Pesti Napló, 1895. november (46. évfolyam, 300-329. szám)

1895-11-01 / 300. szám

A temető ünnepén. Budapest, október 31. (2.) A temetőben is az élők ünnepelnek, a halottnak mindegy, akár tűznek koszorút sírkeresztjére, akár nem. A temető kapuján a „Feltám­adunk“ ige az eleveneknek szól, nem pedig azoknak, akik túl vannak már a vigasztaláson vagy fenyegetésen. A mai nap az élőké, nem a holtaké. A filozofálás szi­gete a dologtevés végetlen óceánjában, az emlékezés oázisa a feledés perzselő sivatagá­ban. És hervadás és levélhullás, ónos, hideg párák, szitáló, szomorú, lomha eső ennek a filozofálásnak és emlékezésnek a milienje. Talán azért, hogy ne csábíthassa el semmi a kegyeletet a halottaktól. A küzdelmek szün­­telensége egyforma hétköznapokká formálta az egész életet. Csak a temetőben van ünnep, mikor a küzdelmek egyforma végén elgon­dolkozva, egy percre abba­hagyjuk a harcot. Memento mori, hogy eszünkbe jusson az élet. Hiszen csak éljük, odakint azonban, a ciprusok világában, a lobogó mécsesek, virá­gos koszorúk között tudunk is róla. Akinek halottja van, emlékezzék meg róla. Elmélked­jék a halálról, hadd álljon eléje tisztán az élet képe. Halottja van az idén a magyar közszel­­­­lemnek is. Elénk áll a temető ünnepén a képe, és tisztán látjuk a ragyogó életet is. A sötétség levert szellemét földeltük el, őt keresi fel az emlékezés napján a diadalmas közszellem, és megemlékezik keserves életé­ről, keserves haláláról. Micsoda nagy halálo­zás volt és micsoda megváltás jött nyomába! Abnormis volt a kimúlása, amilyen abnormis volt az élete. Hogy elszenderült, az életben maradtaknak jutott a feltámadás. A felvilágo­sodás géniuszának, a szabadság szellemének. A feltámadás, az örök élet és az örök erő, amely megakadályozza azoknak a visszatérő­két, akiket elhantoltak már. Ne jöhessen többé vissza, ak­i eltemettek. Szorvadás és levélhullás közt emlékszünk meg róla. Jó ez a környezet, eszünkbe jut tőle, hogy mennyi verőfénytől, mennyi me­legségtől fosztotta meg a halott, amíg élt, a magyar nemzetet. Ráült hideg dérrel, rád­őlt fekete éjszakával a lel­kiismeret szabadságára, és elhervasztotta virágait, eloltotta a fényes­ségét. Nagy ideig, nagyon is sokáig, majdnem addig, hogy már az élete erejét elsorvasztotta. Hát ettől a végelsorvadástól megborzadt a magyar nemzet az utolsó előtti percben és küzdelemre szánta magát ellene. Küzdelemre az életért, a szabadít­ásért, a szabadságért. Milyen heroikus küzdelem, micsoda nehéz diadal volt! A lelki rabság géniuszának szívós az élete, temérdek az ereje, szertelen az ál­noksága. De leküzdte a negyzet valamennyit, az élethez való jog érvényesült az élethez való erő kegyelméből Most hervadás és levél­hullás közt emlékezünk meg arról, aki elbu­kott a harcban, s akit elföldeltünk mindörökre. Mindörökre, akárhogy reménykedik is visszajövetelében az elárvult tábora. A halot­tak csak éjnek éjszakáján járnak vissza. Csakis a csontvázuk, a zörgő kísértetük. Nos, gondoskod­ó róla a felvilágosodás diadalmas szelleme, hogy ne boruljon ismét éjszaka a magyar földre. A világító és melegítő nap je­gyébe lépett a magyar állam, nem lép ki belőle soha. A megmaradt baglyok kuvikol­­hatnak, nem hozzák már vissza az éjszakát. Ott áll őrszemen a nemzet akarata, az állam ereje, a szabadság lelkesedése: szétverik a borút, ha sötétséggé akarna tömörülni. Ott áll őrszemen a nép józansága, és szét­veri a bűbájosok táborát, akik maszlaggal akarják megmérgezni, a fanatikusok hadát, amely a békére leskelődik, hogy leüsse. Előtte a szabadság édes békéjének s a rabság rette­netes nyugalmának a képe. Dehogy választ kö­zöttük újra. A mellé áll, amit kivívott magá­nak, nem a mellé, am­i alól keserves küzde­lemmel felszabadult. Az elárvult fekete dema­gógia hiába csalogatja a magyar népet. Nem szegődik ahhoz, akit eltaszított magától. Mivel is csábíthatná? Azzal, amit ígér­hetne neki, hosszú ideig tartotta. Már­pedig csakis az újságnak van csábereje, a régi go­nosz nem csalogat senkit. A festett képek nem fogják meg, a színes ígéretek nem kap­ják meg, mert ott áll mellettük a tapasztala­tok kegyetlen kommentárja, és meghazudtolja a fenyegetéseket is, az ígéreteket is. És lelep­lezi magukat az Ígérgetőket és rémezgetőket. A kripta szertárához tartoznak, nem az életért vigasztaló vallás hadához és kísértetjárásra akar­ják berendezni a világot. Csak búj­tógathatnak, de nem bujtatják föl a magyar népet. Csak erőlködhetnek, de már nem erősödnek meg. Az idejük elmúlt, odatűnt abba a sírba, amelybe levert géniuszokat temettük. Akinek halottja van, emlékezzék meg ma róla, hogy megemlékezhessen az életről. A modern magyar állam önérzetesen emlé­kezhetik meg a legyőzött ellenfélről, de gon­doljon azután az élet feladataira. A győzelem megszerezte az életet, most az életfeladatok teljesítése következik. A magyar állameszmét szilárdító akció befejezése, az államkonszoli­dálás folytatása. A verőfényben életre fakad a mezők flórája, vigyázzunk, hogy a gyom ki ne verje. Nagy feladatok várnak az új ma­gyar államra. A lelkiismereti szabadság fényt vetett a magyar állameszmére, gyarapítsuk most ez eszme tartalmát. Ez a tartalom­­gyarapítás az állam legközelebbi feladata. Mert ez a tartalom hódítja meg azokat, akik még idegenkednek tőle, és veri le azokat, akik gyűlölködnek ellene. A magyar állameszme diadalútján nem szabad megálló stációnak lenni. A munka vette át rajta a vezetést. Kö­vesse az egész tábor. Egy félhiszterikának szomorújátéka a Lavina. Azok közül a regények közül való, amelyeket nem lehet átlapozni, mert a szcénirozás közé nem esnek ürességek. Anynyira nem, hogy mint néhol szinte többet is szeretnénk kapni a szegény Mosz­­lovszky Melanie jellemzéséből, máshol meg két­szer is elolvassuk a cselekvő részletek kommen­tárjait; talán ez a legnagyobb dicsősége az elbe­szélő műfajnak, amely nyög az érdekesség örök végzete alatt és kénytelen szövevénybe burkolni a poézist a hálóba, amelynek tulajdonképpen semmi köze sincsen a művészi széphez. Pekár Gyula regényében nem túltengő ez az érdekesség, noha ül orgiákat a bonyodalom, sőt még csak a rendes regénymértéket sem üti meg. A vérhangos hajú bárónénak története egyszerű és megható. Az elbukást az úgynevezett költői igazságszolgáltatás követi és ez az évezredes kon­cepció még­sem juttatja eszünkbe azt, hogy itt egy nyárspolgárias témával van tulajdonképpen dolgunk. Mert tudjuk, hogy az egyszerűség mindig megismétlődik és mi fantázia akkor jár önmagához legméltatlanabb utakon, ha a bo­nyodalmat és az érdekfeszítést keresi. Az olasz városok mesemondóinak dicsősége, hogy minél több hallgató gyűljék az epikus sarok köré,­­ nem lehet a poéta ambíciója és bizony a köny­vek minden könyvét le tudom tenni olvasás köz­ben, mert az, ami egy lélekzetre hajszolja végig valamely regényen az olvasót, az nem a műélvezet mellett bizonyít, hanem amellett, hogy az olvas­mány szolgálatába állott a kíváncsiságnak. Kár valóban, hogy bizonyos mértékben minden elbe­szélő poéta kénytelen alkalmazkodni a szükség­hez, amely jogos pesszimizmust ébreszt a költés?, jí szemlélőjében. A Lavina históriája röviden ez: Az asszony elbukik, hogy miért, az egészen világos és az író nagy igazságérzékére vall, mikor T­ÁRCA. Lavina. — A Pesti Napló eredeti tárcája.TM írta: Papp Dániel. A művészet nem boncterem. Az ízlés bor­­zongva fordul el minden testi és minden etikai hullától, amelylyel a dekadens alkotók kínozzák a hanyatló századot. Egy rossz irányzat próbál­kozik nagy utazást tenni kelet felé és örömmel látja a kultúra minden embere, hogy az ari­zona elég erős védőbástyákkal rendelkezik ahhoz, hogy a nyugati számot megtehessék. A germán mű­velődés evolúciója egy üres időszakot mutat ugyan, de tovább keletre, közelebb hozzánk, továbbá ná­lunk és túl rajtunk még megmaradt Stanhope promesse du bonheur-jének a művészet, író, festő és faragó magyarok meg szlávok ölelve tartják, színnel és poézissel csalogatják, édesgetik, el nem eresztik Apollót; ha továbbá ki­vezetik napnyugati évszázados lakásából minden tisztább Múzsa, megvan neki pihenője errébb, ahol friss a le­vegő. Úgy látszik, hogy mifelénk húzza majd meg magát egészséges rétegekben az árva teremtés, addig míg elmúlik a nyugati járvány. Egyelőre persze még tombol és kellő patológiai kifejezés híján dekadenciának hivatik. Olvasom egy nagy, igen nagy tehetségű magyar író könyvét, Pekár Gyula Laviná­ját és amint rózsákat hajtó pennája nyomát követőm ennek az igazi poétának, amint beszívom nyomda­festékkel el nem szürkíthető napkeleti levegőjét az ő egyszerű, de legalább nem fárasztó történe­tének, amint gondolkozom históriáján és érzem az író eklektikus lelkét, amely az élet földi igaz­ságaiból is elhagyja a sarat; úgy nem tudom, »w PMPWS"s hogy a romantikának ezt a lírába hajló fiatal mesterét miért szokták dekadensnek nevezni? írói egyénisége, mint azt a publikum jól észreveszi, nem dekadens, hanem éppen ellenkezőleg, ha­ladó­ irányzata, rossz irányzata nincsen neki, mert az igazi poétának alkotás a feladata, nem pedig didakszis. És én nem is szándékozom va­lamelyik irodalmi iskolába beasszentálni Pekár Gyulát, annál kevésbbé nem, mert elég neki, ha a saját tehetsége fényében sütkérezhetne. Miért lett, azonban éppen ő belőle szokásmondás szerint,, „dekadens"­, azt nem tudom megfej­teni. Ő maga is bizonyosan óvakodni fog attól, hogy dekadenssé legyen. Az irodalmi megbeszélés is megóvhatná ettől a besorolás­tól. Mert Parisban időzik, dekadenciát és elme­beteg zsenialitás termelését látja minden vonalon és tapasztalja a penna meg az ecset történetének azt a sivár korszakát, amely lehanyatló nagysá­gok helyébe szukkreszcenciát állítani, vérré vált nagy ideákat megszaporítani nem tud, nem ké­pes és nem is akar, azért e dolgok látója, szem­lélője, a járosban élő legkiválóbb magyar poéta nem növendéke a lebukó iskolának. Látom ebből a könyvéből éppúgy, mint azokból a legújabb film­kéiból, amelyek összegyűjtve még csak ez­után fognak megjelenni, hogy nem azoktól az ifjú és öreg franciáktól tanul, akik a toll művé­szetében beszalitásokon, a vászon országában pe­dig csúnya kadáve­rekon és otromba zsaur­ facipő­­kön keresik a szépet. És el merik aztán képzelni, hogy ők még tetszenek is. Taanul és tanuljon is inkább rajtuk, mint tőlük. És nincsen okunk aggódni, hogy az aka­­rat ekrkulutsából kizárt azt az örök forrást be­­szennyezetlenül hozza majd vissza, amelyet kivitt magával idegenbe, a poéta főkvalifikációját: a gyöngéd, meleg szivet. Negyvenhatodik évfolyam !—a A reggeli és esti kiadás kivon« külön házhoz fagy postán kü­ldva Buda|!esten és a vidéken: Egész évre ......... 18 frt—kr. Félévre..................„ . .,— Nejfyadévre ... ... * „ 601» Eg­y hónapra... ...­­ „ 801i Egy szám ára a vidéken : Reggeli kiadás ... ... ... 5kr. Esti kiadás............ ... 439 KUdéhivatal: IT., Feriatiek-Ure 4. sz., I. emelet. A regyel r éfi eali kiad is együtt, e gywe«a*e küld i 6» a vidéken : Egész évre ......... 14 frt — tar. Félévre............ 7 ,, — „ Negyedévre ......... 3 „ GO „ Ejse‘ hónapra... ... I ,, 20 „ Vpy *yám irt Builipeltea: Begfgron kiadás ... ... 4 kr. Esti kiadás..._________8 „ Szerkecztf m­ég: f?.. Firmiik-Ur* 3. iUwani-^ilit. 300. sz. Budapest, péntek, november 1. 1895. Mai »zárnunk huszonkét oldal.

Next