Pesti Napló, 1895. szeptember (46. évfolyam, 239-268. szám)

1895-09-22 / 260. szám

260. szám. Budapest, vasárnap 1895. szeptember 22. ___________ PESTI NAPLÓ.___________ 19 hölgyek toilette-jén olyan decolletage-t találjanak fel, amely a tetoválást előnyösen feltünteti, mert mit érne a bőrbe edzett legszebb rajz, ha el van fedve a műértő sze­mek elől. lIMMIim APRÓSÁGOK.­ ­ A fül kímélése. A nagyvárosi élet állandó zajá­ban egyre nagyobb szükségük van főképpen az ideges embereknek, hogy fülüket a külső zaj elől elzárják. Még teljesen egészséges emberek sem tudnak aludni nyugodtan a nagy forgalmú utcák utcai lakásában. Sok kísérlet tör­tént már arra nézve, hogy a fület mekanikai után egysze­rűen és biztosan el lehessen zárni, de a ruganyos anyagok, amelyeket eddig használtak, rosszaknak bizonyultak, mert egyrészt nem zárták el teljesen a fül nyílását, más­részt az is megtörtént, hogy egyes odatapadt ré­szek fülbetegséget okoztak. Egy boroszlói orvos újabban a következő módot ajánlja: Vazelinnal itatott vattából kis ujjnyi vastagságú, két oldalt csúcsban végződő, lehetőleg egyenletes hengert alakítsunk, amelyivel azután elzárhat­juk a fület, anélkül, hogy bármilyen baj veszedelme fenye­getne. A vazelin-henger az alkalmatlan zajt teljesen távol tartja a halló szervektől és akármikor könnyen eltávolít­hatjuk anélkül, hogy a legcsekélyebb nyomot hagyná maga után.­­ A humoros tanító. Egy faluban a tanfelügyelő belép az iskolába s nagy csodálkozással látja, hogy a ta­­nító az iskola­törvények ellenére ugyancsak derekasan ellát egy fiút a nádpálcával s munkájában még csak nem is zavarja a tanfelügyelő hirtelen megjelenése. A tanfelügyelő csak néz-néz, azután, mikor a tanító abbahagyja a verést, szigorúan szól hozzá : — Hogy meri a gyermeket verni? Nem tudja, hogy a törvény tiltja a verést. — Törődöm is én a törvényekkel — feleli a tanító. —­ De önt szigorúan megbüntethetik. Mit szól majd, ha a fiú anyja panaszra jön ? — Attól nem félek, mert a gyermek anyja vézna teremtés, egyszerűen kidobom. — De hátha az apja jön el és fogja önt felelősségre vonni ? — Az apja nem jön el ! — Már miért ne jönne el ? — Mert a gyermek apja — én vagyok. * Eldorado. Mulhall amerikai statisztikus össze­állította az Egyesült­ Államok gazdasági viszonyait és arra az eredményre jutott, hogy minden egyes ottani polgárra átlag kétszer annyi vagyon esik, mint a leggazdagabb európai állam polgáraira. Az Egyesült­ Államok 4.565,000 földmivelőjére 3500 dollár jut fejenként átlagos számítással. 1860 óta 2.550,000 új birtok keletkezett az Egyesült­ Államokban összesen 495 millió acre területen. S az ame­rikai birtokok nemcsak jóságuk, hanem mivelőik szorgalma által is sokkal többet jövedelmeznek, mint az európai földek. ÉÜÜA GYERMEKSZOBÁNAK, sgige! A vasfejü törpe. — Mese. — Irta: Móka bácsi. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király meg egy királyné, azoknak nem volt egy csöpp gyerekük se. A király mindennap kijárt az erdőre vadászni s az volt a legnagyobb mulatsága. Egyszer amint egy forró napon vadászott, nagyon megszomjult és mindenfelé keresett vizet. Mikor már azt hitte, hogy no, mindjárt eltikkad, meglátott egy forrást, szép tiszta víz volt benne. Nagy örömmel hajolt le, hogy majd iszik. Egy­szerre csak megfogta a szakállát egy vasfejű törpe és kiszólt a forrásból: — Csak akkor ihatsz ebből a vízből, ha oda­adod, amiről nem tudsz a házadnál. Gondolkozott a király, gondolkozott, amiről nem tud, de semmi se jutott az eszébe, amiről ne tudott volna. Nagyon szomjas is volt, hát azt mondta: — Nem bánom, legyen a tied, amiről nem tu­dok a házamban, csak adj innom. Abban a szempillantásban eleresztette a vas­­fejis törpe a szakállát és a király kedvére jóllakha­tott a vízből. Ment haza, s amint hazaért, majd halálra ré­mült. Mig oda volt, a jó Isten két szép ikergyerme­ket adott neki, egy kis fiút, meg egy kis lányt. Fáj­dalmában ledobta magát a földre s úgy sirt, mint egy kis gyerek. Megijedt a felesége, hogy mi baja az urának és megkérdezte: — Mért sírsz úgy, mért búsulsz úgy, édes uram, ahelyett, hogy örülnél? — Hogyne sírnék, hogyne búsulnék, amikor igy meg így jártam. Odaígértem a két szép gyerme­künket a vasfejü törpének. Még ezt jól ki sem mondta, már jött oda a vasfejü törpe: — Itt vagyok már, a­mint látod. Hamar ide fiad, lányod! — Jaj, ne vidd el őket, azt mondta a király, inkább adok egy szekér ezüstöt. — Nem kell nekem az ezüstöd, csak a fiad, meg a lányod. — Jaj, ne vidd el őket, inkább adok egy szekér aranyat. — Nem kell nekem az aranyad, csak a fiad, meg a lányod. — Ó te vasfejű törpe, ha már el akarod őket vinni, hát hadd itt nálam, amíg fölnevelem őket. Most mit csinálnál velük? Majd tizenöt esztendős korukban értük jöhetsz. — Jól van, azt mondta a vasfejű törpe, nem bánom. De azt megmondom, ha akkor ide nem adod, elpusztítom az egész országodat. Azzal eltűnt. A király meg a királyné pedig nagy szeretettel nevelték a két gyereket. Utoljára belefordultak a tizenötödik esztendőbe. Mit csinálja­nak mostan ? Ástak az udvar közepén egy nagy gödröt, ki­­deszkázták, csináltak egy szobát, kamrát, azt a kam­rát megtöltötték öt esztendőre való eleséggel, s amikor ez megvolt, odavitték a két gyereket, aztán az egé­szet megint betakarták földdel és senki se vette észre, hogy ott gödör van meg hogy abban van két gyerek. A király meg a királyné nem mertek otthon maradni és elmentek messze földre. Letellett a tizenöt esztendő, jön ára a vasfejü törpe. Bemegy a kastélyba, nincs senki, keresi a gyerekeket, sehol se találja. Nagyon megmérgesedett, kérdezi az ajtót: — Te ajtó, merre vannak a gyerekek? Ha meg nem mondod, mindjárt ledöntlek. Az ajtó nem mondta meg, ledöntötte. Aztán a tükröt kérdezte: — Te tükör, merre vannak a gyerekek? Ha meg nem mondod, mindjárt összetörlek. A tükör nem mondta meg, összetörte. Aztán meglátott egy kalapácsot, azt kérdezte: — Te kalapács, merre vannak a gyerekek? Ha meg nem mondod, a kútba doblak. — Sohase dobj a kútba, te vasfejű törpe, úgyis megmondom. Vigy ki az udvarra, dobj föl, aztán ahol leesem, ott lesznek a gyerekek. A vasfejü törpe földobta a kalapácsot az udva­ron s ahol az leesett, elkezdett ásni. Ásott, ásott, meg­találta a föld alatt a szobát, benne a két gyermeket. Megfogta őket s azt mondta : —­ Megcsalt apátok, anyátok, most széttéplek benneteket ! — Jaj, ne tépj szét, inkább holtunkig szolgáid leszünk.Hát nem tépte szét őket, hanem fölültette a há­tára és vitte. Vitte, vitte erdőn, réten, hegyen, völ­gyön messze földre. Egyszerre megszólamlik a királyfi: — Jaj, de éhes vagyok, mindjárt meghalok ! — Éti is, azt mondta a királyleánya. — Tudjátok mit, azt mondta a vasfejű törpe itt majd leteszlek benneteket, aztán elszaladok enni­valóért. De azt megmondom, el ne menjetek innét! Maga maradt a két szegény teremtés és elfa­kadtak keservesen sírva. Amint ott sírtak, sirdogál­­tak, egyszerre honnan, honnan nem, ott terem előttük egy sas. — Ő ti szegény gyerekek, mit sírtok úgy, mit rítok úgy? — Hogyne simánk, hogyne rínánk, mikor igy meg igy vagyunk. — Ne sírjatok, ne ríjatok, hanem üljetek föl a hátamra, majd elviszlek én benneteket olyan helyre, ahol a vasfejü törpe meg nem talál. Fölült a két gyerek, aztán a sas fölemelkedett velük a levegőbe és vitte, vitte. Azonban jön ám a vasfejü törpe, meglátja, hogy viszi a sas a gyerme­keket. Hamar odavágta a vasfejét a sziklához és akkora lángot csiholt ki belőle, hogy fölért egész a sasig és elégette a szárnyát. Nem röpülhetett tovább, le kellett szállnia a gyermekekkel. Nagyon mérges volt a törpe és azt mondta nekik: — Megcsaltatok, most széttéplek benneteket! — Jaj ne tépj, inkább holtunkig hű szolgáid leszünk! Hát megkegyelmezett nekik, nem tépte szét őket. Fölültette a hátára és vitte, vitte messze földre. Egy­szerre megszólamlik a királyfi: — Jaj, de éhes vagyok, mindjárt meghalok! — Én is, azt mondta a királyleány. A vasfejű megint letette, őket, hogy majd elmegy ennivalóért és rájuk parancsolt, hogy el ne moz­duljanak. Maga maradt a két gyermek és borzasztóan sírtak. Amint javában sírnak, sirdogálnak, egyszerre honnan, honnan nem, ott terem előttük egy szarvas. — A ti szegény gyerekek, miért sírtok úgy, mért rítok úgy? — Hogyne sírnánk, hogyne rínánk, mikor igy meg igy vagyunk. — Ne sírjatok, ne ríjatok, hanem üljetek föl a hátamra, majd elviszlek olyan helyre, ahol a vasfejű törpe nem talál meg benneteket. — Dehogy ülünk föl rád, te jó szarvas. A sas se birt velünk elröpülni, hát téged hogyne érne el a vasfejü törpe. — Csak üljetek föl, jó lábam van nekem. Jól van, fölültek, futott velük a szarvas, a­ho­gyan csak birt. Azonban megjött a vasfejű az ennivalóval. Látja, hogy nincsenek ott a gyerekek, hanem a szarvas fut velük. Nosza utánuk! Egy szempillantás alatt elérte őket, a szarvast széttépte és azt mondta a gyerme­keknek: — Megcsaltatok, végetek van! Jaj, ne bánts bennünket, csak még ez egy­szer ne bánts, igazán hű szolgáid leszünk. Hát nem bántotta őket a vasfejü törpe és vitte tovább. Vitte, vitte messze földre, megint mondja a királyfi: — Jaj, de éhes vagyok, mindjárt meghalok! — Én is, azt mondja a királyleány. A vasfejü harmadszor is letette őket, hogy majd ennivalóért megy és rájuk parancsolt, hogy el ne mozduljanak, mert akkor igazán végük van. Maga maradt a két gyermek és keservesen síi­ták. Amint javában sírnak, sirdogálnak, honnan, hon­nan nem, ott terem előttük egy ló. Kérdi tőlük: — Ő ti szegény gyermekek, mit sírtok, mit rítok ? — Hogyne simánk, hogyne rínánk, mikor igy meg igy vagyunk. — Ne sírjatok, ne ríjatok, hanem üljetek föl rám, majd elviszlek olyan helyre, ahol a vasfejű törpe nem talál meg benneteket. — Nem merünk rád fölülni, te jó kis ló. A szarvas se birt velünk elfutni, hát te hogy bírnál? —­ Csak üljetek fel rám, én nem félek a vasfejű törpétől. Hát fölültek, a ló pedig fölemelkedett velük a levegőbe, aztán úgy mentek, mint a forgószél. Táltos volt. Egyszerre csak mondja a paripa: — Mintha valaki jőne utánunk. — Hátranéz a királyfi, elsikítja magát: — Jaj a vasfejű törpe! — Messze van még? kérdezi a táltos. — Jaj dehogy! Már itt van mellettünk. Mikor a ló ezt hallotta, kirúgott és kirúgta a törpének mind a két szemét. Ez nagyot ordított Idá­jában, aztán otthagyta a gyerekeket, elszaladt for­rasztó favért, hogy a szemét meggyógyítsa. A gyerekek nagyon örültek Hanem egyszer csak megint mondja a ló: — Mintha valaki jőne utánunk. Hátranéz a királyfi, elsikítja magát: — Jaj, a vasfejű törpe! — Messze van még? — Még messze. — No akkor, te királyfi, nyúlj a bal fülembe, ott van egy kefe, azt vesd hátra. Kivette a királyfi a kefét és hátradobta. Abban a szempillantásban olyan sűrü erdő lett mögöttük, hogy azon senki a világon keresztül nem tudott volna menni Nem tudott a vasfejű törpe sem. Hanem azért volt a vasfeje, avval addig vágta, vágta ki maga előtt a fákat, míg az egész erdőn keresztül utat vá­gott magának. A gyerekek pedig már örültek, hogy megsza­badultak. De nem sokáig örültek. A ló egyszer csak megint mondja: — Mintha valaki jőne utánunk. Hátranéz a királyfi, elsikítja magát: — Jaj, a vasfejű törpe! — Messze van még? — Még messze. — No akkor te királyfi, nyúlj a jobbfülembe, ott van egy tűzkő, azt vesd hátra. Hátradobta a királyfi a tűzkövet, egyszerre nagy tüzes tenger lett mögöttük. A vasfejű törpe belevetette magát, hogy majd átúszsza, de elégett, belefuladt. Most örültek a gyerekek igazán és nagyban hálálkodtak a táltosnak, hogy megmentette őket. Ez pedig vitte őket haza. A király, meg a királyné ezalatt hazajöttek, hogy megtudják, mi történt a két gyermekükkel s ott rogytak le a nagy fájdalmukban az udvaron, mi­kor látták, hogy a gödör nyitva. Jaj, a vasfejü törpe mégis elvitte őket! Mikor hazaértek a gyerekek, az apjuk, anyjuk ott sírt keservesen az udvar közepén. — Ne sírjatok, azt kiáltották oda nekik, isten itt vagyunk! Ne volt aztán öröm! Még sírtak is, úgy örül­tek. Össze-vissza ölelték, csókolták egymást, vége, hossza nem volt a nagy örvendezésnek. Veregették, simogatták a táltos lovat is, iszen ez mentette meg őket. De a táltos szomorú volt és azt mondta a királyfinak: — Akarsz-e velem jót tenni? — Hogyne akarnék! — Ne akkor fogd a kardodat és vágd le a fejemet! Nem akarta a királyfi, hogyan tehetné ezt? De a táltos ló addig biztatta, hogyha jót akar vele, tegye meg, míg utoljára megtette. Hát amint levágta a ló fejét, mi volt ott helyette? Egy gyönyörű szép királyfi. Azt mondta: — Köszönöm, hogy megtetted velem, amire kértelek, ezzel megváltottál, mert el voltam átkozva, az a gonosz vasfejű törpe átkozott el. Most még jobban örültek. Azután ez az elátko­zott királyfi megkapta a királyleányt feleségnek és hazament vele a maga országába. Mind nagyon boldogan éltek és ha meg nem haltak, most is élnek.

Next