán. De van nekünk még egy másik próbánk is arra, hogy a lojalitás parancsolja bele nem törődnünk abba az új helyzetbe, amely úgy látszik beköszönteni készül. Íme a próba. A magyar király alkotmányos fejedelem, az alkotmány pedig azt rendeli, hogy a korona a parlamenti többség bizalmát bíró tanácsosainak javaslatai szerint éljen fejedelmi jogaival és végezze fejedelmi kötelességeit. A magyar király ezt megtette, mikor a Wekerle-kabinet alakulá­sánál beleegyezett a kötelező polgári házasság elvébe és mikor jóváhagyta az elvnek konkrét kifejtését, a házassági javaslatot. De most, ha a kormány lemondani kényszerül, mert a házas­sági javaslat elvének integritását fenn akarja tartani és mert azt egy erős alsóházi többség­gel szemben akadékoskodó gyönge főrendiházi többség ellen törvényerőre akarja emelni, most az ilyen döntés ellentétben volna az alkotmányos T­ÁRCA. A despot­a. A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Munkácsy Kálmán. I. A boríték gyűrött volt s nagy, piros ostyával leragasztva; a címezés kusza, zavaros. Az őrnagy boszosan tépte fel. Egyszer sem akarta elolvasni, hanem azután háromszor is elolvasta. Amit az tar­talmazott, két esztendő óta a második hír volt ücs­­ésének leánya felől. Az elsőben a férj tudatta, hogy leánya született és a felesége meghalt, most a budai házmester írja, hogy a férj is követte a feleségét, mit csináljon az egy esztendős babával? Mogorván dobta az asztalra a levelet s félhangosan fakadt ki: — Ostoba kérdés! Mire való az árvaház? Én nem dajkálhatom. Azután lerohant a lépcsőkön s kiment a séta­térre. A hadnagyocskák ijedten tértek ki utjából s még akkor is súgva jegyezték meg, amikor hatalmas termete eltűnt a fasor kanyarulásánál: — A vén emberevő megint éhezik! És sietve menekültek be egymásután a kis kioszk legsötétebb fülkéjébe, bár felesleges volt ijedt visszavonulásuk. A haragos őrnagy ma nem tette meg a rendes tízezer lépést. Hazasietett, egy ideig kerül­gette íróasztalát, azután szinte lopva felkapta arról a boszantó levelet. Csöngetésére betipegett vén gaz­dasszonya. Az ablakhoz fordulva feléje dobta a ron­gyos szélű papirost és türelmetlenül dobolt az üveg­táblákon, amig a ráncosképü nénike kihalászta zse­béből rengeteg pápaszemét, megtörülgette az üvegla­pokat rajta s az egymás fölé ágaskodó görbe sorokat kibetűzte. — Hazahozzuk ?— kérdezte az asszony halkan. Az őrnagy szeme szikrázott s elfúlt a hangja. — Maga is megbolondult, Rézi ? Ha ide hozzák hozzám, az ablakon dobom ki a porontyot. A gazdasszony nagyon jól ismerte a Dienst­­reglementet, nem felelt semmit. Az őrnagy szólott hozzá újra, amikor a vacsoráját eléje tette. Dühösen kaszabolta a puha fülét s kéjes gyönyörűséggel szúrta villájára a burgonyadarabokat, de nem nézett fel a tányérjáról. — Hát menjen el holnap érte! Úgyis szívte­lennek mondanak az emberek, nem akarom, hogy a csőcselék újra piszkolódjék. A gőgicsélő kis Létai Margit így hát bekerült a Rohrbach házba, ahonnan anyját egy szál ruhában lökték ki két évvel ezelőtt. Azt beszélték a Rohr­­bachokról, hogy amikor kezük először kikerül a pó­lyából, az apjuknak szalutálnak vele. Minden Rohr­­bach-gyerek legendás félelemmel tisztelte a katonás engedelmességet. Csak Margit anyja mert fellázadni, amikor kijelentette apjának, hogy egy szürke, névte­len professzorhoz, egy hentes fiához megy feleségül. A család nyomban összehívta a hadi­tanácsot és egy óra múlva szótalanul nyújtottak át a lázadó leánynak egy harmadosztályú vasúti jegyet Budapestre. A ki­taszított Dumbar Fanny két évig paradicsomi bol­dogságban élt egy budai, zöld zsalus házikóban a plebejus professzorral, a patrícius apát pedig az első félesztendőben megölte a szégyen, amely a Rohrback-ok háromszázados címerén a szárnyas, fehér angyalt bepiszkolta . . . Már a harmadik napon hallatszottak be a kony­hából idegen, éles hangok, amikor végre az őrnagy rámordult a szobában szorgoskodó gazdasszonyra: — Persze, vöröskaja, csúf, vézna, mint az anyja ?.. A vénségére dajkává vált anyóka félénk dicsek­véssel felelte: — Barna, piros, erős, mint a bácsikája, é­s az ajtókilincset fogva, hozzátette: — Hasonlít is hozzá! A mogorva katona nyomban elrágta Virginiája szalmáját: — Persze, hogy ezzel is boszantson. Tegyen vele, amit akar, nekem ne beszéljen róla . . . De még az este megkérdezte: — Hogyan hívják? — Margitnak . . . Morogva sodorgatta őszülő bajuszát: — Parasztnév, megilleti! Egy hét múlva mégis bekukkant a konyha ajta­ján s onnan kiabálta be: — Nos, hát eszik az a kölyök? A második hét végén pedig kipárnázott külön kis­szobában rózsaszín selyemernyős bölcsőben sikoltozott a kis jövevénye­n. Az őrnagy ezredessé lett. Rézi asszony arcán hihetetlenül megszaporodtak a ráncok, amikor egy reggel mosolyogva jelentette urának: — Ma tizenhat esztendős a kisasszonyunk. Rohrbach majdnem hanyatt esett ijedtségében és együgyü hazugságnak kvalifikálta gazdasszonya bejelentését. Hiszen nem adott annak a gyermeknek engedelmet, hogy igy fölcseperedjen. A vén gazdasz­­szony azonban, aki az idők folyamán nagyobb sza­badságot vívott ki magának, önérzetesen vágott vissza : — Bizony nagy leány már Margitka. Ma a miedert is ráadom . . . — Igaza volt, Margitka csakugyan fölcsepere­dett minden Urlaub nélkül. Egyszer csak kinőtt a bölcsőből, majd a párnás szoba is kicsivé vált s oly­kor, ha a nagybácsi nem volt otthon, átszökött a szomszédos szobába és tágra nyilt szemmel bámulta a sok piros-kék kabátos katonabácsi fakuló képét a falakon. De ijedten visszahúzódott, mihelyt kardcsör­gést hallott az előszobából. Nagyon félt a bácsikájától. Bámulatosan nesz­telen lépésekkel járt, ha az itthon volt s szinte csak átrepült a szobáján. Hihetetlen kicsire tudott össze­zsugorodni előtte s ha kérdezett tőle valamit, öt szónál hosszabb mondatban sohasem mert felelni. Rohrbach a családi tradíciókat nagyon kegyet­lenül alkalmazta nevelésében. Alig volt még néhány foga a babának, hússal tömte s belé erőszakolta a savanyu bort. Egyszer egy primitiv, vászonfejes baba­embriót (Rézi munkáját) fedezett fel a szobájában. IVegyvenöttödik évfolyam KMBsettel Ink Berepest#1: Egész évre— 14 frt — k» Félévre —-------- 7 — » Negyedévre........ 3 „ 50 „ Egy hónapra ... 1 20 ,, Laposkiat kétszer hith­oz küldve. Egész évre- 18 frt — kr. Félévre--.. .— 9 „ — „ Negyedévre - 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 60 n­égyes szim óra: Reggeli kiadá.3 ... 4 kr* Esti kiadó? ................. 3 .f Kiadóh­ivatal: H, fíiintiik-tiií, Fmirák-kunPESTI NAPLÓ KUfltrtM­ink vutkm cut reggeli kiadásért: Sfiei írre­­. — Hírt — kft Negyedévre— 3 „ 50 „ Sísrril fii Mil lep tffiU Ulítei Egész évre... — 'ISfrt — kr. Negyedévre­ . — 4 ,, 50 ti Xgrárd­al krUMt m»úi kUn; Egész évre— ... 30frt — lob Negyedévre­, 5 „ — „ Hittm oka­ire; Kergeti kiadás 5 far. Esti kinéss ..............( „ Szerkesztoeég: a, fM^ik­lwEteUn­iwina 150. sz. Budapest, péntek, június 1. 1894. Mai számunk tizenhat oldal

Next