Pesti Napló, 1895. november (46. évfolyam, 300-329. szám)
1895-11-01 / 300. szám
A temető ünnepén. Budapest, október 31. (2.) A temetőben is az élők ünnepelnek, a halottnak mindegy, akár tűznek koszorút sírkeresztjére, akár nem. A temető kapuján a „Feltámadunk“ ige az eleveneknek szól, nem pedig azoknak, akik túl vannak már a vigasztaláson vagy fenyegetésen. A mai nap az élőké, nem a holtaké. A filozofálás szigete a dologtevés végetlen óceánjában, az emlékezés oázisa a feledés perzselő sivatagában. És hervadás és levélhullás, ónos, hideg párák, szitáló, szomorú, lomha eső ennek a filozofálásnak és emlékezésnek a milienje. Talán azért, hogy ne csábíthassa el semmi a kegyeletet a halottaktól. A küzdelmek szüntelensége egyforma hétköznapokká formálta az egész életet. Csak a temetőben van ünnep, mikor a küzdelmek egyforma végén elgondolkozva, egy percre abbahagyjuk a harcot. Memento mori, hogy eszünkbe jusson az élet. Hiszen csak éljük, odakint azonban, a ciprusok világában, a lobogó mécsesek, virágos koszorúk között tudunk is róla. Akinek halottja van, emlékezzék meg róla. Elmélkedjék a halálról, hadd álljon eléje tisztán az élet képe. Halottja van az idén a magyar közszellemnek is. Elénk áll a temető ünnepén a képe, és tisztán látjuk a ragyogó életet is. A sötétség levert szellemét földeltük el, őt keresi fel az emlékezés napján a diadalmas közszellem, és megemlékezik keserves életéről, keserves haláláról. Micsoda nagy halálozás volt és micsoda megváltás jött nyomába! Abnormis volt a kimúlása, amilyen abnormis volt az élete. Hogy elszenderült, az életben maradtaknak jutott a feltámadás. A felvilágosodás géniuszának, a szabadság szellemének. A feltámadás, az örök élet és az örök erő, amely megakadályozza azoknak a visszatérőkét, akiket elhantoltak már. Ne jöhessen többé vissza, aki eltemettek. Szorvadás és levélhullás közt emlékszünk meg róla. Jó ez a környezet, eszünkbe jut tőle, hogy mennyi verőfénytől, mennyi melegségtől fosztotta meg a halott, amíg élt, a magyar nemzetet. Ráült hideg dérrel, rádőlt fekete éjszakával a lelkiismeret szabadságára, és elhervasztotta virágait, eloltotta a fényességét. Nagy ideig, nagyon is sokáig, majdnem addig, hogy már az élete erejét elsorvasztotta. Hát ettől a végelsorvadástól megborzadt a magyar nemzet az utolsó előtti percben és küzdelemre szánta magát ellene. Küzdelemre az életért, a szabadításért, a szabadságért. Milyen heroikus küzdelem, micsoda nehéz diadal volt! A lelki rabság géniuszának szívós az élete, temérdek az ereje, szertelen az álnoksága. De leküzdte a negyzet valamennyit, az élethez való jog érvényesült az élethez való erő kegyelméből Most hervadás és levélhullás közt emlékezünk meg arról, aki elbukott a harcban, s akit elföldeltünk mindörökre. Mindörökre, akárhogy reménykedik is visszajövetelében az elárvult tábora. A halottak csak éjnek éjszakáján járnak vissza. Csakis a csontvázuk, a zörgő kísértetük. Nos, gondoskodó róla a felvilágosodás diadalmas szelleme, hogy ne boruljon ismét éjszaka a magyar földre. A világító és melegítő nap jegyébe lépett a magyar állam, nem lép ki belőle soha. A megmaradt baglyok kuvikolhatnak, nem hozzák már vissza az éjszakát. Ott áll őrszemen a nemzet akarata, az állam ereje, a szabadság lelkesedése: szétverik a borút, ha sötétséggé akarna tömörülni. Ott áll őrszemen a nép józansága, és szétveri a bűbájosok táborát, akik maszlaggal akarják megmérgezni, a fanatikusok hadát, amely a békére leskelődik, hogy leüsse. Előtte a szabadság édes békéjének s a rabság rettenetes nyugalmának a képe. Dehogy választ közöttük újra. A mellé áll, amit kivívott magának, nem a mellé, ami alól keserves küzdelemmel felszabadult. Az elárvult fekete demagógia hiába csalogatja a magyar népet. Nem szegődik ahhoz, akit eltaszított magától. Mivel is csábíthatná? Azzal, amit ígérhetne neki, hosszú ideig tartotta. Márpedig csakis az újságnak van csábereje, a régi gonosz nem csalogat senkit. A festett képek nem fogják meg, a színes ígéretek nem kapják meg, mert ott áll mellettük a tapasztalatok kegyetlen kommentárja, és meghazudtolja a fenyegetéseket is, az ígéreteket is. És leleplezi magukat az Ígérgetőket és rémezgetőket. A kripta szertárához tartoznak, nem az életért vigasztaló vallás hadához és kísértetjárásra akarják berendezni a világot. Csak bújtógathatnak, de nem bujtatják föl a magyar népet. Csak erőlködhetnek, de már nem erősödnek meg. Az idejük elmúlt, odatűnt abba a sírba, amelybe levert géniuszokat temettük. Akinek halottja van, emlékezzék meg ma róla, hogy megemlékezhessen az életről. A modern magyar állam önérzetesen emlékezhetik meg a legyőzött ellenfélről, de gondoljon azután az élet feladataira. A győzelem megszerezte az életet, most az életfeladatok teljesítése következik. A magyar állameszmét szilárdító akció befejezése, az államkonszolidálás folytatása. A verőfényben életre fakad a mezők flórája, vigyázzunk, hogy a gyom ki ne verje. Nagy feladatok várnak az új magyar államra. A lelkiismereti szabadság fényt vetett a magyar állameszmére, gyarapítsuk most ez eszme tartalmát. Ez a tartalomgyarapítás az állam legközelebbi feladata. Mert ez a tartalom hódítja meg azokat, akik még idegenkednek tőle, és veri le azokat, akik gyűlölködnek ellene. A magyar állameszme diadalútján nem szabad megálló stációnak lenni. A munka vette át rajta a vezetést. Kövesse az egész tábor. Egy félhiszterikának szomorújátéka a Lavina. Azok közül a regények közül való, amelyeket nem lehet átlapozni, mert a szcénirozás közé nem esnek ürességek. Anynyira nem, hogy mint néhol szinte többet is szeretnénk kapni a szegény Moszlovszky Melanie jellemzéséből, máshol meg kétszer is elolvassuk a cselekvő részletek kommentárjait; talán ez a legnagyobb dicsősége az elbeszélő műfajnak, amely nyög az érdekesség örök végzete alatt és kénytelen szövevénybe burkolni a poézist a hálóba, amelynek tulajdonképpen semmi köze sincsen a művészi széphez. Pekár Gyula regényében nem túltengő ez az érdekesség, noha ül orgiákat a bonyodalom, sőt még csak a rendes regénymértéket sem üti meg. A vérhangos hajú bárónénak története egyszerű és megható. Az elbukást az úgynevezett költői igazságszolgáltatás követi és ez az évezredes koncepció mégsem juttatja eszünkbe azt, hogy itt egy nyárspolgárias témával van tulajdonképpen dolgunk. Mert tudjuk, hogy az egyszerűség mindig megismétlődik és mi fantázia akkor jár önmagához legméltatlanabb utakon, ha a bonyodalmat és az érdekfeszítést keresi. Az olasz városok mesemondóinak dicsősége, hogy minél több hallgató gyűljék az epikus sarok köré, nem lehet a poéta ambíciója és bizony a könyvek minden könyvét le tudom tenni olvasás közben, mert az, ami egy lélekzetre hajszolja végig valamely regényen az olvasót, az nem a műélvezet mellett bizonyít, hanem amellett, hogy az olvasmány szolgálatába állott a kíváncsiságnak. Kár valóban, hogy bizonyos mértékben minden elbeszélő poéta kénytelen alkalmazkodni a szükséghez, amely jogos pesszimizmust ébreszt a költés?, jí szemlélőjében. A Lavina históriája röviden ez: Az asszony elbukik, hogy miért, az egészen világos és az író nagy igazságérzékére vall, mikor TÁRCA. Lavina. — A Pesti Napló eredeti tárcája.TM írta: Papp Dániel. A művészet nem boncterem. Az ízlés borzongva fordul el minden testi és minden etikai hullától, amelylyel a dekadens alkotók kínozzák a hanyatló századot. Egy rossz irányzat próbálkozik nagy utazást tenni kelet felé és örömmel látja a kultúra minden embere, hogy az arizona elég erős védőbástyákkal rendelkezik ahhoz, hogy a nyugati számot megtehessék. A germán művelődés evolúciója egy üres időszakot mutat ugyan, de tovább keletre, közelebb hozzánk, továbbá nálunk és túl rajtunk még megmaradt Stanhope promesse du bonheur-jének a művészet, író, festő és faragó magyarok meg szlávok ölelve tartják, színnel és poézissel csalogatják, édesgetik, el nem eresztik Apollót; ha továbbá kivezetik napnyugati évszázados lakásából minden tisztább Múzsa, megvan neki pihenője errébb, ahol friss a levegő. Úgy látszik, hogy mifelénk húzza majd meg magát egészséges rétegekben az árva teremtés, addig míg elmúlik a nyugati járvány. Egyelőre persze még tombol és kellő patológiai kifejezés híján dekadenciának hivatik. Olvasom egy nagy, igen nagy tehetségű magyar író könyvét, Pekár Gyula Lavináját és amint rózsákat hajtó pennája nyomát követőm ennek az igazi poétának, amint beszívom nyomdafestékkel el nem szürkíthető napkeleti levegőjét az ő egyszerű, de legalább nem fárasztó történetének, amint gondolkozom históriáján és érzem az író eklektikus lelkét, amely az élet földi igazságaiból is elhagyja a sarat; úgy nem tudom, »w PMPWS"s hogy a romantikának ezt a lírába hajló fiatal mesterét miért szokták dekadensnek nevezni? írói egyénisége, mint azt a publikum jól észreveszi, nem dekadens, hanem éppen ellenkezőleg, haladó irányzata, rossz irányzata nincsen neki, mert az igazi poétának alkotás a feladata, nem pedig didakszis. És én nem is szándékozom valamelyik irodalmi iskolába beasszentálni Pekár Gyulát, annál kevésbbé nem, mert elég neki, ha a saját tehetsége fényében sütkérezhetne. Miért lett, azonban éppen ő belőle szokásmondás szerint,, „dekadens", azt nem tudom megfejteni. Ő maga is bizonyosan óvakodni fog attól, hogy dekadenssé legyen. Az irodalmi megbeszélés is megóvhatná ettől a besorolástól. Mert Parisban időzik, dekadenciát és elmebeteg zsenialitás termelését látja minden vonalon és tapasztalja a penna meg az ecset történetének azt a sivár korszakát, amely lehanyatló nagyságok helyébe szukkreszcenciát állítani, vérré vált nagy ideákat megszaporítani nem tud, nem képes és nem is akar, azért e dolgok látója, szemlélője, a járosban élő legkiválóbb magyar poéta nem növendéke a lebukó iskolának. Látom ebből a könyvéből éppúgy, mint azokból a legújabb filmkéiból, amelyek összegyűjtve még csak ezután fognak megjelenni, hogy nem azoktól az ifjú és öreg franciáktól tanul, akik a toll művészetében beszalitásokon, a vászon országában pedig csúnya kadáverekon és otromba zsaur facipőkön keresik a szépet. És el merik aztán képzelni, hogy ők még tetszenek is. Taanul és tanuljon is inkább rajtuk, mint tőlük. És nincsen okunk aggódni, hogy az akarat ekrkulutsából kizárt azt az örök forrást beszennyezetlenül hozza majd vissza, amelyet kivitt magával idegenbe, a poéta főkvalifikációját: a gyöngéd, meleg szivet. Negyvenhatodik évfolyam !—a A reggeli és esti kiadás kivon« külön házhoz fagy postán küldva Buda|!esten és a vidéken: Egész évre ......... 18 frt—kr. Félévre..................„ . .,— Nejfyadévre ... ... * „ 601» Egy hónapra... ... „ 801i Egy szám ára a vidéken : Reggeli kiadás ... ... ... 5kr. Esti kiadás............ ... 439 KUdéhivatal: IT., Feriatiek-Ure 4. sz., I. emelet. A regyel r éfi eali kiad is együtt, e gywe«a*e küld i 6» a vidéken : Egész évre ......... 14 frt — tar. Félévre............ 7 ,, — „ Negyedévre ......... 3 „ GO „ Ejse‘ hónapra... ... I ,, 20 „ Vpy *yám irt Builipeltea: Begfgron kiadás ... ... 4 kr. Esti kiadás..._________8 „ Szerkecztf még: f?.. Firmiik-Ur* 3. iUwani-^ilit. 300. sz. Budapest, péntek, november 1. 1895. Mai »zárnunk huszonkét oldal.