Pesti Napló, 1895. február (46. évfolyam, 32-58. szám)

1895-02-01 / 32. szám

Magyar szempontból csak óhajtandó lett volna, hogy a szomszéd Balkán-államok uralko­dóit házasság útján vérrokonsági kapcsok fűzzék a mi uralkodóházunkhoz, s ezáltal bensőbbé forrjon össze a népek szomszédviszonya, köny­­nyebben fejlődhessék ki szelleméletük kölcsön­hatása s könnyebben háríttathassanak el az aka­dályok, amelyeket a versengő életerő számos ellentéte a népek testvérérzésének és szolidaritá­sának útjába állít. Mi másképp alakulhattak volna ügyeink Romániával, mily szerencsés ala­kulással kecsegtetne a viszony Szerbia irányá­ban, ha a vallási exkluzivitás nem tiltja, hogy a bukaresti, vagy belgrádi királyi kérő Bécsből, vagy Budapestről házasodhassák. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, január 31. Megkönnyebbülten lélegzett föl a mai ülés vé­gén talán még az ellenzék is, amikor nagy részében unalmas nyolc napi vita után berekesztették a ta­nácskozást a közoktatásügyi költségvetés „központi igazgatás“ tétele fölött. A mai vitának előkelő tar­talmat adott Wlassics közoktatásügyi miniszter be­széde, aki férfias, határozott kijelentéseivel minden párton zajos tetszést aratott. Az ellenzék szónokainak örökös zaklatását megunva, ma más formát válasz­tott egyházpolitikai álláspontjának jelzésére s félre nem érthető őszinteséggel hangsúlyozta, hogy a két hátralevő javaslat dolgában csakis oly módosításokat fog támogatni, amelyekhez a lelépett kabinet feje és tagjai is hozzájárulnak. A jobboldal zajosan megéljenezte e kijelen­téséért, a baloldali gáncsoskodók nevettek, de Wlassicsot sem az ováció, sem az ellenzék gúnyos közbeszólásai nem zavarták és formailag is szép beszédben szállította le igazi értékükre azoknak érveit, akik programmját majd általános frázisoktól duzzadónak, majd túlságosan részletezett­nek, homályosnak, nemzetietlennek mondották. Ki­jelentéseit még Polónyi Géza is helyeselte, örömmel bókolva a miniszternek, aki az ő beszédét reflexiókra érdemesítette. A nemzeti párt két szónokot küldött a vitába, Márkus Józsefet és Drakulics Pált; a szabadelvű párt részéről a megtért Dégen Gusztáv beszélt, alapos tájékozottságot árulva el az egyetemi oktatás terén. A vita és a mai nap utolsó szónoka Asbóth­ János volt, de hiába siettek be a folyosóról a képviselők, a politikai színváltozás mesterének nem volt semmi lelepleznivalója, hanem ehelyett szocialista­­izű beszéddel gyönyörködtette pártokon kívü­l álló pártját, amely nem is oly nagyon régen a szocializ­­mus rémképeit festette a falra. Beszéde végén most is egy szellemi rakétát eresztett föl, de hatástalanul, azután felment a gyorsirodába, beszédét megkorri­­gálni. Azalatt pedig egyhangúlag megszavazták a „Központi igazgatás“ tételét, és az úgynevezett rész­letes vita holnap megindul, hogy aztán mikor lesz vége, ma még senki sem mondhatná meg. A képviselőhöz ülése január 31-én. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: Szilágyi Dezső. Jegyzők: gróf Esterházy Kálmán, Josipovich Géza, Hock János. A kormány részéről jelen vannak:­­báró Bánffy De­zső, Wlassics Gyula, Percel Dezső. A múlt ülés jegyzőkönyvét hitelesítik. Elnök bemutatja Hegedűs Sándor és gróf Ester­­házi Kálmán kérvényét a kolozsvári Nemzeti Színház állami kezelés alá vétele iránt. Kiadják a kérvényt bizottságnak. Következik a napirend: a vallás- és közoktatási mi­nisztérium költségvetésének folytatólagos tárgyalása. Márkus József utal arra, hogy a 67-es alap inten­ciói nincsenek teljesen megvalósítva. Az 1868: XXXVII. törvénycikk szerinte nem egyéb, mint fércm, s a népokta­tási törvény összes paragrafusaiban nincs egyetlen intéz­kedés, mely a községi képviselőtestület és az egyházi hatóság közt a felekezeti iskola költségeinek fedezése tekintetében intézkednek. A népiskolai törvények a felekezeti iskolákra vonatkozó részével foglalkozva, kimutatni igyekszik, hogy sem a felekezeti, sem a községi iskolákat az ismétlő oktatásra szo­rítani nem lehet, mert erre egyenes állami adójuk öt százalé­kából már nem kerül. Rámutat a törvény amaz intézkedésére, amely a hatezer lakosnál többet bíró községeket polgári iskolák létesítésére kötelezi, még abban az esetben is, ha a község felsőbb népiskolával rendelkezik." Ezen is segíteni kell, mert már ebből is sok visszásság támadt. Magát a költségvetést elfogadja. (Helyeslés balról.) Degen Gusztáv nem­­ért mindenben egyet azokkal, amiket Márkus felhozott A kultuszminiszter programmjára térve, azt teljes elismeréssel fogadja, mint olyat, amely alkalmas nemzeti kultúránk tovább­fejlesztésére és annak magas fokra való emelésére. Gróf Batthyány Tivadarral szemben, aki felhozta, hogy az egyetemi ifjúság nem igen látogatja az előadásokat, megjegyzi, hogy ezt nem szabad a tanrendszernek tulajdonítani, hanem annak, hogy négy­ötezer egyetemi hallgató közt nehéz a fegyelmet fentartani; másrészről sok szegény ifjú nemcsak azért jön a fővárosba, hogy az egyetemet bevégezze, hanem azért is, hogy magát fen­­tartsa. A szóló tudná ennek orvosszerét, amely nem más, mint az egyéni szabadság fentartása mellett az ifjúság decen­tralizációja. Ez pedig olyan módon történnék, hogy az egyetemi ösztöndíjakat a kormány a vidéki akadémiákra is kiterjesztené, amely ösztöndíjakból egy-egy ifjú a vidé­ken megélhetne. Végül az egyházpolitikai kérdésekre térve, kijelenti, hogy ő, csakúgy mint a püspöki kar, azt akarja: Fiat pax. Bízik a kormányban, hogy programmbe­­szédéhez képest helyre fogja állítani a felekezeti nyugal­mat, s ha majd ez sikerül neki, ő lesz az első, aki üd­vözli érte. A költségvetést elfogadja. (Helyeslés jobbról.) Wlasesea Gyula vallás és közoktatási miniszter Bartókkal szemben határozottan visszautasítja azt a vádat, mintha a politikai nyulékonyságnak akarna objektuma lenni. Gúnyosan említette Bartók a szóló újévi beszédé­ben használt „közéleti erkölcstan“ kifejezést. Itt, úgymond a miniszter, talán az a hiba, hogy nem használtam a politikai etika kifejezést, hanem magyarul beszéltem és a közéleti erkölcstan szabályait rám nézve alkalmazva azt mondja, hogy furcsán állok én a közéleti erkölcstan sza­bályaival. Én ezen kifejezést a lelépett kabinet magatar­tására vonatkozólag mondottam, (Halljuk! Halljuk!) most a Házban ismét ünneplésen kijelentem, hogy én itt, ezen a helyen csak oly módosításokat fogok védelmezni és képvi­selni, amelyek a lelépett kabinet nagynevű tagjai által is elfogadtatnak. (Élénk helyeslés.) Ezeken kívül a vitának úgynevezett egyházpolitikai részében egy eszme merült fel, amelyre okvetetlenül nyilat­koznia kell, és ez Kovács Albertnek a papnöveldék államo­sítására vonatkozó fejtegetése. Kijelenti a maga részéről, hogy a papnöveldék államosítására a kormány egyátalán nem gondol, mert ez valóban a kultúrharc felidézését jelentené, (Így van­ jobbfelől.) valamint kétségtelen dolog, hogy a magasabb kiképeztetés lehetőségét meg kell adni a külön­böző vallás­felekezeteknek is, és hogy erre fokozatosan törekedni kell. (Helyeslés.) Kívánja, hogy a papnöveldék fentartói iparkodjanak mindinkább a tanrendet is úgy meg­állapítani, hogy a papok minél nagyobb általános művelt­ségre tegyenek szert, általában hogy a művelődési szín­­vonal is emelkedjék, mert hisz ez maguknak az egyházak­nak is nagy érdekükben van. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Elismeri, amit Kovács Albert mondott, hogy a kultúrának kétségtelenül egyik leghatalmasabb tényezője a papság, de csak akkor, ha tisztán csak hivatásának él és hivatá­sának keretében marad. (Élénk helyeslés jobbfelől). Szükséges az autonómia tárgyában is nyilatkoznia, mert, habár általánosságban megnyugtatóknak is találták azokat a kijelentéseket, amelyeket erről a kérdésről tett, mégis azt látja, hogy különösen azt vették többen zokon, hogy a szóló felállította a határokat, amelyek között az autonómia mozoghat. Minthogy azonban feltétlenül szüksé­ges, hogy akinek ebben a kérdésben vannak nézetei és meggyőződései, azokat határozottan ki is mondja, szóló tehát határozottan kimondja, hogy nem képzelhet olyan autonómiát, mely ellentétben lenne a katolikus dogmákkal, diszciplínával, stb. (Mozgás a bal- és szélsőbaloldalon.) mert hisz akkor magával a katolikus vallás elveivel jönne összeütközésbe. És mer hivatkozni arra is, hogy hol és melyik országban van Baltimore-tól kezdve Amerikában egyetlenegy állam is, amely a katolikus dogmákkal ellen­tétben állapította meg az önkormányzatát? (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hiszen mi sem kívánjuk azt!) Csak azért hozza ezt fel, mert tőle rossz néven vették, hogy felállí­totta e tekintetben is a határt. (Helyeslés jobbfelől.) A közoktatásügy kérdésére térve megcáfolja azok­nak vádját, akik miniszteri programmját tartalmatlannak mondták. Nem állítja, hogy mindenre részletesen kiterjeszke­dett programmbeszédében, de állítja, hogy minden aktuális kérdést felölelt abban. Reflektál ezután a vita szónokai­nak beszédeire. Mint említette, ő program­beszédében nem terjeszkedett ki minden részletre, mert azt hitte, hogy a minisztérium vezetőjének személyi változásával az elvek nem változhatnak, mely elv csak egy lehet: nemzeti kultúránk s közoktatásügyünk nemzeti irányban való fej­lesztése. Azt tartja, hogy a miniszternek nem az a fel­adata, hogy új eszméknek csináljon propagandát, hanem az, hogy azokat az elveket, melyeket a közvélemény már megérlelt és elfogadott, megvalósítsa. Az iskola államosí­tására nézve hangoztatott felfogását sokan megtámadták. Ő e támadások dacára megmarad elfoglalt álláspontja mellett, mert azt tartja, hogy a felekezeteket isko­láiktól minden ok nélkül megfosztani nem lehet. Mind­azonáltal örülni fog, ha alkalmat nyújtanak neki ar­ra, hogy minél több állami iskolát felállíthasson. A felszólalt képviselők azt is mondták, hogy tárcájának s­ükségleteit, ha másképp nem lehet, túlkiadásból fedezze. Ő ezt nem teszi, mert respektálja a Ház határozatait, de viszont mindent el fog követni, hogy tárcájának költség­­vetése a lehetőséghez képest felemeltessék. Adatokkal iga­zolja ezután annak a vádnak tarthatatlanságát, hogy ná­lunk a külföldhöz képest az oktatás óriás drága. Az egy­séges középiskolák kérdésére térve kijelenti, hogy ennek az eszmének megvalósítását ő is célul tűzte ki magának. Az egyetemeken a szemináriumok tartását igen üdvösnek tartja s azok tartását a tanári karnak ajánlani is fogja. Kifogásolták sokan az ankétek tartását. Kijelenti, hogy a nagyfontosságú kérdések elbírálásánál mindig ki fogja kérni a szakférfiak véleményét. Végül a népiskolai törvény revíziójára térve, örömét fejezi ki, hogy erre nézve tett kijelentése, a Háznak csak­nem osztatlan helyeslésével találkozott, és bízik is abban, s reméli, hogy az előkészítő munkálatokat, ha nem is gyor­san, de mindenesetre oly időben, és oly alakban fogja a közvélemény elé bocsáthatni, hogy azok közhelyesléssel is fognak találkozni, mert nem hatalmi szempontok azok, künk abból az eszményből nem maradt meg hírmondó­nak egy csöpp sem ... A vértanuk szent sokasága felverődött egész a fellegekig. Akkor hirtelen megnyílik a tömeg s látni a Kolosszeum márványerkélyeit, letakarva bibor­­párnákkal, körülhintve tubarózsákkal és ibolyákkal, a látni régi idők meghalt népét, a császárt, az ő lovagjait, a szenátorokat és a főméltóságú Veszta­­szüzeket. Mind­azt az előkelő s nagyhatalmú publi­kumot, amely egykoron önmaga, mulatságára mészá­roltává le a keresztényeket. És látni a vértanuk hosszú sorát, amint eléje hullámzik a megrémült tár­saságnak s amint piros vér harmatozik az elfelejtett sebekből... Csúnya, fogvacogtató látomány. Halálos rémület és irtózat, minden stil, minden emberi han­gulat nélkül! Otthagytam a Kolosszeumot, azt se tudom, hogyan jutottam ki az éjszakából. A Tiberis-híd balusztrádjánál pompás szellő len­gedezett, magával hozván a víz friss illatát. A balusztrádra támaszkodva gondoltam a Kolosszeum­­ban csatangoló vértanukra. Micsoda erőteljes karak­terek! minő halálmegvetés! mily kiirthatatlan idea­lizmus ! Lassan, locsogva­ folyik lenn a Tiberis vize, hullám-hullám után, mind elsiklik a híd alatt. Ilyen hosszú lassú sorban jönnek a gondolatok is. A Ko­losszeum szentjeinek meg kell adni, ami nekik meg­adandó, de ha igazságosak akarunk lenni, hát az össze­adáson kívül gyakorolnunk kell a levonás aritmeti­kai műveletét is. A Kolosszeum szentjei elvégre semmit sem vesztettek és mindent nyertek a halál­lal. Az ő tulajdon tanaik szerint ez a földi élet nem ér egy fabatkát sem, hanem az a másik, a halált követő, az felséges. Nyilvánvaló, hogy boldog az, aki meghalálozik. Ez vértanú-morál. S mit veszt e földön ? Éppen semmit. Nincsenek nagy villái, gyö­nyörű fogatai, színházai, költői, palotái, szakácsai, szeretői. Ez mind csupa tiltott dolog! összevissza néhány rongy a ruhatára, s ez a ruhatár az egyet­len, ami a földdel összeköti. Tehát a halál koránt­sem bír a megsemmisülés borzasztóságával, sőt a halál a kések legnagyobbika ... Ezeket a dolgokat tehát le kell vonni a Ko­­losszeumban ez idő szerint gyülésező vértanuk érde­meiből, ha igaz emberek akarunk lenni. De van egy más érdemük. Hogy tudniillik egy nagy eszmét szol­gáltak, amely az egyháztörténetem tanúsága szerint boldoggá tette az emberiséget. Lassan, locsogva folyik idelenn a Tiberis, las­san, csöndesen jönnek az éjben a gondolatok. A tova­folyó habok tükrében mintha újra megpillantanám a Kolosszeum foszforfényben vibráló képét. Egy kis változással. A cézár trónján egy öreg embert látok, fején hármas tiarával. Jobbra tőle hosszú sora a bíborruhákba öltözködött kövér uraknak, balra pe­dig csupa feketecsuhás lovag. A tiarás öreget fényes testőrség állja körül. Lenn a Kolosszeumban pedig a porkolábok a tiarás öreg elé terelnek egy csorda embert. Ütik, verik őket. Sorra ítélkezik fe­lettük a régi vértanuk utóda, a pápa. Itt, az egyik, már messziről felismerhető: Dante. Őt sújtja legelő­ször a kiátkozás villámával. Megette egy derék szel­lem: bresciai Arnold. Ezt elevenen égetteti el a pápa. Páduai János filozófust is ez az ítélet éri. A Tiberis tovafolyó hullámainak tükörképében még sok derék férfi alakját látom, de nem ismerem őket ne­veik szerint. Csupa halálítélet a fejekre! De ime itt egy, akit mindenki messziről ismer. Társai némán üdvözlik fel biccentéssel: ez Savonarola, és mindjárt mögötte Giordano Bruno. Két elegáns és hatalmas szellem: elevenen égetteti meg mind a kettőt a tiarás úr. Itt van aztán még egy, kettő, három, tíz, husz, mind a máglyára velük. Sőt köztük egy, annak előbb tépjétek ki a nyelvét: ez Vanini. Hát ezt az urat ki ne ismerné? Ez Tasso, a dal királya — őt hét évre csukatta a bolondok házába a Krisztus hely­tartója. És ez itt — Galileo Galilei, aki láng­eszével kileste az Univerzum egyik nagy titkát — a tiarás úr parancsolja, hogy ezt a huncutot csukják azok közé, akiket szisztematice tortúra alá kell venni. Mindjárt melléje csukják Machia­vellit is, és aztán eléhajtják azokat, akiket ele­venen kell Isten dicsőségére tüzes máglyákon el­égetni: Bonfadiust, Car­esechit, Paleariust, Domi­­nist, — azután azokat, akiket meg kell fojtani az úr nevében: Collenuceiót, Confortit, Marius Paga­­nust, Bernit, — azután akiket tőrrel vagy méreggel kell kivégezni az igazság kedvéért: Tenevellit, Pal­­lavicinit, Sarpit, Campanellát, Tiberiust. . . Lassan folynak a Tiberis habjai, de nincsen annyi hab, amennyi vértanút látok a Kolosszeum tükörképében. Más hullámok jönnek, más hullámok­kal más gondolatsorok. Eszembe jut például, hogy a Kolosszeum őskeresztény vértanúi egy oly intézmény­nek fundamentumait erősbítették meg, amely halált mondott az emberiség legkitűnőbb szellemeire. Tehát ezt a körülményt is bele kell venni a nagy száma­dásba, az érdemek és bűnök nagy összeadása­ és levonásába. Vájjon melyik részben marad a szuper­plusz ? Lassan folynak a Tiberis habjai a sötét híd alatt. Halotti csöndben fekszik Róma s felette vir­­raszt az éj. Ne töprenkedjü­nk Kolosszeum szentjei felett és azok felett a vértanuk felett, akiket a Ti­beris babjai közt láttunk. Hiábavalóság rájuk gon­dolni, — mert ime, odaát a ciprusokon itt elsápad az éjszaka s fejedelmi nyugalommal kél fel a nap. Ez az élet hajnalhasadása, amelytől ijedten bújnak el mesekönyvek mélyeibe szellemek, csontok, vértanuk, temetők és katakombák. Az élet diadalmas hajnalhasadását menjünk ünnepelni! Lyka Károly. ________ _ Budapest, péntek, 1895. február 1. 32. szám. PESTI NAPLÓ.____________

Next