Pesti Napló, 1895. június (46. évfolyam, 149-176. szám)

1895-06-01 / 149. szám

Wlassics reformja. Budapest, május 31. Szellemi téren nincs okunk túlbecsülni a szervezeti módozatokat, mert ott, az egyéni erők súlyától és tartalmától függnek az eredmények. De azért nem kicsinylendő feladat és bizonyára közérdekű egy intézmények alkotása, amely hi­vatva lenne a közoktatásügy egész vonalán füg­getlen tanácsadó, irányító és részben ellenőrző közeg gyanánt működni, s ez alapon közvetítő állást elfoglalni a végrehajtó kormány­hatalom s az oktatást teljesítő szervek és közegek között. Mert a jól koncipiált és hivatása magasla­tán álló országos közoktatási tanácsnak nem ke­vesebb lenne a feladata. Az a szaktanácskozás, amely a legközelebb múlt napok alatt Wlassics Gyula közoktatási miniszter elnöklete és bátran mondhatjuk vezetése mellett ez ügyben tárgyalt, megérdemli, hogy reá visszatérjünk. Abban, hogy ennek a testületnek az admi­nisztratív tevékenység teljes kizárásával, tanács­adó s eszmekeltő legyen a hivatása, meglehetős összhangban egyetértett az ankét minden tagja. Csak a kivitel, a megalakítás mikéntjére nézve merültek fel és pedig nem lényegtelen nézet­­eltérések. Ezek között — úgy tetszik nekünk — ta­lán a legnevezetesebb volt az a nézet, hogy itt mindig a közoktatási tanácsról, erről a széles testületről és tanácskozásairól beszélnek, de senki sem emlékezik meg arról a szűkebb munka­végző közegről, arról a végrehajtó bizottság­­féléről, amelyet azután „kistanács“ vagy ehhez hasonló névvel jelöltek. Hát hiszen a szak- és albizottságokról csak­ugyan nem sok szó esett; egyszerűen azért, mert mindenki természetesnek találta, hogy az átala­kuló tanács, úgy mint előde és mint minden külföldi mintája, iskolanemek vagy tudománysza­kok, vagy más konkrét szükséglet szerint, állandó vagy ad hoc­ bizottságokat fog kebeléből kikül­deni. De nem erről volt itt szó. Tényleg egy alapszerkezetében különböző típus állíttatott fel. Eszerint a működés súlypontját a tanács össze­ségéből egy szűk állandó bizottságba helyeznék át, mely folytonos és közvetetten összeköttetésben állana a minisztériummal, ennek munkálatai elő­készítésében közvetetlenül részt venne; egyszóval az volna, amit Wlassics miniszter úr találóan a minisz­térium kodifikáló osztályának nevezett el. Emellett a közoktatási tanács plénuma aféle díszfelvonulást jelentene, amely teljesen alkalmas volna arra, hogy néhány közérdekű kérdésben a szónoki ké­pesség kifejtésére, s a speciális bölcseség kitála­lására módot nyújtson. De a döntő „munkát“ végezné az a bizonyos állandó kis bizottság, a bölcsek bölcseinek kabinetje. Hát mi ebből a valóságos belső titkos ta­nácsból nem kérünk, a probléma elfajulását lát­juk benne. Már megjegyeztük, mily természetes­nek találjuk a közoktatási tanács bizottság­ala­kító jogosultságát. De a véleményező, felülbíráló működés súly­pontja maradjon meg a tanács összeségénél. Stá­tus a státusban — nézetünk szerint bomlasztó­­lag és ernyesztőleg hatna a testületre, amelybe most ifjúi rugalmasságot készültek ojtani a hold­utcai miniszteri palota doktorai. Ez a dualizmus, amelyben egy törpe kisebbségnél volna az éltető cselekvés és lélek, a nagy­­többség pedig a kisérő árnyék szerepére ítéltetnék, bizony csakhamar újabb katasztrófára vezetne. A nagy statiszta­testület, az évenként egyszeri debatter-gyüleke­­zet el találná veszíteni azt, amit, Schopenhauerék a létre való akaratnak neveznek, és lassú kimú­lásnak találna eredni gyönge életének megunása következtében. E részben a külföldi példák csakugyan nem irányadók. Ha például az olasz közoktatásügyi főtanács 832 tagjának sorából egy 15 főnyi ál­landó Giunta alakíttatott, ez abban találja magyarázatát s megokolását, hogy ez a választ­mány konkrét igazgatási hatáskörrel van felru­házva, mely nem csupán elvi jelentőségű speciá­elméletét. A harcok akkor esztendőkig tartottak; az összehasonlító nyelvtudomány egész idősb és ifjabb gárdája hadakozott Budenz és Hunfalvy Pál vezér­lete alatt Vámbéryval. A sajtóban a török szóanaló­­giák és néprajzi rokonvonások bizonyító ereje élénk s rokonszenves visszhangra lelt; a közvélemény előtt is népszerűnek tetszett Vámbéry elmélete, mert a vitéz törökségben és tatárságban a hiú köztudat hajlan­dóbb volt rokonokat látni, holmi finn, vogul, csere­misz, szamojéd atyafiságban pedig éppen nem gyö­nyörködött. A vita nyelvtudományi része mégis Vám­béry ellen halt el, bebizonyodván, hogy a magyar nyelv alapépítménye kétségtelenül finn-ugor eredetű, grammatikai alakzatai e nyelvcsaládba utalják s a török-tatár eredetű szókincshez csak beszivárgás és felszívódás utján jutott. Ezt most már a nyelvanyagra vonatkozólag maga Vámbéry is elismeri (24. lap), de elméletét a magyarság török-tatár eredetéről nemcsak fentartja, hanem történetfilozófiai lábra állítva, új könyvében újólag demonstrálni törekszik. Hogy ezt tehesse, a nyelvanyagot egészen kü­lön választja a népanyagtól. A magyar nyelv ám legyen finn-ugor eredetű, de a magyar nép mégis török-tatár származás. Más szóval e tétel azt teszi, hogy a magyar nyelv eredetileg nem volt a magya­rok nyelve, mert ezek törökül beszéltek,­­ hanem tőlük külön, úgyszólva nélkülük keletkezett, s a magyarok aztán adoptálták a maguké gyanánt. Vámbéry sze­rint Ár­pád magyarjai nem tudtak magyarul, s IV. Béla idejében az ázsiai rokonok fölkeresésére elza­rándokolt talián barát az Ázsiában maradt magyar törzset meg nem érthette, ha meg is találta. Mi volt hát eredetre a magyar nyelv, ha a magyarság a török-tatár népnek csupán egyik nem­zetsége volt? Hol keletkezett és mikor adoptálták eleink magyar nyelv gyanánt, ami voltaképp mások nyelve voltá­lis esetekre terjed ki, de amely hatáskör törvé­nyileg és szabályrendeletileg szorosan körvonalaz­­tatott, s a tanácsnak még mindig sokszerű és mindenképpen jelentékenyebb kollegiális munka­körét nem csorbítja. Senkinek sem lehet kifogása az ellen, ha a közoktatási miniszter szükségesnek és célirányosnak ítélné, tárcájának központi kö­zegein kívül állandó érintkezésbe lépni ki­válóbb szakértőkkel, tanácsukat és közre­működésüket egy nyilvános tanácsadó testület funkcionálásán kívül is igénybe venni, és ha e szakértők természetszerűleg tagjai lennének a tanácsnak, sőt az ellen sem tehető kifogás, ha ezek a tanács kebelében, akár egyik állandó bi­zottság keretében csoportosíttatnak. De ismétel­jük: ne érintsék, ne devalválják az amúgy is merőben véleményező szervvé redukált tanács­nak munka- és hatáskörét. S ezzel szorosan összefügg, amit az ankét tagjai mintegy aritmetikai kérdésnek látszottak tekinteni, tudniillik a tanácsot alkotó tagok szám­aránya. Pedig ez is alapszerkezeti kérdés. An­nak a kérdése, váljon a tanács plénumában is meg­őrzi-e egy minden tagjában erkölcsileg felelős és érdemileg nyomatékos szaksárv jellegét, avagy átalakuljon-e azzá, amit az olasz tanácsnak 1881-ki kiszélesítése alkalmából a szellemes sze­nátusi előadó „parlamentino scolastico“ tanügyi fiókparlamentnek gúnyolt ? Mi a jelenlegi létszámnak, a h­arminckettő­­nek meghaladását, s akár jelentékeny meghala­dást is, csak az esetben találnók megokoltnak, ha az új szervezet e részben csakugyan arra az alapra állna, amelyet mindössze két hang aján­lott volt a sokból — tudniillik ha a népoktatási és vele kapcsolatos szakoktatási ügy egy tel­jesen önálló szakosztályra bízatnék — ami ugyan legutóbb is megtörtént — de külön tanácsi sze­mélyzettel, külön természetű elemek bevonásával, mint amelyek a felsőbb oktatási ágak tanácstes­tületét alkotják. E kérdés Vámbéry könyvének tárgya, mek kezdődik e könyvben egy csodálatos kísérlete a fej­tegetéseknek, amelyek szerint átépítendők volnának a magyar történet eddig öszehordott alapfalai, kiszé­lesítve a nemzetkeletkezés alapterületét Délszibériá­tól a Dunavölgyig, s belefoglalva az összes ázsiai , keleteurópai népvándorlási mozgalmakat építő anyag gyanánt. A kísérlet bármennyire szubjektív és a népván­dorlási idők tanúinak, krónikásainak előadásától bár­mily eltérő, kétségkívül érdekes, mert oly elemeket von a magyar honalapítás történetébe, melyeket a forrásmunkák ugyan ignoráltak, de amelyek nélkül ez a történet csonka, hézagos, okviszonyai homályo­sak és tökéletlenek. Vámbéry Ármin Ázsia északi népeinek f­­zgal­mából, történetük gyanítható folyásából vezeti le a magyar ethnosz első elemeit. Utal a török-tatár fa­jok hódító útjaira Kelet-Ázsia és az Indiák felé, majd nyugatnak áramlásukra, amelylyel megmozgat­ták, helyükből kiszorították és nyugat felé terelték a többi gyengébb fajokat. Hogy már a germán nép­vándorlásnak is e mozgalmak adták legyen meg az első lökést — nem állítja; de könyvében egy alap­tétel, hogy a germánok után Európába hun, avar kun, magyar változatokban mindjárt a török-tatárok jöttek, amit a XHL századbeli tatár­ hadjárattal iga­zol, amely ugyanazon faj áramlását mintegy befejezte az északkeleti zónán. A finn-ugorokkal röviden végez. A nyelvtudó­sok által szappanált ugor alapnyelv és alaptípus léte­zését annál inkább tagadja, mert ily típusról, törté­netéről, viszontagságairól a történetírás mit se tud. Ha léteztek akkor finn­ ugorok (már­pedig a nyelv-ana­tómia tanúsága szerint létezniök kellett), — csupán kisebb nomád népek képében létezhettek, amelyek­­a harcos török-tatár fegyverének meghódolván, vándor­­útjain annak oltalmát élvezték és málha gyanánt jár TÁRCA. A magyar ethnosz. (Vámbéry uj könyvéről.) — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Első pillantásra alkalmi dolgozatnak látszik. Egynek ama számos történeti esszyk és monográfiák sorában, amelyek az ezredéves ünnepre készültek vagy még csak keletkezőben vannak, de tudósaink lelkese­dését is, élelmességét is egyaránt dicsérik, amiért a millenniumhoz egy egész alkalmi irodalmat, bőségre és lendületr­e egyaránt számot tevőt, hozzá építeni tudtak. De Vámbéry könyve: A magyarság keletkezése és gyarapodása csak véletlenül kapcsolódott össze amazokkal. A millennáris ünnep közelgésén s a ma­gyarság méltatásán kívül semmi ügye hozzájuk. Más utakon jár, tőlük idegen és elszigetelt; ahol pedig összekerül velük, beléjük köt és megkarcol velük. Címe is csak látszatra békés, vagy csupán hallatszik annak, mintegy összefoglalását ígérve a pozitív kuta­tások eredményeinek, amelyek a magyar nemzet böl­csőjére vonatkoznak. De a könyv egészen mást tar­talmaz: lebirál minden eddigi kutatást, hitelét tagadja csaknem minden ismert kútfőnek, lerontja a nemzet­történet eddigi tanításait a régmúlt események folyá­sáról s helyükbe emel, konstruál maga egy másik történetet valószínűségi számvetés alapján, amely alapra aztán ráépíti a magyar fajprobléma bölcseletét. Kemény, harcias, forradalmi munka ez, amilyen kevés van irodalmunkban. Helyes címe tulajdonképp ez lehetne: „A második török-finn háború.“ Az elsőt tizennégy éve vívta a tudós szerző a magyarok ere­detéről írt könyvével, amelyben a finn-ugor leszárma­zási elmélettel szembeállította a török-tatár eredet Mai számunk tizenkét oldal. A reggeli és esti kiadás külön* külön házhoz vagy postát küldv a Budapesten és a vldikei. Egész évre — — 18 írt — kr. Félévre — 9 „ — »­ Negyedévre-- — 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 ?» 60 „ Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás— — —. 5kr. Esti kiadás--------— — A„ kiadóhivatal: IV., Ferencisek tere 4. sz., I. «Mill. A reggeli és Mil kiadás együtt. küldve Budapesten &t '* 'últorn: &#ész évre —. — M ttt fee. Félévre — 7 — v. Negyedévre— — S 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 n­agy szám­ára Budapesten: Reggeli kiadás­*._4 kr. Esti kiadás...__ 3 „ Szerkesztőség: W., Strand­ok tara 3. Ath­thaeusi-ápflirt. 149. sz. Budapest, szombat, junius 1. 1895.

Next