Pesti Napló, 1896. május (47. évfolyam, 120-149. szám)

1896-05-01 / 120. szám

í ret­gen­ is esti kiadat együtt, egyszerre küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre _ 14 frt — kr. Félévre ... _. 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy hónapra... 1 „ 20 „ Egy szám ára Budapesten­­ Reggeli kiadás............ . kr. Esti kiadás.................. 8 „ 120. sz. N­egyvenhetedik évfolyam. Szerkesztőség: 11., Terés-KiSnti 21. s.PESTI NAPLÓ Budapest, péntek, május 1. A reggeli és esti kiadás ka 15a­­kfilonházhoz v.postán küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre 18 frt—k». Félévre.............. 9 „ — „ Negyedévre ... 4 „ 50 „ Egy hónapra ... 1 „ 60 n Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás____5 kr. Esti kiadás..................4 „ Kiadóhivatal: VI., Teréz-körut 23. a* 1896* Éljen a királyné! Budapest, április 30. Vigasztaló szentünk, Erzsébet király­asszony, Isten hozott közénk, hűséges ma­gyarjaid közé! Még látjuk könyüd ragyo­gását a gyászfekete csarnokban, amikor imádkozva borultál a nagy magyar ércko­­porsójára, hogy fohásziddal kísérd a hal­hatatlanságba, most megint ott ragyog a könyv jóságos szemedben, hogy leborulsz a magyar dicsőség nagysága előtt és bol­dog vagy magyar nemzeteddel. Hála Neked a vigasztaló könyhul látásért, amikor zoko­gás csuklótt végig e hazán, üdv Neked, jó királyasszonyunk, örömkönyvdért, amikor boldogság zúg végig a magyar földön. Bolyongó utakon jársz és keresed a­­vigasztalást kesergő szivednek; most elér­keztél a vigasz forrásához, a magyar nép lelkesedéséhez. Múljon el a ború szivedtől, szűnjön meg a bánat lelkedben, jó­ságos Asszonyunk, egy nép szeretete ra­gyog feléd fényességgel, melegséggel. Itt tündöklik felénk ez ezredév dicső­sége, mégis a Te örömkönyvd csil­logását látjuk a legjobban; mennydörgés hatalmával szólal hozzánk ezer év emléke­zése, mégis a Te rebegő üdvözleted rázza meg lelkünket. Mert szív vagy a szívünk­ből és lélek a lelkünkből, mert az örömünk a Te boldogságod, és bánatod a mi szo­morúságunk. Üdvöz légy közöttünk vigasztaló szen­tünk, aki szerettél bennünket, mikor zord idők az idegenség herét lehelték nagy­­nagy szívekre, aki boldogtalan voltál a mi rettenetes boldogtalanságunkkal. Mikor sö­tét volt az égbolt és letüntenek minden csillagok, végetlen messzeségből, mint a Sirius fényüzenete, beragyogott az éjszakába a Te szereteted. De közelséggé lett a vég­telenség, nappá a messze csillag, meleg­séggé a fény, a nappali égnek lettél ural­kodó csillaga! S a messzeséges zónákon és fent a bérces vidékeken legendák jártak szerte az új vezércsillagról, amely el­vezette az idegenbe tévedt szeretetet a fagyos hidegből a magyar nép szívéig. A jégvilágból a verőfényes meleg világba, az ezeréves magyarság rajongó szeretetébe. És elmúltak mindörökre az éjsza­kák ... ne jöjjenek vissza . . . nem jöhet­nek vissza. Ott áll a verőfény őre, dicsőséges fér­jed, nagy királyunk, mint a mesék hőse, és őrködik, hogy az árnyak ne sötétíthessék el a magyar világot. És ott állasz mellette Te, aki vigaszjáró utakon is a mi vigasz­talásunk vagy, aki bánatodban is a mi bol­dogságunk vagy. A hős és a tündér, a király és a királyasszony a magyar nem­zet sorsának őrei ... a rónák és a bér­cek naiv népe nyugodtan szőheti meséit, a politika világa nyugodtan cirkalmazhatja köreit: vége az éjszakának, a nappalé, a verőfényes, zengő, illatos, életadó nap­palé a világ. Isten hozott közénk, felséges asszo­nyunk ! Ugy­e hallottad a rivalgó éljent az ajkakon, ugy­e láttad a tüzet a szemekben? Ugy­e ted, hogy nem hi­vatalosan fogadtak fővárosodban ? Ahány szív dobog e hazában, ma mind feléd dobogott, azok az ezrek, ott a zász­lós utak mentén, a milliók mandatáriusai voltak, az az éljenzés az egész magyar nemzet lelkesedésének viharszava volt. Éljen, éljen Erzsébet királyné! A nagy magyar asszony, aki magyarrá lett külde­tésből, nem születésből, akinek missziója a magyarság, s aki passzióutakon is hűséges maradt küldetéséhez. Sokat könyertél éle­tedben, jóságos királyasszonyunk, de min­den könyvd idehullott a magyar nép szi­vébe. Mélyen, mélyen a szivébe. Talán a gyémánt is úgy támadt, hogy csillag hul­lott a föld mélyébe A te könyeid hullá­sától gyémánttá lett a magyarság szeretete. Az Isten áldjon meg boldogsággal, Erzsébet királyné, és legyen boldogságod éke ez a tündökölő csodagyémánt! Ünnepe van a magyarságnak, hogy is hiányozhatnál Te az imádkozó magyarság közül? A Te fohászod ösvénytörője a zugó zsoltárnak, a Te imádságod kísérője a zsolozsmának. Hogy leborulunk az emlé­kek nagysága előtt, Te velünk borulsz le, Te szentséges emlékező, aki a feledésért bolyongasz idegen világokban, enyhet adó ismeretlenségben. S hogy emelt fővel, büszke önérzettel fogadalmat teszünk a jö­vendőnek, büszkén állasz közénk, az élünkre. Te, aki láttad már e nemzetet remélni és vezére voltál a reménykedésben. Ugy­e láttad ma a lelkesedő népet? Hát az a lelkesedés nemcsak azért zúgott körülöt­ted, mert hazajöttél, hanem azért is, mert mindig velünk voltál, s mert mindig ve­lünk maradsz, mert öröme vagy a szivünk­nek és büszkesége a lelkünknek, fénye a históriánknál és reménysége a jövőnknek Mert magyar vagy az Isten kegyelméből, szeretett fejedelemasszonya az Isten ke­gyéből való magyar nemzetnek. Isten hozott közénk, dicsőséges király­asszony. Legyen áldás utaidon, itt a szi­vünk melegénél, de ott, az idegenség hi­degében is. • T Á R_C A. Az emberiség csődje. — A Pesti Napló eredeti tárcája...— Háromszinű lobogóinkat már lengeti a ta­vasz szellője, lelkünk pedig büszkén tekint vissza az ezredéves múltba. A múltnak tu­datában, jövőbe vetett reménynyel élvezzük a jelent. E tavaszi napot a negyedik rend minden évben meg szokta ünnepelni — külön. Arra használja fel a negyedik rend május első nap­ját, hogy vágyai és igényei mellett tüntessen. Ők, a szocialisták közel­jövőről álmodoznak, mi pedig vessünk egy pillantást az ő álomké­peiknek folytatására, amely valóra fog vál­tozni — de csak századok múltával. Madách megjósolta a jövendő századok társadalmi rendjét, a kommunizmust, és ha majd a jóslat beteljesült, akkor kivesz az em­berek lelkéből minden, amit szépnek nevezünk. Évszázadok küzdelmeinek gyümölcse, láng­elmék alkotásainak vívmánya, a szemmel lát­ható és a lélekkel átérezhető szép, meggyil­kolva és kiterítve ott fog feküdni ravatalán. Fiatalkori rajongásainknak hő forrása, neme­sebb indulatainknak szülő anyja, minden ide­álunknak gyűjtő fogalma: az esztétikai érzés és a poétikus Szép bele fog hullani a múlandó­ság közös sírjába, hogy diadalt üljön fölötte a legnagyobb hatalom: a szükség! Az egyetlen lelkesítő gondolat pedig jóslat szerint nem lesz más, mint a megélhetés. Kérdezzük meg a jelennek történészeitől, a szociológusoktól, hogy mi fogja felidézni és az emberekre rá­kényszeríteni ezt a fagyasztóan rideg társadalmi rendszert? A válasz éppen egyszerűsége miatt saját­ságos, és így hangzik: «Semmi más, csupán a deficit!» De nem az államháztartások semmit­mondó deficitje, amely végre is csak papiros­viszonyoknak kedvezőtlen alakulásában sar­­kallik és az aranynak elégtelen készletére ve­zethető vissza. Ily hitvány­ok nagy faktorrá nem változhatik, hogy az államformát és az egész társadalmat alapjában megrendítse. A jövőnek fenyegető réme, a felforgatás elméleteinek és a szociális forradalmak rajon­góinak lassú lépésben közelgő szövetségese: az a deficit, amely a természet háztartásában mu­tatkozik. Mint minden nagy esemény, úgy ez is előre veti az árnyékát. Régóta jegyezgetik a szociológusok, hogy a föld termőképessége nem tart lépést az emberi nem szaporodásá­val. Régóta számítgatják, hogy a föld tökélete­sebb művelésének és a parlagon heverő földek megtermékenyítésének megvan a végső ha­tára, amelyen túl élelmi­szerekben gyarapodás nincsen. Az emberi faj szaporodásának végső ha­tára pedig csak ott van, ahol a megélhetésnek még a legszerényebb feltételei is megszűnnek. Mielőtt ez a végszükség bekövetkeznék: nagy reformációkra lesz szükség! De hogyan, miképpen? Az európai jogrend körén belül a kelet­kező nemzedékek ellen gátakat emelni nem lehet. Mi nem illeszthetünk törvényeinkbe ke­letkezési akadályokat a jövendő generációk ellen. A mi jogviszonyainkból századok múltá­val se fejlődhetik ki az a sivár figyelmeztetés, hogy csak a halottak létszámához képest szapo­rodjék az ember, mert már úgyis sokan vagyunk! Ez csak akkor és csak ott lehetséges, ahol a természet háztartásának deficitje közel van. Az emberiségnek egyharmada, a mennyei birodalomnak lakói, a kínaiak máris közel vannak hozzá. Törvényeikből — természetesen­ a sorok között — kiolvashatjuk, hogy a szapo­rodás, a születés: nem nyereség, nem előny; az apadás, a halál: nem veszteség, nem hátrány! Nálunk a keletkező ember számára hó­napokkal az egyéni élet megkezdése előtt jo­got és védelmet biztosít a törvény. Kína már az újszülött leánygyermekekre nem terjeszti ki védelmező kezét. Nálunk a bűnök koronája és az embertelenség netovábbja az embergyil­kolás. A kínai büntetőtörvénykönyv nem a gyilkosságban látja a legfőbb bűnt, hanem a «morál» megsértésében! Hiszen a gyilkos csu­pán a fölös számú emberélet közül pusztít el egyet és ezáltal — szerintük — éppen nem a képzelhető legdurvábban támadja meg a morált! De Kína is csak közel van a nagy dificit­­hez, anélkül hogy az ott a maga teljes jelen­tőségében kifejlődött volna. A túlnépesedés útján tovább haladni ter­mészeti törvény, amely minden emberlakta föld­területre érvényes és nincsen olyan gát, mely elég erős volna ezt a haladást megakasztani.­­ A járványok sokat pusztítanak, de legke­­vésbbé sem pusztítják az erőteljes, a fajfen­­tartó, a népet­ szaporító elemeket. Ez és min­den örvendetes tünet, a túlnépesedés szem­pontjából tekintve, végzetessé válik. A hábo­rúk a férfiak elejét tizedelik meg, de az újszülöttek, különösen a fiúgyermekek száma minden háború után lényegesen emelkedik. — 1868-ban, Königgrätz után más­fél évvel Ausztriában 33 ezerrel, Poroszor­szágban 150 ezerrel emelkedett az újszülöttek száma. 1872-ben, a nagy háborút közvetetlenül követő évben a franciaországi születési arány- Mai számunk tizenhat oldal.

Next