Pesti Napló, 1896. május (47. évfolyam, 120-149. szám)

1896-05-11 / 130. szám

130. szám Budapest, hétfő Profi, NAPLÓ, 1896. május 11. 5 Tudomány és irodalom. (*) Pályanyertes miniszter. Párisiul irják, hogy a francia akadémia tegnap döntött az általa kitűzött pályadijak odaítélése dolgában. A legnagyobb, 9000 frankos dijat a Richelieu története című mű nyerte el, amelynek szerzője Hanotaux külügyminiszter. Érde­kes, hogy a második díjat (1000 frank) Daudet Ernő nyerte el ily című történeti munkájával: La police et les Chouans sous le Consulat et VEmpire. (*) Georgiosz Bizienosz. Athénból jelentik, hogy Georgios Bizienosz, a legtudományosabb, a legszelleme­sebb új görög költő a napokban meghalt négy esz­tendei elmebetegség után. Munkáit a forma tökéletes­sége jellemzi. Trákiai regéit csak nemrég fordították le németre, de erről már nem vehetett tudomást a költő a városi elmegyógyintézet cellájában. Bizienosz vala­mikor szabó volt, később azonban egy Georgiosz Za­­risi nevű gazdag ember kiképeztette, miután Tanta­­lidesz Éliás görög költő figyelmeztette a fiatal Bizienosz tehetségére. Bizienosz azután kilenc esztendeig utazott Németországban, Franciaországban és Angolországban s hallgatta Göttingában a filozófiát. Athénbe vissza­térve, a filozófia tanára lett s különösen a pszichológiát adta elő nagy buzgósággal. Bizienosz 1854-ben szüle­tett Bizieban, Trákiában, az apja mészégető és fazekas volt. Kodrosz című eposza megnyerte a királydíjat . Attikai illatok és Heszperoszi illatok című dalgyűjtemé­nyei az uj görög irodalom legkiválóbb alkotásai. A Petőfi-Társaság ünnepe. — A Pesti Napló tudósítójától. — Budapest, május 10. A millenniumi ünnepek mindegyikének megvolt idáig a díszes közönsége, mennyivel bizonyosabb volt tehát, hogy az Akadémia aranyékes díszterme a Petőfi­ Társaság­ tegnapi millennáris ülésére meg fogja kapni előkelő hallgatóságát, amikor előre nyilvánossá lett, hogy a felolvasó­asztalhoz erre az alkalomra a legelső, a legékesebb szavú felolvasó — Jókai Mór fog elfáradni. A közönség már jóval kilenc óra előtt kezdett gyüle­kezni. A széksorokat színes, illatos ruhás fiatal leányok, szép asszonyok, tisztes, előkelő matrónák foglalták el, hátul és a fal mentén az oszlopok között a férfiak verődtek össsze, akiknek már szék nem jutott. Fönt a karzaton pedig­­a minden szépért, jóért hevülő ifjúság lelkes társasága gyűlt össze. Itt-ott az erkélyen kivált egy-egy fekete magyar ruha, sas-tollas kucsma, világos női kalap. Tíz órára már együtt voltak mindazok, akikre biztosan lehetett számítani s a nagy terem zsongott, hullámzott. Tizenegy óra lett, amikor az ősz költőfejedelem belépett a nagy ajtón, társelnökétől, Bartók Lajostól, a társaság titkáraitól Jakab Ödöntől és Szana Tamástól, továbbá a társaság több tagjától kisérve. A közönség a szelíd szemű, ősz Jókai Mórt lelkes éljenzéssel fogadta. Bartók Lajos röviden megnyitotta az ülést, beje­lentvén, hogy a Petőfi­ Társaság nem mulaszthatta el, hogy együtt ne ünnepeljen a nemzettel. Azután Váradi Antal adta elő hatással Ábrányi Emilnek következő szép költeményét: Ezer év. Népek őre, népek atyja, Áldva nézz le a magyarra! Ezer év a tanúságunk, Hogy helyünkön jól megálltunk! Ez a szent föld a mienk s az is marad, Mig lesz bennünk ész, erő és akarat­! Mig az égen csillag, a mezőn virág lesz, Mig világ világ lesz! Nemcsak kardunk volt hatalmas, Hős csatákban diadalmas! Arra is volt szivünk, lelkünk, Hogy nagyságot érdemeljünk! Aki bántott, megbüntette férfikat, De hóhérrá sohasem vált a magyar! Akit leigáztunk, még azt is szerettük, S testvérünkké tettük! Ezer éves küzdelemben Vergődtél a sorssal szemben! Most megállhatsz egy időre, Nagy, ünneplő pihenőre! Higyj hazádban, mint Istenben a hivő, Hidd, magyar nép, hogy még szebb lesz a jövőj Virulóbb a nemzet ezer éves fája, Büszke koronája! Állj be bátran Árpád népe Munkás népek versenyébe! A dicsőség, a szabadság Soha földed el ne hagyják! Magyar legyen a legelső mindenütt, Ott is, ahol a műveltség napja süt! Jó barát szeressen, ellenség csodáljon, Hired égig szálljon! Édes nyelvünk, szivbe hangzó, Csendülj most, mint a harangszó ! Aki magyar, ünnepeljen, Szépen szóljon, dalra keljen! Magyar ajkról hadd röpüljön égre ma Kárpátoktól Adriáig szent ima: Hogy e nép, mely győzött száz s ezer veszélyen Mindörökre éljen! Népek őre, népek atyja, Áldva nézz le a magyarra! Ezer év a tanúságunk, Hogy helyünkön jól megálltunk! Ez a szent föld a mienk s az is marad, Mig lesz bennünk ész, erő és akarati Mig az égen csillag, a mezőn virág lesz, Míg világ világ lesz! Éljen és taps hangzott fel és zajosan hívták a szerzőt, aki azonban nem volt jelen az ülésen. Most Jókai lépett a felolvasóasztalhoz és állva olvasta fel A költő joga című gyönyörű munkáját. Hangja tisztán, megnyerően, mindinkább élénkebben hangzott s hallgatósága, amely feszült figyelemmel leste a szavát, egyre jobban hevült, gyönyörködött és lelke­sedett, amikor a remek, szellemes, fordulatos, színes, sok ötletes szatírával megírt munka kiemelkedő részei­hez jutott. Beszélt arról, hogy a realizmus következetesen győzedelmeskedik az idealizmuson és elsősorban azt hangoztatta, hogy a költőnek joga van lenni. Igaz, hogy erre a merész szóra minden fal azt visszhangoztatja, hogy: ugyan minek? De hát van-e ezen a beépített, bekövezett, aszfaltozott és makadamozott talajon még egy helyecske, ahol a költészet virága gyökeret verhet? Pedig a nemzeti költészet és a nemzeti közélet együtt emelkedik és együtt hanyatlik. Minden nemzetnek az volt a fényes korszaka, amikor a költészete virágzott. Nekünk is voltak — folytatta — nagy költőink, akiknek művei díszes kötetben ott ragyognak a köny­ves polcokon. A mai realista korszak nem szorul a költő kobrára. Van forum s van hordófenék, ahonnan az eszmét hirdetni lehet, így vélekednek a realisták, akik feledik, hogy száz évvel ezelőtt a magyar szellem milyen jól volt meghalva. Sírjára kavicsréteget vont a latin nyelv és élő pázsitot a német. S a magyar költők­nek kellett a magyar szellemet sírjából fölébreszteni, az ő lelkesedésük törte át a kavicsréteget és az eleven pázsitot. De egyebet is felednek a realisták, például azt, hogy a sajtószabadság arról a napról datálódik, amelyen Petőfi először szavalta el a Talpra magyart. A költőtől tehát senki se akarjon megfosztani bennünket. Akármint akarja is korlátozni a­ költő jogát a realizmus, egy jogáról nem mondhat le most sem: arról, hogy a közszellemnek irányt szabjon. Gyönyörű rész következett erre: «Minden előre tör: tudomány, művészet, technika,­­ csak a poézis maradjon hátra? A költő felelős nemzetének a közszelleméért, fe­lelős a közerkölcsért, felelőssége kiterjed még a csatatér fátumaira is; mert ha a költő elpuhítja a nemzetet, az martalékul esik a kemény ellenségnek. A költő iskolája iskolája a közönségnek is. A zseni, az ész lángja — világíthat, melegíthet, elperzselhet — a maga ideálja szerint. Minderre gúnyos mosolylyal felel a realizmus: Nincsenek többé ideálok! S minthogy nincsenek, annálfogva a költőnek sem feladata azt keresni, ami nincs. A költőnek nem a szívekre kell hatni, hanem­­ az idegekre. Ami szép, az nem szép: ami fut, az a szép. Jó az, ami nekem jó; — ami másnak rossz, az­­ nem rossz. Ha sokan követnek el egy bűnt, akkor abból virtus lesz. A bolondnak az észficamodása — az a normá­lis lélekállapot. A fájdalom nem fájdalom annak, aki tud nem­érezni. A szerelem: ösztön: semmi más. A férj — csak firma. A házasélet csak kon­­­­venció. Okos ember az, aki csal, bolond, aki meghagyja­­ magát csalni. Az a költő, aki a világot nem ilyennek látja, az­­ nem csairvoyant, hanem szinvák. Zseni ? Nincsenek zsenik, csak favoritok.­­ A költő nem próféta, hanem cicerone. Idill, szerelmi vers, hősköltemény mind meghala­­­­dott álláspont. Légyottok, cselszövények, párbajjegyző­­­­könyvek pótolnak mindent. Nincs vallás, csak ceremónia, nincs hitbuzgóság,­­ csak felekezetesség. A hit csak képzelet; — a babona,­­ az a valóság, mert divat. A férfihűség — a természet mostohaságának­­ jele. A női hűség — sikerült hipokrízis. Becsületes, — aki jól tud lőni, vívni. Korrekt jellem, aki a társadalmi szabályokon túl nem lép. Aki úgy botlik el, hogy fölfelé esik, az dicső em­ber; ha lefelé esik, akkor halott. Ez a szép világ azoké, akik bírják, a túlvilág azoknak való, akik nem bírnak emebből semmit. • S minthogy ez így van, tehát jól van. S minthogy jól van, tehát nem is lehet másképp S ennek a dogmának aztán megvan az exe­gesise. Mindent pótolnak a szurrogátumok. A bort nem termesztik már, hanem csinálják. A festészetet pótolja a fotográfia. A zeneművészetet a harmonián. Hazaszeretet helyett jön a kozmopolitizmus Barátság helyébe áll a konzorcium. Családi kör helyett lesz klub­élet. Gyermekek helyett lesznek kis öregek.­ Tréfás játékok helyett szerencsejátékok. Jellemek helyett sablonok. Eredetiségek helyett típusok. Inspiráció helyett idegesség. Bormámor helyett morfiumrészegség. Édes álmok helyett kínzó hallucinációk. S ha már a félszüzekig eljutottunk, miért ne kö­vetkezzenek utánuk a félférfiak is? Hisz egész embere­ket csak az idealista fantáziája teremt már mai nap. És ez legyen a reális világ?» Zúgó tapssal és éljenzéssel jutalmazta meg a hálás közönség ezeket a szép mondásokat, amire Jókai csakhamar befejezte a felolvasását. Érdekesen szólott arról, mennyivel mostohább a költői pálya kezdete, mint egyéb művészi pályáké. Ha a költő egy élet küzdelmei árán tehetségét érvényre juttatta, akkor elismerésben részesül, a társadalom s az állam gondoskodik a megrokkant poétáról. De hányan pusztulnak el a pálya kezdetén a fizikai nyomorban, csendes hivatalok kriptáiban, a napilapok fürészmalmá­­ban, amely megöli a tehetséget s aki hivatva volna monumentális szobrokat alkotni, az tajtékpipákat kény­telen faragni. És ezen nem lehet segíteni. Költői tehetségeket nem lehet tenyészteni. Egy bájos kis idillt hoz elő ennek bizonyítására, amelyet leányától hallott. Kertjük egy fáján fülemile fészek volt, a hím minden este gyönyör­ködtette őket csodás dalolásával. Leánya meg akarta e művészi élvezetet hálálni, hangyatojást szórt a fa alá. — Azt hiszik, kérdezte Jókai — hogy a fülemi- jének jutott csak egy szem hangyatojás is? Dehogy jutott. Nyomban ott termettek a verebek s felfalták utolsó szemig. így volna, ha az igazi poétákat az állam segíteni akarná, ott teremnének a verebek. De azért a költőket nem lehet elpusztítani. A költőt és a csalogányt az Isten küldi, azt nem lehet tenyészteni. • A költők nemzedéke nem halhat ki, meglevőn joguk az élethez, élni fognak, a kidőltek helyébe újak támadnak s már most is van egy uj falanksz: a Petőfi­ Társaság. Üdvözli tagjait a millennium napjaiban. Viharos, percekig tartó taps volt a felelet a fel­olvasásra. Mindenki örült, mosolygott és meg volt hatva. Az ováció elmúltával Endrődi Sándor felolvasta Koroda Pálnak a Vigyázó-díjjal jutalmazott Bűvös és Cimü költeményét, amely gazdag szép lírai részletekben. A közönség hivó tapsára a szerző a felolvasó asztalhoz lépett s megköszönte a tapsokat. Azután Balogh Pál Egy nagy szónok a fórumon felolvasása következett volna, de a felolvasás elmaradt, mert a szerzőt családi gyász érte. Bartók Lajos olvasta föl még nagy tetszés mel­lett A nép cimü költeményét, amire Jókai Mór bezárta a díszgyű­lést és a közönséget a Petőfi-Társaság to­vábbi támogatására kérte fel. — A szebbik fele, úgy látom, velünk van — bókolt az udvarias öreg költő a hölgyeknek. fj Ezért még egy hatalmas éljent kapott. Az ülés után lakoma volt az István fogadóban. Az asztalfőn ülő Jókai mondotta az első felköszöntőt a királyra. Emeljük poharunkat — úgymond — a magya­rok királyának egészségére. A magyar király az ezred­éves ünnep alkalmával a koronázási jelvényeket egy ereklyével szaporította. Ez az ereklye az a paizs, amely­­lyel a magyar király a nemzetet betakarta, amelyről ellenségeink nyilai visszapattannak és amely a mi di­csőségünket sugározta szedte, minden nemzet felé. Paizson emelte föl a magyarok első fejedelmét, Árpádot a hét vezér. Ilyen hét vezére van a magyarnak most is, ezek: vallás, tudomány, költészet, hadászat, politika, kereskedelem és munka. Ez a hét vezér emelte föl a fejedelmi pajzson a magyar királyt. Bartók Lajos szerint a nemzet arisztokrata, mert íme az irodalom tündérországában is királyt választanak. Királyt, aki amaz érdemekért uralkodik, amelyeket a nem­zet körül szerzett. Ez a király Jókai. (Zajos éljenzés.) Engedje meg Jókai, hogy igénytelen szavait hozzá föl­emelje, mert hisz szavait a szeretet sugalja. A szeretet bátor. Jól tudja, hogy minél nagyobb valaki, annál több benne a szeretet és annál jobban kivánja is a szeretetet. Ennek a szeretetnek ad kifejezést, amikor élteti Jókait. A pohárkoccintás közt Jókai jókedvűen tiltakozott a király titulusa ellen, azt vetve ellene, hogy már csak azt énekelheti: Voltam én is valaha Szép nemzetnek kocsisa! — Különben — mondotta — kineveztek már fillokszerű­ grófnak, káposzta-hercegnek, most pedig hát irodalmi király vagyok. Faligatnak is a klubban: Valid már meg, milyen király vagy, makk-e vagy zöld? De ha már proklamáltok, proklamáljatok slitznek. Akkor legalább Gyulai Pál sem üthet el! Vizváry Gyula, a Nemzeti Színház művésze elis­merése és tisztelete adóját jött leróni a Petőfi­ Társaság iránt. Azon kezdte, hogy furcsa helyzetben van, mert ő publikum és így bírálatot mondhatna. De nem mond, amivel jó példát mutat az íróknak. Váradi Antal azt indítványozta, kezdjen a társa­ ­.

Next