Pesti Napló, 1895. augusztus (46. évfolyam, 208-238. szám)
1895-08-01 / 208. szám
II] főrendek, uj kifogások. Budapest, július 31. (pd.) Uj mágnásokat neveznek ki ismét. Egy második paire-schubnak örül a szabadelvű magyar társadalom. Örül különböző okokból; egyrészt mert sikerülni látja egy nagy reformmunka zárókitételét, másrészt mert az uralkodó kurzus részére a legfelsőbb rokonszenvet is biztosítottnak érzi, azután meg, mert nem érdem nélkül való férfiak kitüntetéséről van szó. Kitüntetés tagadhatatlanul az ilyen rangemelés, a demokratikus köztudat, hogy őszintén bevalljuk, még mindig kompatibilis nálunk az ilyen cím- és rangadományozásokkal. Kompatibilis, mert a mi türelmes demokrataságunk össze tud férni a rendi alkotmánynak meglevő maradványával. A magyar szabadelvűség éppen szabadelvű mivoltánál fogva toleráns és képes barátságot tartani a főrendiház intézményével is. Nem mondhatni természetesen, hogy a főrendiház mindig igyekezett volna is ezt a barátságot kiérdemelni. A demokráciának azonban ez mindegy; ő türelmes és elnéző, mert nem szereti, ha minduntalan parvenüséggel vádolják, így magyarázzuk mi a hallgatag fúziót, amelyet rendi hagyományok és modern népképviselet között létesített az újabb magyar alkotmány. Egyelőre nem féltjük tehát az évszázados alkotmányjogi emlékeket és nem féltjük a demokráciát sem. Azt hittük különben mindeddig, hogy általában is csak a szabadelvű társadalomnak és a szabadelvű politikai világnak a dolga félteni a magyar demokráciát. Pedig ez látszólag nem egészen van így. Mások is féltik ugyanis a magyar demokráciát. Féltik a magyar ultramontán-klerikális mágnások, vagyis inkább agráriusok, avagyis talán high-toryk, vagy nem is tudjuk milyen pártiak. Azt hiszszük, hogy univerzális ellenzéknek kellene ezt a csoportot elnevezni, mert ők mindent elleneznek és semmit sem fogadnak el a mai szabadelvű kormánytól. Talán még a búzabehozatali tilalmat sem fogadnák el. Ez az általános ellenzék, mint azt ma sajtójának egyik orgánuma hirdeti, félti a magyar demokráciát! Komolyan félti? Nem, nem komolyan, csak úgy általánosan. A népuralom istennője, — ha van ilyen rangfokozat a régi mitológiában, — furcsán érezheti magát erre a szokatlan protekcióra, amely az ajándékot hozó ellenségre emlékeztet. Minden cselekedetükben, minden szavukban az avitikus rendi szellem szólal meg ez uraknak, a vaspáncél fölött ma már természetesen modern szabású ruhába öltözötten. Modern szabásúba, de korántsem annyira modernbe, hogy a mellvért szögletes kontúrjei át ne látszanának a frakkon. És íme, ezek a kényszerűségből parlamentivé lett ultra-arisztokraták most félteni kezdik a magyar demokráciát! Nem vehetjük komolyan az ilyen hipokrízist, elsősorban azért nem, mert Bánffy Dezső nem a demokráciát támadta vagy gyöngítette meg a patere-schubbal. Éppen ellenkezőleg, jól tudják a klerikálisok is, hogy a főrendiháznak csak ultramontánjai ellen szól a rendszabály. Ez fáj nekik, nem a demokrácia sérelme. Aki sohase lát át a politikai kifogások szitáján, ez egyszer az is csak mosolyoghat e naiv ellenvetésen. Igazán ötletes az az ultramontán publicisztika, amely a demokráciát kezdi félteni a szabadelvű kormánytól. Nos, engedje meg ez a publicisztika, hogy a meg nem érdemelt támogatásért őszinte részvétünket fejezzük ki a demokráciának. Sőt, hogy egy tagadhatatlan dolgot konstatáljunk, ellenérvelésnek felhozhatjuk még azt is, hogy Magyarországon semmiféle paireschub sem fenyegetheti a demokráciát azzal, hogy renegátjai lesznek e szép hitvallásnak. Akit ugyanis mágnássá emelnek Magyarországon, az mágnás volt azelőtt is. Tehát a demokrataság híveket nem veszít. A különbség inkább talán abban van, hogy ezekről az új mágnásokról az ő filodemokrataságuk, amelyik eddig nem nyilvánulhatott, most nyilvánulni is fog. Ez pedig, ha nem csalódunk, nyereség a demokráciára nézve, nem pedig veszteség. Mondjuk ki hát bátran, hogy a klerikális high-toryk nem a demokrácián szomorkodnak, hanem szomorkodnak általában véve a paireshubon. Ez az, ami tulajdonképpen nem tetszik nekik, mert bizony, ha valósággal hanyatlóban lenne a demokrácia, azon ugyan nem sopánkodnának. Ez az, amiért zsörtölődnek, ez az, amiért a demokrataság romlásán kívül még a parlamentarizmus megmételyezésével is vádolják a kormányt. És ez az, amit a demokrácia hanyatlásán kívül szintén nem koncedálhatunk nekik. Nincs szó a parlamentarizmus megmételyezéséről. Se szabadelvűség szempontjából, se pedig alkotmányjogi szempontból nincs róla szó. Az új főrendek kinevezése a parlamentarizmusnak éppen megerősödésére vall. Még ha a legklerikálisabb politikus is valaki a föld hátán, még az se tagadhatja, hogy az egyházpolitikának még befejezetlen részét a törvényhozás óriás többsége óhajtja becikkelyezni. A többség magas arányát a korona és a népképviselet egybehangzó akarata teszi ki. Ezzel a megmérhetetlen pluszszal áll szemben az az elenyésző főrendiházi többség, amely a forma erejével győzedelmeskedett s amelyet a forma erejével kellett megtörni. Numerusok ellen numerusokat állítván. Ez a paireschub nem árt a demokráciának és nem árt a parlamentarizmusnak sem. Vagy talán az ultramontán sajtó a parlamentarizmus védelmének nevezné azt, ha a főrendek hasonló elvű többségét érintetlenül meghagyták volna abban a középkori pozícióban, ahonnan a népképviselet, a nemzet többségének akarata ellen merev vétóját hangoztatta és ismételte, dacára annak hogy ebben az esetben volt a parlamenti népképviseletnek egy hatalmas protektora is a vele alkotmányjogi szempontból egyenlő értékű koronában? Ez volna hát a parlamentarizmus degenerálása ? Ez volna hát és nem az volna a megbocsáthatatlan bűn, ha a szabadelvű kormány a parlamentet és ebben az esetben még a koronát is kitenné a főrendiház ultamontánjai makacs maradiságának ? Gyönyörű okoskodás. Bánffy Dezső kormánya degenerálja a parlamentarizmust azért, mert az TÁRCA Protekció nélkül. — A Festi Napló eredeti tárcája. — I. Az államtitkár úr azzal a komoly és szilárd elhatározással foglalta el hivatalát, hogy ő törik, szakad, de okvetetlenül korszakot fog alkotni. Már ahogy a reggelijét elköltötte, ahogy a szarvacsot a kávéjába aprította, ahogy a jelenlegi, feltétlenül reformálandó törpe kor krónikáit, a lapokat végig tiltotta, egész magatartásán konstatálni lehetett, hogy ily méltóságteljesen csakis egy korszakalkotó nagyság viselheti magát. Mialatt Gödöllői Kálmán a lánchídon átbújtatott, kénytelen volt ugyan beismerni, hogy a létesítendő hatalmas reformokkal még nincs egészen tisztában, s az új világ, amelyet teremteni akar, fölöttébb khaotikus állapotban gomolyog a fejében. Ám megvigasztalta magát, hogy egy uj korszak teremtésénél a legtöbb az akarat, a többi s igy az uj korszak is, megjön magától. — Bejöhetnek intett napóleoni leereszkedéssel titkárának, aki a hivatalnoksereg tisztelgését jelentette be neki. A frakkos, fehér nyakkendős félkör csakhamar ott hajlongott előtte, s a fekete ruhák közepette úgy ragyogott az ő boltozatos, nagy eszméktől és viharos fiatalságától tar homloka, akár a teremtendő uj korszak fényes napja. — Méltóságos uram, kezdő a legöregebb tanácsos, aki az államtitkár úr helyére aspirált, s most a keleti poézis rajongásával ecsetelte örömüket, hogy Gödöllőit biztosíthatják legodaadóbb munkásságukról. Az államtitkár íróasztalához támaszkodott, s homlokán a mély ráncok bizonyiták, hogy odabenn iszonyú munka folyik, hogy a jupiteri főből az új kornak Minervája már e programmbeszédben is kipattanjon. — Tisztelt uraim! Biztosíthatom önöket, hgy nagy feladataim tudatában vállalkoztam e tisztre. Ám az építőmester csak úgy alkothat remeket, ha az épületet tartó oszlopok elég szilárdak. Ez oszlopokat önökben látom, uraim. S ahogy én számítok az önök buzgó támogatására, úgy számíthatnak önök is az én legigazságosabb jóakaratomra. Hangsúlyozom önök előtt programmom legsarkalatosabb pontja gyanánt, hogy szolgálataik mérlegelésénél csak az igazi érdemet fogom tekinteni és kérlelhetetlenül ajtót mutatok minden illetéktelen befolyásnak, minden protekciónak .« Az államtitkár úr itt egy percre megállott, úgy érezte, mintha a bürök múzsája csókolta volna homlokon. Valóban, e szavakat csakis az ihlet, a nagy lelkek géniusza sugalhatta neki . . . Kérlelhetlenül ajtót mutat minden protekciónak. A toll, amelyet kezében tartott, mintha korbácscsá változott volna, amelylyel az érdem templomából ki fogja űzni a rokonság, a pajtáskodás kufárjait. Valamennyi vezércikk a társadalom rákfenéjéről, a protekcióról, egyszerre végigsuhant az agyán és valamennyiben az ő negatív dicséretét olvasta. Rózsás hangulatban bocsátotta el a deputációt. Míg azok, ellenkezőleg, nem a legédesebb kilátásokkal vettek tőle búcsút. Csak a legkopottabb írnok, egy köhögős, mellbeteg, korhadó oszlop, az kezdett reménykedni. A nagy embernek eszébe jutott, hogy az a bizonyos szicíliai matematikai professzor egy ízben azzal ugrott ki a fürdőkádjából, hogy Heuréka! Szörnyen lenézte Archimedes urat, akinek ambíciója csak a fajsúly törvényének fölfedezéséig terjedt és e találmányának is annyira tudott örvendeni. A fajsúly törvényét ő különben is reformálni fogja: az ő érája alatt a protekció üres kreatúrái nem fognak a felszínen úszkálni, míg a nemes fém elsülyed . . . S míg a minisztériumból a hivatalnok- és szolgasereg bókoló sorfala között távozott, úgy érezte, mintha azok már mind az új korszak, a legnagyobb veszedelmétől megmentett haza háláját tolmácsolnák előtte. H. A protekció sárkányának e fenkölt, modern szent György lovagja a büszkén, bátran kiadott jelszavát már legközelebb érvényesíthette. Uj állásokat szerveztek az országban és azokat úgy megrohanták a kérvényezők, hogy a megrohanáshoz képest az érett császárkörtének a darazsak által való körülrajongása valóságos árva elhagyatottság. A protekció szívbesurranó hízelgései előtt az államtitkár úr úgy begombolkozott, mint az oszlopon lakó Paphricius barát, amikor mindenféle csábos látományok iparkodtak lelkét eltéríteni az aszkéta erényektől. Nagy urak hatalma, szép asszonyok könyörgő alázatoskodása, mind visszapattant az uj korszak határkövéről, az államtitkár ur melléről. — S ha Bülbül szavú rószák mennyei nyelvén udvarolnak is! — gondolá magában az államtitkár úr, ha nem is ily poétikus formában. Történt pedig, hogy egy délelőtt egy ismeretlen fiatal úr jött az államtitkárhoz audienciára, aki oly vékony volt, akár egy tüdővészes beteg életbenmaradásához fűződő reménység és oly igen szerény, hogy róla mintázhatták volna az igénytelenség szobrát. — Ez a cingár folyondár bizonyosan valami Neoyvenhatodik évfolyam A reggeli és esti kladfis rsryCit, rtOS&stW küldve fJodapesteo G» ' nidaten: Ssgíst. évre — M — kr. Félévre ...------7 „ — n Negyedévre-- — 3 „ .50 „ Egy hónapra 1 „ 20 „ Egy szilmília Budapesten: Reggeli kiadás»« ____ 4kr. E*ti kiadás _______3 „ . Szerkesztőség: ff. Ferenciek tere 3. JbtílínaiiffHpOIlL A reggeli ét etil kiadás Ültek ellön bálhoz vagy postán küldve Budapesten és a vidéket: Egész évre — — 18 írt—«kr. Félévre -------9 „ — „ Negyedévre— — 4 „ 50 ,, Egy hónapra — 1 ,, 60 „ Egy szám árt vidéken: Reggeli kiadás..____5kr. Esti kiadás_______— 4„ kiadóhivatal; fl. Ftrsnfnek tara 4. sz. I. tttbl. 208. SZ. Budapest, csütörtök, augusztus 1. 1895. Mai számunk tizenhat oldal.