Pesti Napló, 1895. november (46. évfolyam, 300-329. szám)

1895-11-01 / 300. szám

2 Budapest, péntek PESTI NAPLÓ 1895. november 1. 300. szám. Hervadáskor, levélhulláskor, ónos, sor­vasztó hidegben üli a halálra emlékezés és életr­e gondolás ünnepét a világ. A magyar állam a nyugodt győztes büszkeségével em­lékezhetik az elföldelt halottra, de az erő tu­datában gondolhat az életre. BELFÖLD: Festetics miniszter lemondása. A két­szeres bonyodalom affér, amelybe gróf Festetics Andor földmivelésügyi miniszter rövid kormány­­férfiúi pályájának második esztendejében belecsa­­varodott, ma már végképp el van intézve. Az Országgyűlési Értesítő az éjjeli órákban azt a fél­­hivatalos jelentést hozza, hogy gróf Festetics Andor lemondott. Történik tehát ez a rezig­­náció akkor, amidőn a földmivelésügyi tárcának mind a két izgalmas ügye külső jelek szerint, már akképp volt megoldva, hogy e megoldás a miniszternek nem kerül állásába. Miklós állam­titkár leköszönt és miniszterét nem vitte magá­val, a fatális puszta­péteri szerződés vállalkozói lojálisan viselkedtek és a minisztertanács is meg­­békült az ingadozó kollégával. Ez volt a helyzet az utolsó huszonnégy óra alatt. Most pedig a miniszter mégis csak visszavonulását jelenti be, még­pedig minden jel oda mutat, hogy ez a visszavonulás nagyrabecsülendő érzé­kenységből történik. Mert a kellemetlen hely­zetben volt miniszternek minden formális és tar­talmi rehab­itáció dacára is, az affér nyoma gya­nánt megtépett államférfim nimbuszszal kellett az ő miniszteri sz­ke nyugalmába visszahelyez­kednie. Ezt a megtépett nimbuszt gróf Festetics Andor úgy látszik, nem tudta elviselni, még­pe­dig nemcsak érzékenységből nem, hanem valószí­nűleg okosságból sem. Látta, hogy ugyanaz a nimbusz újabb megtépetést már nem igen tűrne meg, így tehát megválik állásától a csalódott miniszter és nem szenved kétséget, hogy az ő korrekt és rokonszenves személyiségének szóló szimpátiákat a szabadelvű pártban ezentúl is érintetlenül meg fogja tartani. Hogy ezek a szim­pátiák a miniszter gazdasági szakképzettségének és politikai rutinjának kivált az utóbbi időben már nem igen szólhattak, az szintén kétségtelen. Magyar Ifjak Luegernek. A budapesti egyetem hallgatói közül többen dr. Luegerhez, az osztrák fő­város újonan megválasztott polgármesteréhez üdvözlő táviratot intéztek abból az alkalomból, hogy a köz­ségtanács ezt az urat a város fejének megválasztotta. Ezt újságolja a Magyar Állam című lap és „örömmel jegyzi fel a magyar ifjúság őszinte lelkesedésének, igaz érzelmeinek eme megnyilatkozását.“ A nevezett türel­metlen újság azt is mondja, hogy már most a vesze­delemben forgó nemzeti szellem meg van oltalmazva. Nincs kétség a­felől, hogy a nemzeti szellemet erős megpróbáltatások idejében mindig távirati úton oltal­mazta meg az emberiség, az is bizonyos, hogy a magyar nemzeti idea megvédelmezésére éppen a kozmopolita keresztény szociális és magyarfaló Lue­ger alkalmas — ő, akinek most nem adunk erősebb jelzőket, mert az erősebb jelzőket már sokaktól és igen gyakran megkapta, — de ha minden kétségte­len és bizonyos is, azért az mégis kétséges, hogy hányan voltak a budapesti egyetem gratulánsai és hogy milyen joggal fogja rájuk a Magyar Állam a magyar ifjúság mandátumát. Ez a mi véleményünk szerint épp olyan merész állítás, mintha valaki azt mondaná, hogy a magyar sajtót és a magyar zsurna­lisztikai színvonalat meg a Magyar Állam képviseli. Mivel ebben az utóbbi vakmerő feltevésben senki se hisz, ennélfogva mi sem hiszünk abban, hogy öt-hat éretlen antisem­ita magyar fiúnak magatartásából, aki Magyarországnak és a magyar államnak legelkeseredet­­tebb ellenségét meggratulálja, a magyar ifjúság komoly szellemére kell rossz következtetést vonni. Különben el­tekintve attól, hogy a gratulánsok valószínűleg nem sokan vannak , a Magyar Állam állítását csak bizonyos rezervátával fogadhatjuk, akár csak azt a másik kije­lentést, amely szintén a mai Magyar Állam­ban olvas­ható. Azt tudniillik, hogy: „Amit Luther és társai létrehoztak, az csak lázadás, árulás, hamisítás és erőszak volt.“ A főrendiház bizottságaiból. A főrendiház közgazdasági bizottsága november 7-én ülést tart, amelyen a helyiérdekű vasutakra vonatkozó tör­vényjavaslatokat és miniszteri jelentéseket fogja tár­gyalni. November 8-án a budapesti büntető törvény­szék felállítására vonatkozó törvényjavaslat tárgya­lása végett a közjogi és törvénykezési bizottság ül össze, az igazolóbizottság pedig a báró Soly­­mossy Lászlónak és Tóth Vilmosnak főrendiházi tag­sága ügyében fog intézkedni, ezt a bukást megokolja. Moszkovszky Melanie­­ szerelemből ment férjhez és asszony, aki minden- t­áron szerető és parancsoló ideált keres. A férj eleinte megfelelt ez eszménynek, később elveszti erkölcsi és szociális fölényét a felesége fölött, elveszti, mert elparlagiasodik és mert ezt a változást sietteti az idő. Hogy mekkora poézissel írja meg Pekár Gyula ezt a bukást és milyen filozóf magaslaton áll akkor, amidőn az elbukott asszony gyönyörűségét és abbeli örömét festi, hogy ismét van neki egy férfiistene, azt bajos volna kidicsérni. Ott lappang ennek az ana­lízisnek értéke az első fejezetben, ahol a két em­ber egyénisége Moszkovszky Melanie lelkében a férfiú abszolút fogalmában olvad össze. Meg­fordul azonban az asszony látása akkor, amiben megrágalmazzák és a semmit sem sejtő férj meg­verekszik az asszonyért, aki megcsalta. A párbaj után ismét a férj, a nagylelkű, az asszonyáért vért ontó hős a férfiideál Moszkovszky Melanie előtt, aki akkor megundorodik a szeretőjétől, Don­­h­ofen főhadnagytól és lelkében rehabilitálja a férjét, azután meg önmagát is-,rehabilitálva látja. Eltaszítja magától a csábítót, megtér és azt hiszi, hogy megtisztulván, már bűnhődött is. Ebben persze téved a szegény asszony, mert a férj később véletlenül megtudja, hogy a rágalmazó, akivel megvered­edett, igazat m­on­dott, hogy a felesége megcsalta. A megcsalt ember azután nem bocsát meg az asszonynak azért, hogy megtért, nem bocsát meg, hanem el­taszítja magától. És Moszkovszky Melanie, aki hiába szeretett bele másodszor a férjébe, meg­mérgezi magát, mert megcsalta a férjét egyszer és mert ezt a hibát az erős emberek nem szok­ták megbocsátani a feleségüknek. A természet rendjének, a vaskalapos és nem vaskalapos igaz­ságoknak egyaránt kerek harmóniával tesz ele­get a regény. Sajnáljuk a házasságtörő asszonyt, mert a világrend amekkora nagy erényeket köve­tel a nőtől, nem adott neki akkora erőt és akkora munkára alkalmas idegrendszert is; sajnáljuk tehát, de nem bocsájtunk meg neki, mert mind­annyian érezzük, hogy minekünk is okunk volna föllázadni sok rossz etikai rablánc ellen, de még­se teszszük ezt, mert nem szabad még kellemet­lenebbé tennünk az életet azoknak, akik velünk együtt szívják a levegőt. Megkap azért a hitelen asszony tragédiája, ki­vált ha a poézis enyhíti a vétkezőnek cseleke­detét. De nem azért nézzük el egy kevéssé a Moszkovszky Melanie bukását, mert egy rongált idegzetű félhisztérika bukott el, nem azért tesz­szük ezt, hiszen az asszony filozófiája még az aránylag legegészségesebb egyediségben is csak lábbadozó típust mutat, aki betegnek születik, de aki azért ha akarni igyekszik, hát akkor meg tud küzdeni a helyzete kellemetlenségével. A fél­­hisztérikaság általános baj, amely a bűnt nem motiválja. Azonban éppen arra való a poéta, hogy enyhítsen a prózában nem enyhíthetőn. Mosz­kovszky Melaniet Pekár Gyula rajzolása így tette rokonszenves alakká; még akkor is megbékél­tünk volna vele, ha békítőnek nem szól közbe a nagy kiengesztelő, a halál. A megbocsátás persze más kérdés ; ebben már Moszkovszky Sándorok szoktunk lenni. Ezzel a körülményesen megkon­­cipiált, apróra szedett női karakterrel be van aztán töltve az a hely is, amely egy egykötetes re­gényben jellemzésre marad a szerzőnek; kivált ha a szerzőben még valami bőséges lírai forrás is folyvást zuhogni akar, — mint ahogy az Pekár Gyulánál vagyon. Ugyaneképpen emelhetjük ki azt a jellemtükröt is, amelyet a csábítóról ad az ízó. Léha egy kissé,­gondolkodó egy kissé, a si­kereket megszokó, a visszautasítástól még csak igazában kedvet kapó. A férjnek alakja is erőtel­jesen domborodik elő. Kamásly Frici és az ő vi­selkedése nem eléggé valóságos. A vidéki kasté­lyokba nem eresztik be az olyan rágalmazó em­bereket, mint aminő Kamásly Frici; manapság már a vidéki kastélyokban is pompás úri tónus uralkodik és így Kamássy Fricit valószínűleg még józan korában dobnák ki mindenhonnan. A meseszövésről valószínűleg azt mondja majd a legtöbb kritikus olvasó, hogy a regény kétharmad részében kissé lassan folyó. Mi sajnál­juk azonban, hogy ez a lassú, nem terjengő, ha­nem filozofikus folyás a kifejletben megszakad és drámai gyorsaságnak ad helyet. Pekár Gyulának ugyanis sohase szabad sietnie, mert neki nem az elbeszélő magban van az ereje; hagyja is ő a bonyodalmat nála kisebb talentumokra, akiknek a mesefantáziájukba kell kapaszkodnak, mert kü­lönben semmit se adnak. Ott élvezetes igazán Pekár Gyula, ahol a párbeszéd helyébe az ízó szubjektivítása lép. Ott emelkedik tiszteletreméltó magasságra, ahol bámuljuk nyelvezetét, amely az erős masinák remegéséhez hasonlatos, ahol a gyönyörű szótakaróból kifakad egy-egy axióma­számba vehető mondás és ahol a beszéd festő­­képessége lelki forradalmak közlésével szövetke­zik. Ezek a belső vonásai az ő poéta egyéniségé­nek, amely külsőleg az elbeszélő hegedős palást­jában jelenik meg.* Ilyennek látom Pekár Gyulát e most ki­adott könyve nyomán. A Lavina végső, kurta fejezete igazi tükre az ő költői mivoltának. Írá­sos másolata egy sejtelmes, duzzadó, mindent megaranyozó poétaléleknek. Poétaléleknek, amely most idegen benyomásokat szed magába, való­színűleg sokat, de bizonyosan nem rontásk­ép. ő már jókor ment megnézni a rothadó nyugati kulturéletet; elég erős ahhoz, hogy ne infl­ ,ál­tassák, hanem csak tanuljon, látva és kutatva. Ezt meg is cselekszi és lesz okvetetlenül az, aminek lenni készül és aminek jórészt már meg is lett. Erős gránitkocka abban a magyar-szláv védőbástyában, amely keleten épül, hogy meg­védje és megmentse a nyugatról száműzött igazi költészetet. A zászlókérdés Zágrábban. — A tartománygyülés ülése. — Zágráb, október 31. A tartománygyülés mai ülésén először is Buzsics a következő interpellációt terjesztette elő: Miért nem tiltotta el ő excellenciája a fenn­álló intézmények és szabványok megoltalmazása érdekében, hogy ő felségének, a horvát királynak Zágrábba érkezése alkalmával törvényesen itt meg nem engedett zászlók kitüzessenek ? Gróf Khuen-Héderváry horvát bán azt válaszolja, hog mind a két zászló, úgy a szerb, mint a magyar, törvényesen meg van engedve, és ezért külön intéz­kedésre vagy tilalomra nem volt szükség, de az nem is lett volna törvényes. Buzsics a választ nem veszi tudomásul. Szemére veti a bánnak, hogy a szerb zászló érdekében nem annyira a szerbek iránt való szeretetből, mint talán a horvát nemzet ellen való gyűlöletből beszél. E sértés következtében az elnök indítványozza, hogy Buzsics tizenöt ülésre a házból kizárassék. Az in­dítványt a legközelebbi ülésen fogják tárgyalni. A ház azután tudomásul veszi a bán válaszát. Gyurkovics a vár­osházára és a szerb templomra kitűzött szerb zászló ellen elkövetett kihágások miatt interpellál. E kihágások a legnagyobb elkeseredést keltették a szerbek közt. Zavarták ő­felsége jelenlé­tét és el is ítélte azokat a kihágásokat az egész vi­lág. A szerb zászló kitűzése nem provokáció, mert azt a tradíció és a törvény megengedi. Boszniában szintén­­ meg van az engedve. A boszniai katolikusok a horvát-szlavónországi színeket szintén felekezeti jel­vénynek használják. Semmi esetre sem a csőcselék van arra hivatva, hogy az ily kérdéseket utcai kihágások útján megoldja. A szerbek sohasem bántalmaztak volna katolikus püspököket és a katolikus templomo­kat és a plébániákat nem dobálták volna kövekkel, sem tentával le nem mocskolták volna. A rendőrség nem tette meg kötelességét és nem járt közbe ideje­korán. Ha a szerb templom előtt nem lettek volna botrányok, nem következhettek volna utánuk a ma­gyar zászló ellen való tüntetések sem. De a felbujt­­tatott tömeg már nem volt visszatartható és ennél­fogva túlcsapott eredeti programmján. Sajnálja, hogy a zágrábi községtanács érthető izgatottságában a kihágások megítélésében megfeledkezett a szerb templomról. A trónörököspár ittjártakor 18b8-ban, va­lamint az 1891-iki kiállításkor nem bántalmazták a magy­ar zászlót. Most pedig megtörtént ez ő felsége jelenléte dacára. A kihágások szubjektív okai kéz­zelfoghatók és személyes céloknak szolgáltak eszkö­zül. Egyetlen egy szerb sem vett részt a kihágások­ban. A kihágások, amelyek nyilvánvalóan előre vol­tak tervezve, teljesen elhibázták a kitűzött célt. Ahe­lyett, hogy a fennálló rendszert megbuktatták volna és zavart idéztek volna elő, a nemzeti párt és a Magyar­­országgal való unió ellenségei áldozataivá lettek a­ cselszövényeknek és kihágásoknak. Hatásuk csak az lesz, hogy a levegőt gyorsan megtisztítani, a beteges irányt meggyógyítani és a még megoldatlan kér­déseket eldönteni fogják. A nemzeti párt hű fog maradni vezéréhez (Viharos felkiáltások : Zsiv­ó bán !), aki a pártot remélhetőleg még sokáig fogja győzelemről-győzelemre vezetni. A nemzeti párt élénk helyeslése közt, végül Gyurkovics azt kérdezi, hogy a kormány milyen intézkedéseket tett a szerb templom előtt lefolyt zavargások ellen, és mit szándékozik tenni a jövőben, hogy ilyen kihágásokat megakadályozzon. Gróf Khuen-Héderváry horvát bán Gyurkovics­­nak azt válaszolja, hogy a szerb zászló elleni kihá­gások tárgyában a vizsgálatot megindították és a legszigorúbban fogják keresztül vinni, hogy a bűnö­söknek nyomára jussanak. A kormány a rendeleti közlönyben rendeletet fog közzé tenni, amely a szerb zászlót törvényes oltalomba fogja helyezni. Gyurkovics köszönetet mond a bánnak felvilá­gosításaiért, amelyek által a szerb zászló minden to­vábbi támadások ellen meg van védve. A ház a vá­laszt tudomásul veszi.

Next