Pesti Napló, 1895. szeptember (46. évfolyam, 239-268. szám)

1895-09-01 / 239. szám

1 regééit Os etil Haitis epjSil. ngjszerre keidre ündaiieslen & Szerkepílőség: DL Finnen! lem 1­iije.sei H­egiU. Negyvenhatodik évfolyam. A reggra is esti kiadás kSlOa* kfi­öB básh­ol van paslán kiUdv* Budapesten is a vil­iken: Égése évre-------18 írt — kr. Félévre — — — 9 „ — » Negyedévre -- — 4 &0 „ Egy hónapra — 1 « Egy s­lám­ ára a vikiken. Reggeli kiadás—.­.— 5kr. Esti kiadás-. .­ — áj* iUdvhivatal: ti., Ferenciek tere 4. sz. I. emelet. 289. sz. Budapest, vasárnap, szeptember 1. 1895. Veni sancte. Budapest, augusztus 31. (bp.) A magyar katolikus episzkopátus ma kezdett értekezlete felé fordul az ország köz­figyelme. Sok ezer lelkész, milliók a laikus tö­­­megből segítettek ma lélekben inton­álni az el­nöklő hercegprímás fohászát a Szentlélekhez, sőt az egész nemzet, valláskülönbség nélkül, egyet-­­len harmóniába olvadva össze, kérte velük az égieket a világosság vezérlő sugaráért, amely az értelmet megihleti, a szemet fölfegyverzi tiszta látásra, az igazság felfogására, — szálljon e fel­világosító sugár ma ez előkelő testület­­"felé, mi­dőn az egyházi és világi törvény összhangba ho­zása vagy ellentmondó vitája, a vallási és pol­gári lélekismeret békéje vagy pártos tusája, Magyarország nyugodt belső fejlődése, millenná­­ris ünnepének méltósága, avagy a felekezetekre tagoltság, a meghasonlás, a belső vadulás, a sze­retet vagy a gyűlölet, a pax vagy a bellum ügye mellett fognak dönteni. Tisztelettel a főpapok tekintélye, bizalommal az elüljáró bíboros prímás bölcs és jóságos inten­ciói iránt, várjuk a szentesített egyházpolitikai törvények végrehajtása alkalmára hozandó fő­­pásztori határozatokat. El sem tudjuk képzelni, hogy ez apostoli h­ivatása, a kor tapasztalatai­ban, a tudás tanácsában, a humánus erények gyakorlatában kiváló, gyengéd lelkületükért ál­dott férfiak tagadnák meg önmagukat, állásukat, tisztük törvényét s az idők szellemét, midőn lel­kükre veszik a jelenkor s a történeti jövő előtt a felelősséget, amiért az állami konszolidáció, polgánositó hivatás útjába állottak s közéletün­ket százszoros békeszükségei dacára a belső há­ború dúlásaiba, nyomorúságaiba szentelt pásztor­­bottal kergették. Oda mutattunk ma feléjük, s tovább nem zavarjuk tanácskozásaikat. Félre állunk, hogy szabadon határozzanak s minden tiszteletjel köze­pette, mely állásukat megilleti. Végzéseiket lesz alkalmunk fontolóra venni s a politikai követ­keztetéseket belőlük levonni. Addig figyelmünket róluk más felé irányozzuk. Megragadja ezt egy másik veni sancte, mely holnap fog százezrek ayakán az égi vilá­gosságért hangzani. Holnap nyílnak meg ország­szerte az iskolák; az uj nemzedék, a magyar­ság fris­sarjadéka, uj hajtása, virágos kertje já­rul Isten elé egy uj iskolaév munkája kezdetén. S ahány szülői ház van, annyi szeretet, gond és reménység olvad közös fohászban össze, hogy a holnap kezdődő évi munkán áldás legyen. Értjük a szülők gondját és aggodalmát. Ők már kipróbálták, mily nehéz az életben elhelyez­kedni, boldogulni, s félnek, hogy az iskola nem ad elég fegyvert, talán, elég ingert sem a boldo­gulás diadalmas kiküzdésére. A taníttatás hosz­­szú és drága,­­ az állam, községek és feleke­zetek nincsenek abban a helyzetben, hogy az oktatást még az elemiekben is ingyenessé te­hessék. Hisz csak 1890 óta tudtunk a nép­tanítóknak tűrhető szegénységet biztosítani. Közsé­geink jelentékeny százaléka iskolák hiányával szű­kölködik, a tankötelesek egy­negyede nem jár, mert nem járhat iskolába. Mikor fogjuk e téren a szükséglet és fedezet közt a tiszta egyensúlyt helyreállíthatni! Pedig az elemiektől a pályaérett­ségig mily nagy út vezet még, s mily rosszul állunk a szakoktatás dolgában, mily válságos épp most a középső iskolák helyzete, hol tanár­hiány miatt s az osztályok túlzsúfoltsága okából általános a panasz, maga az intézmény is gyö­keres reformra szorul, s mindehhez a közokta­tási tárca dotációjának lényeges fölemelése szük­séges, amit viszont a hadi budget tultengése hátráltat. Vagy mit mó­djunk egyetemi oktatá­sunkról, amely a­ fakultások régi rendszerében mozog s egyes pályákra tulprodukciót vet, ami nem talál elhelyezkedésre, más pályákat pedig meddőn hagy. A helyett, hogy egyes fon­tos, kenyérpályákra képesítő kurzusokat siet­nénk szervezni, a gyakorlati tudományok egyes fáit ü­ltetnék el, amiből idővel liget nőhetné ki magát, s az univerzitás rendszere tőlünk egy­szerre követel egész erdőt, egész egyetemet, s a harmadik egyetem fölállításában tizenöt évi tervezgetés nem vitt előbbre egy lépésnyivel. Van egy más hiba is, amiből a felerész az aggódó szülőkre hárul. Általános a panasz, hogy iskoláink csak oktatnak s nem nevelnek, az is­meretanyagot gépileg tölcsérezik, de az eredmény okaihoz nem mélyednek le. Van egy átlagos mérték a tantervben, az iskolarendszerben, amely a fejlődő individuumhoz nem alkalmazkodik, ha­nem tőle kívánja, hogy az iskolához tartsa ma­gát, akár képes a maga erejéből, akár nem. A szuppozíció az, hogy a nevelő munka a szülői házat illeti, az iskola erre nem való, nincs is joga hozzá, hogy a gyermeket a tanulóévek tar­tamára úgyszólván kisajátítsa. De e föltevés cir­­culus vitiosusba visz, mert a legtöbb szülői ház az iskolás fiúk, leányok nevelésének gondját nálunk az iskolára hárítja, ahol a gyermek a nap nagyobb ré­szét tölti, leginkább szem előtt van és legalaposab­ban fegyelmezhető. A legtöbb szülő otthon nem is mer beavatkozni a pedagógiai feladatokba, amelyek tárgyává az iskola az ő gyermekét tette, é­s amelyek sok esetben túl­haladják a szülői ház képességét, szellemi erőit. A gyermek otthon nem fog tüzet, nem kap munkaösztönt, nem nyer felvilágosítást, olykor nem is lát jó példát, s az iskolára van utalva egészen, s az iskola nem gondol egyes növendékek sorsával, hanem a maga rendszeres útján tovább jár, s aki nem halad vele, az elmarad és addig van. E bajokon egy nagyszabású, speciális vi­szonyaink természetét átérző közoktatási­­politika van hivatva enyhíteni, amely számot vet a kor valódi igényeivel s a magyar természet saját­ságaival egyaránt, hogy ahhoz képest szervezze át 1868 óta elnyűtt népoktatási rendszerünket, építse ki középső és szakoktatásunk intézmé­nyeit s fejézze be művét a felső kiművelésnek a nemzeti kultúra nagy érdekeit szem előtt tartó reformjával. Vajha a belső politikai helyzet s az állam gazdasági ereje mielőbb megengedné e téren a korszakos iniciatívát, mely a kormányra, tör­vényhozásra s a végrehajtásnál valamennyiünk közremunkálására néz. Nem frázis, hogy amit az első évezred kezdetén őseink fegyvererővel alkot- T­ÁRCA. Legenda a jellemről. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Papp Dániel. Volt egyszer egy jellemes férfiú, akinek a szé­kes főváros területén igen értékes ingatlanai voltak. A jellemes férfin a körúton palotákat épített, a lő­portár-dűlőben meg üres telkeket vásárolt, négyszög­ölét negyven krajcárjával. Ez nagyon régen volt ter­mészetesen, időközben azonban a telkek ára hir­telen emelkedésnek indult, a körúti palotákon is nye­reséggel lehetett tovább adni és a jellemes férfiú nagyon meggazdagodott. „Állt“ úgy körülbelül fél­millióra; aki pedig félmillióra áll, az már nem utolsó ember. Dűlő Róbert — így hittük a jellemes férfiút — igen jól tudta ezt, és ennélfogva nemességért folya­modott. A nemességet meg is kapta és azontúl már lőportár-dűlői Dűlő Róbert-nek nevezték. A címerébe, amelyet ő maga szerkesztett, nem is mulasztott el egy lőporos tornyot is belerajzoltatni. Igen szép lő­­poros torony volt ez a címerbeli; az ember akár kö­zépkori vártoronynak is nézhette, sőt még galamb­dúcnak avagy bolondok tornyának is. Ezt az utóbbi feltevést leginkább az okolhatta volna meg, hogy a torony aranyhegyen állt és ezüstből volt építve, ilyen abszurdumot pedig manapság már­ nem­­lehet elhitetni az emberekkel. Annál kevésbbé nem, mert ma már mindenki tudja, hogy a heraldika szabályai szerint ezüst és arany nem állhat egymás mellett. Dűlő Róbert ezt nem tudta, ő mégis csak ne­mes úr lett és későbbi éveiben már arról ál­modozott, hogy még egy második predikátu­mot is szerez magának és az utódait már lőportár­­dűlői és kuruclesi Dűlőknek fogják nevezni. Ami már egy csöppet se bolondság, hanem inkább ügyes raffinéria. A két predikátumos embert ugyanis csak a legritkább esetben szokták újdonsült nemességgel gyanúsítani. A két predikátum tehát nagyon kívána­tos valami. Hogy az Isten pofozza fel azt, aki még kettővel se elégszik meg. Dűlő Róbertet különben díszelnökévé választotta a CXII. kerületi polgári és katonai kör. Dűlő Róbert itt mindig igen komolyan viselkedett és élete végéig el tudta titkolni azt, hogy ő egyrészt hülye, másrészt pedig roszszm­­­. Ennek a nagy titkolózásnak az lett a következése, hogy a világ és a CXH-ik kerületi pol­gári és katonai kör Dűlő Róbertet fényes jellemű embernek tartotta. A jellem ugyanis állandó kísérője a higgadt, szolidan öltözködött, aranyláncos, kissé el­hízott nyárspolgároknak. Állandó és hű kisérő, amely gyakran csak egy föltételt köt ki. Azt tudniillik, hogy karöltve járjon vele a titok. Dűlő Róbert­­nek ez — mint már említettük, —­ sikerült is, Dű­lő Róbert most már meghalt, tehát elárulhatjuk felőle a nagy titkot. Halála különben könnyű volt és fájdalom nélkül való, mert kitűnő orvosok kezel­ték és annyi morfium-injekcióval, éterrel és cseppfo­lyós oxigénnel látták el, hogy a derék Dűlő Róbert utolsó órájában állítólag azt susogta: — Ah, hagyjatok még egy kissé haldokolni! Ő tehát szerencsés ember volt, aki nemcsak köztiszteletben részesült, hanem élvezetes halálnem­ben is. Temetésén különböző jótékony­ egyesületek zászlók alatt jelentek meg és midőn a derék férfiú halhatatlan lelke tovaszállt a sokszor emlegetett űr­ben, alulról a CXII-ik kerületi dalárdának gyász­éneke küldött utána bánatos akkordokat. Az akkor­dok lassan kint elvesztek a vezető levegőben és lő­portárd­ülői Dűlő Róbert lelke egyszerre csak nagyon magányosnak érezte magát. Sőt nemcsak magányos­nak, hanem meztelennek is. * Volt egyszer egy jellemtelen férfiú, akinek a székes főváros területén semmiféle ingatlanai nem va­­lónak találhatók. Ezt a jellemtelen férfiút Járó Pé­ternek nevezték, holott pedig inkább nevezhették volna Dűlő Péternek, mert igen sokszor dülöngött az éhségtől. Ő különben fél­testvére volt Dűlő Róbert­­nek; egy anyától születtek mind a ketten. A jellemte­len Járó Péter egész életében diurnista volt és tar­totta az öreg­asszonyt; a gazdag Dű­lő segélyezte őket természetesen. Havonkint tíz forinttal. — Addig nyújtózkodjatok, ameddig a­ takarótok ér, szokta volt mondani, ha nagyon panaszkodtak. Járó Péter azonban elégedetlen volt a takaró­jával, és amikor egyszer nagy hideg volt, meg az öregasszony folyton csak becsinált csirkével táplál­kozott, Dű­lő Róbert pedig még mindig csak a ta­karóról példálózott, Járó Péter hamarjában sikkasz­tani talált vagy nyolcvan forintot. Ekkor Járó Pétert törvény elé állították. Zsitvay Leó volt a törvény­szék elnöke, Járó Péter tehát nagyon szigorúan bűn­hődött. Kapott másfél esztendőt és még hozzá a saját bátyja golyóztatta ki a CXII-ik kerületi körből. — Olyan ez a Dűlő Róbert, mint Foscari a dogé, mondták a kerületben. — Nagy karakter a Dűlő. . . . Járó Péter később kiszabadult és nem igen ta­lálkozott a bátyjával. Ha találkozott is, mindig csak véletlenül találkozott vele. Az utcán például koldult egy félkezű ember , Dűlő Róbert arra ment. — Takarodjál, mondá neki. — Svindler vagy, tudom, hogy el van dugva a fél kezed a mellény alá. Mai számunk huszonnégy oldal.

Next