Pesti napló, 1894. december (45. évfolyam, 332-360. szám)

1894-12-01 / 332. szám

» Budapest, szombat 1894. december 1. 332. szám. PESTI NAPLÓ, 1­ .... 1,1 .............. .kat, akik, hogy kormányra jussanak, hajlandók a reakciót szolgálni. Nemcsak a felekezeti- és osztályreakciót, hanem a reakciót alkotmányunk, parlamentarizmusunk, sőt nemzetünk és jövőnk ellen. Ez lesz a méltó és diadalmas válasz a libe­­ralizmus és a nemzeti érdek ellen egyszerre har­coló szent szövetség alattomos cselvetéseire és nyílt fenyegetéseire. ORSZÁGGY­ŰLÉS, Budapest, november 30. Kezdjük a végén. A magyar Vígszínháznak adandó kétszázezer forintos kölcsönről szóló törvény­­javaslatot a képviselőház huszonöt szónyi többséggel általánosságban elfogadta. Hogy a többséget ezúttal számokban is kifejezhetjük, azt a szélsőbalnak kö­szönhetjük, amely a házszabályokban gyökerező jo­gánál fogva, név szerint való szavazást követelt. Erre a követelésre pedig többek között azért szánta el magát, mert Tigron Gábor tartalékban őrzött egy kis meglepetést, amennyiben a kérdés föltevésekor érvé­­nyesíteni akarta a házszabályoknak valamelyik sza­kaszát, amely kimondja, hogy kérvények fölött való szavazásban nem vehet részt az olyan képviselő, aki a kérvényben érdekelve van. Ez a rendelkezés volta­képpen nem tartalmaz olyasmit, ami a mai javaslat­nál applikálható volna, de Ugrón ezúttal Cato volt, aki fennen hirdette, hogy ha a házszabályok ilyen szigorúan intézkednek egyszerű kérvényeknél, meny­nyivel inkább szól ez az intézkedés törvényjavaslatok fölött való szavazás esetére. Szóval: akik elég vi­gyázatlanul részvényeket jegyeztek a Vígszínház ivén, tartózkodjanak a szavazástól. A meglepetés kettős volt. Meglepett a különös magyarázat és meglepett, hogy éppen Ugrón vette f át a Cato szerepét. Mert akik jól látták, hogy Ugrón Gábor, aki különben szorgalmas látogatója az ülések­ének, a kereskedelmi költségvetés tárgyalása alatt egyetlenegyszer sem jelent meg a Házban, mai szigorú teóriája alapján arra voltak kénytelenek magyarázni ezt a feltűnő jelenséget, hogy Ugront talán az érde­keltség tartotta távol a kereskedelmi budget fölött való szavazástól. Nyilván igazságtalan föltevés egy Catoval szemben, de még Gromon Dezső honvédelmi államtitkár is beleesett ebbe az igazságtalanságba, és kijelentette, hogy nem bánja, ha a házszabályokat az Ugrontól követelt értelmezésben alkalmazzák, de akkor tegyék meg ugyanezt a c­incinális vasutak tárgyalásánál is. Ugron Gábor szigorúsága különben kárba ve­­szett, mert az ellenzék erőlködése dacára is ragasz­kodott a Ház a házszabályok világos szavaihoz és nem mutatott hajlandóságot a szavazatoknak olyan­forma megkülönböztetésére, hogy az egyik szavazat részvényesé, a másik pedig olyané, aki még nem az, de a szavazás után nyomban azzá lehet. A tartalék­ban őrzött meglepetés tehát nem vált be, kivált amikor a Ház jól érezte, hogy ha törvényjavaslatok fölött az érdekelteknek nem volna szabad szavazniok, akkor az ország méltán kérdezhetné, milyen jogon szavaztak meg a képviselők önönmaguknak nagyobb fizetést? Nem vált be a meglepetés, pedig az ellen­zék úgy bízott sikerében, hogy a vitát erőszakosan is meg akarta rövidíteni, csakhogy a szavazás ide­jének beálltával elővehesse az utolsó, a legbiztosabb fegyverét. Pedig a vita ma elevenebb volt, majdnem túlsá­gosan eleven. Nem mintha a szélsőbal nagy hazafiai újabb okokat találtak volna az utolsó huszonnégy órában. Távolról sem. Szépen megfeneklettek az első és utolsó argumentumnál, hogy nekik nem kell német színház. És természetesen ma sem tágítottak attól a fixa ideától, hogy az új színház háromszáz kötelezett ma­gyar és mindössze ötven francia, angol, olasz és esetleg német nyelvű előadás dacára tiszta német színház lesz. Sőt az sem tudta őket megtántorítani, amikor a belügyminiszter kijelentette, hogy nincs kifogása olyan módosítás ellen, amely a törvényben szabja meg, hogy a színház legfölebb ötven idegen nyelvű előadást tarthasson s azok megtartása is a belügyminiszter külön engedélyétől legyen függővé téve. Unalmas makacssággal maradtak meg hamis hitükben és szórták dörgedelmes átkaikat a németek, a germanizáció és a jó ég tudja, mi ellen. Sőt a sovinizmuszában legalább őszinte Herman Ottó csaknem sziláján támadt a javaslat ellen és az a szélsőbal, amely személyes okokból, de véletlenül ugyanazt akarta, amit Herman Ottó, ujjongott a za­­jongó szónok szilaj támadásának. Egyéb öröme azonban nem volt a szélsőbalnak s ezt a kis örömöt kár volna tőle sajnálni, mert erre áll a vallásos emberek sóhajtásának változata: Her­man Ottó adta, Herman Ottó el is veszi. Áldassék érte az ő neve ... mondát bejelentsék. A párisi nép eme titkos diszpozíc­­cióinak a színpadi sikerekre és bukásokra véghetet­­lenü­l nagyobb befolyásuk van, semmint az idegenek, akik erről nem tudnak maguknak számot adni, hihetnék. Angol, német, vagy akár magyar ember is, akármilyen finom szellemmel legyen megáldva, soha­sem fogja úgy kitapinthatni, mint mi, a párisi közön­ség érvelését. Vannak esték, amikor egy-egy színház nézőterére belépve, azt mondjuk magunkban: — Terringettét! Ma rossz este van! Zimankó lesz. Máskor viszont meleg rokonszenvnek a fugal­­mait érzi az arcán az ember: — Ebből siker lesz ma! Bizonyos! Ritka eset, hogy az eredmény meghazudtolja ezeket a sejtelmeket — vagy pedig csak később cáfolja meg, akkor tudniillik, amikor az elfogulatlan közönség, az ártatlan és naiv nézők serege tódul másnap és harmadnap a színházba. Az első estén, amikor a Dismondát előadták, az egész nézőteret az előlegezett csodálatnak valami elektromos áramlata járta keresztül. A közönség el volt határozva arra, hogy el lesz ragadtatva, és úgy is jön. Micsoda szép előadás is volt az! Hallottuk már, hogy a Gismonda szerfölött érdekes históriai tanul­mány, hogy Sardou, ki a fürkészek legtürelmesebbje és a kütyü­búvók legecnésebbike, hosszas és mély kutatásokat végzett a történelemnek egy igen ke­véssé ismert zugában, hogy szemünk elé állítsa a középkori athéni hercegséget. Mi ezt csak félig hit­tük el, az első felvonás után pedig már egyáltalá­ban nem hittük. De mit bántuk mi azt? Igenis, Gismonda, egyszerűen csak mese! De micsoda szép mese! Nem tudom, be fogják-e önöknél mutatni a Gismondá-t; kétkedem is benne, mert a mű­ érdemének a fele a látványosság szépségében­­ van. A Renaissance kiállítása nemcsak ritka pom­pájú, hanem bámulatos ízlésű is; az öltözetek hihe­tetlenül változatosak és gazdagok, a díszletek cso­dálatosak. Az egész pedig együttvéve tündéri. Úgy tessék ezt érteni, hogy valami szép tündéri színjá­téknak a benyomását teszi Hát a darab? Igen, igen, értem: önök azt akarják, hogy mondjak már valamit a darabról is. Igen ám, de — hiába — a darabról nincs mit mon­dani; üres egy kicsit. Ha pszichológiát keresnek benne, felsülnek; csupa jelenet az egész, igen ügyesen el­rendezve és összeállítva; és ezeket a jeleneteket az ember szinte akaratlanul is figyelemmel kíséri, elra­gadtatva, gyönyörködve, káprázva; mert Sardou a legügyesebb bűvész és a legkitanultabb szemfény­vesztő. Úgy osztotta be a darabját, hogy Sarahnak minden felvonásban legyen olyan jelenése, amely a közönséget magával ragadja, olyan jelenése, amely egyenesen neki való és amely érdekes világításban mutassa be tehetségének egy-egy oldalát. Az első felvonásban egy kiáltásból megtudja, hogy fia bele­esett abba a verembe, amelybe tigrist zártak. Tördelni kezdi a kezét és kiáltozik: — Fiam! Adjátok vissza a fiamat! Trónomat és kezemet annak, aki megmenti a fiamat! Az, aki megmentette a fiát, egyszerű sólymász. Gismonda túlságosnak találja azt, hogy nejévé legyen. De megesküdött volt, és a második felvonásban olyan jelenetet látunk, amelyben Sarah hevesen támad a püspök ellen, aki az esküjére emlékezteti. Csakis a sólymász oldhatja fel az esküje alól. Ő hozzá fog hát fordulni. Ez megint egy új Sarah-jelenet. De ez aztán bámulatos is. Mert Sardounak, a régi idők Sardoujá­­nak valahol vissza kell térnie önmagához, és ez a jelenet a legszebbek egyike, amelyeket valaha irt: igazi remekmű az én szememben. A hercegnő dara­­bonkint tépi, csikarja ki jámbor imádójából azt a lemondást, amelyet kíván, amaz megadja feltétel nélkül. Gismonda megfogadtatja vele, hogy nem fog követelni semmit . . . — Esküdjél! — mondja neki, — esküdjél! esküdjél! És Sarah, miután hizelgő, gyöngéd, érzéki, szilaj volt, ah, milyen unszoló tudott lenni, mikor azt a szót ismételgette: — Esküdjél! esküdjél! Amaz megesküszik. Sarah diadalmasan kiáltja el magát, s azután a füléhez hajolva, suttogva mondja: — Eredj haza, és estére hagyd nyitva az ajtódat! Rendkívül elmés színpadi fogás egy pompás jelenetnek a befejezésére. A következő felvonásban olyan Saraht látunk, aki baltával hátulról agyonüt egy embert, az utolsó felvonásban pedig ugyancsak Saraht látjuk, amint megvallja bűnét és elérzékenyülten legyőzőjének és királyának kiáltja ki a sólymászt. A darab a Sarah számára készült; a darab­ maga Sarah — Sarah abban a pompás keretben, amelyben a szerző mutogatja. Meg vagyok róla győ­ződve, hogy a Gismondá-t nem lehetne eljátszani egy puszta csűrben, mint Racinenek vagy Shaksperenek valamelyik darabját. A Gismondá-nak szüksége van arra, hogy a kiállítás segítse és emelje. Meglesz-e ez a kiállítás a Renaissanceon kívül másutt is? És ha nem lesz meg, lesz-e a darabnak ilyen sikere? fog-e úgy gyönyörködtetni, még ha Sarah játszik is benne? Kényes kérdés, amelyet utóbb talán önök lesz­nek hivatva eldönteni. A képviselőház ülése november 30-án. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: báró Bánffy Dezső. Jegyzők : Schóber Ernő, Perczel Béni, Bartók Lajos. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sándor miniszterelnök, Hieronymi Károly. Az elnök jelenti, hogy báró Eötvös Lóránt megvá­lasztása óta a harminc nap kérvényezési idő letelt, minél­fogva nevezett képviselőt igazolják. A magyar folyam- és tengerhajózási társulat alakí­tásáról és állami segélyezéséről szóló törvényjavaslatot har­madszori olvasásban megszavazzák. Következik: a Vígszínház 200.000 forintos kamat­nélküli kölcsönéről szóló törvényjavaslat folytatólagos tár­gyalása. A Vígszínház kölcsöne. Polónyi Géza sajnálja, hogy nincs jelen Jókai Mór... Gróf Fongrácz Károly: Miért beszél Polónyi, ami­kor ő van szólásra feljegyezve? Polónyi Géza átengedi a szót gróf Pongrácznak. Gróf Fongrácz Károly. A miniszter tegnapi felszó­lalásában úgy nyilatkozott, mintha itt nem egy konzorcium állami segélyezéséről, hanem csak egy negyedik színház építéséről volna szó s ennek szükségessége mellett a szín­házak elégtelenségével argumentált. De ez nincs így. Itt egy konzorcium álami segélyezéséről van szó, annak pedig, amikor a felvidéki nép­ességgel küzd, a mezőgazdák vál­ság szélén vannak, nem szavaz meg egy fillért sem. Ké­­rdéli, hogy azok a képviselők, akik részvényesei az új társaságnak, tartózkodni fognak a szavazástól. A törvény­­javaslatot nem fogadta el. Berzevlczy Albert: Tisztelt Ház! Azon indokok alapján, amelyeket a belügyminiszter úr a törvényjavaslat­tal együtt terjesztett elő , a közigazgatási­ és pénzügyi bizottság egybehangzó jelentése alapján a törvényjavasla­tot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfoga­dom. (Helyeslés a jobboldalon. Felkiáltások a szélsőbalon: Azt úgyis tudtuk!) Ezen állásfoglalásomnak helytelenségé­ről engem nem kapacitálhatnak az ellenzék tisztelt szóno­kai s különösen nem a közvetlen előttem szólott tisztelt képviselő úr, aki nézetem szerint tévedésben van, midőn azt állítja, hogy a Vígszínház részvénytársulatnak nyúj­tandó 200.000 forint kamatnélküli kölcsön semmivel sem lesz az állam javára biztosítva, mert ezen kölcsön biztosí­táról a törvényjavaslat kellőképpen gondoskodik, annak az építési költségek után első helyen való betáblázását ren­delvén e. De nem kapacitálhatnak álláspontom helytelenségé­ről a tegnapi napon felszólalt képviselő urak sem, akiknek egynémelyike nagyon élénk színekben festette ki azokat a veszélyeket, amelyek a nemzeti kultúrára ezen törvény­­javaslat elfogadása által háramolnak. (Halljuk! Halljuk!) Megvallom, tisztelt Ház, bármennyire erőltetem is meg képzelőtehetségemet, azokat a veszélyeket én felfedezni nem vagyok képes. (Halljuk! Halljuk!) Ellenkezőleg, én abban, hogy a törvényhozás szubvenciónak alig nevezhető segélylyel, tudniillik kamatnélküli kölcsön engedélyezésével hozzájárul annak biztosításához, hogy a fővárosban tartatni szokott magyar szinielőadások száma évenként háromszázzal szaporodjék (Halljuk! Halljuk!) oly előnyt látok úgy nem­zeti színművészetünk fejlesztése, mint közművelődésünk és a főváros társadalmi életének emelése szempontjából, hogy ez az előny teljesen ellensúlyozná ezt a hátrányt, ha ugyan hátrány az némely képviselő úr felfogása szerint, hogy e 300 magyar szinielőadás mellett 500 ide­­gennyelvű­ szinielőadás is tartassák. (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Az lesz! Az lesz!) Engedelmet, ez csak nyelvbotlás volt, mert hiszen egy év alatt 300 és 500 szinielőadást tartani nem lehet, azt akartam mondani, hogy egy év alatt emellett 50 nem magyar szinielőadásra is mód nyújtassék. De én nem osztozhatom azok nézeté­ben, akik e körülményben tisztán hátrányt látnak, mert megvallom őszintén, hogy kiváló külföldi művészeknek a fővárosban esetleg saját társulatukkal való vendégszerep­lését, amint azt az utóbbi időben Rossi, Sarah Bernhardt és Duse részéről láttuk, úgy hazai színművészetünk ön­képzése, mint közönségünk műszlésének fejlesztése szem­pontjából (Élénk helyeslés jobbfelől.) nem hátránynak, hanem előnynek tartom. (Helyeslés jobbfelől.) Megtörtént ez eddig is, csakhogy éppen egy negye­dik színház hiányában néha nehézségekkel járt; megtör­tént ez, amint a belügyminiszter úr tegnap szíves volt ráutalni, a Népszínházban is, anélkül hogy valaha valaki­nek eszébe jutott volna ezért a Népszínház kulturális missziójában kételkedni, ebben hibát látni, vagy tagadásba akarná vonni azt, hogy a Népszínház tényleg hazai nép­­színművészetünk fejlesztése körül igen jeles szolgálato­kat tett. Én tehát, bár méltóztassanak elhinni, hogy a nem­zeti kultúra érdekét épp úgy szívemen viselem, mint akár Szederkényi Nándor, akár pedig Bartók Lajos és Makfal­­vay Géza képviselőtársaim, én is épp úgy, mint ők, tőlem telhetőleg igyekszem a nemzeti kultúra előmozdítására hatni, azokat az aggodalmakat, amelyeket nézetem szerint igen túlzott színben fejtettek ki, egyáltalában nem osztha­tom és azért a törvényjavaslatot elfogadom. (Élénk helyes­lés jobbfelől.) Másrészt azonban azt részemről a lehető leghatá­lyosabb módon biztosítani kívánom, hogy az ezen kamatnélküli kölcsön segítségével létrejövendő budapesti Vígszínház csakugyan a magyar múzsa temploma legyen. (Helyeslés jobbfelől) és hogy abban az idegen múzsa csakis vendég­képpen, kivételesen és csakis időről-időre találhasson haj­lékot. (Helyeslés jobbfelől.) Ennek hatályosabb biztosítása végett és tekintettel az e Házban történt felszólalásokban felmerült aggályokra, én a részletes tárgyalás során az első szakasz tárgyalásakor bátor leszek egy módosítványt benyújtani és a tisztelt Háznak elfogadásra ajánlani, (Halljuk! Halljuk!) oly célból, hogy magában a törvényja­vaslat szövegében mondassák ki az, hogy a létesítendő Vígszínházban évenként ötvennél több nem magyar nyelvű színielőadás ne legyen tartható. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Én azt hiszem, hogy ha a belügyminiszter úr szíves lesz ily értelmű módosításomhoz hozzájárulni, (Halljuk! Halljuk!) ezáltal a törvényjavaslat ellenében felhozott aggályoknak

Next