Pesti Napló, 1896. július (47. évfolyam, 179-209. szám)
1896-07-01 / 179. szám
A reggeli ét esti kiadás együtt, egyszerre küldte Sudapesten és a vidékeit: Egész Félév _ész évre _ 14 frt — ki élévre ........ 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 . Egy hónapra... 1 „ ho „ Egy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás........ 4 kr. Esti ráadás............. 8 „ Szerkesztőség: VL. Teréz-körut II. es. Budapest, 1896. Negyvenhetedik évfolyam. (179. szám.) S?S Főszerkesztő: Társaze, ’esztő: Vészi József. Hevesi József. irigyeli és sír feladás lönkülön házhoz atá» kuldtt Budapesten . rUléket Beész évre .. frt — kr. Félévre...------9 „ - „ Negyedévre ._ 4 „ 50 „ Egy hónapra... 1 „ 60 „ Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás____5 kr. Esti kiadás_______4 ., Kiadóhivatal: VL. Teréz-körut 28. ez* Szerda, julius 1. Különböző instrukciók. Budapest, junius 30. (é.) A napokban egy Párisból kelt távirat adta hírül, hogy a francia vallásügyi miniszter a cambray-i érseket, két lillei papot és két roubaixi lelkészt pörbe fogatott, mivel Úrnapján a maire tilalma ellenére körmenetet tartottak. Ugyanekkor más lelkészeknek büntetésül fizetésüket szüntették be. Nagyon tanulságos esemény, amelyből kitetszik, hogy a francia köztársaság kormánya mily kíméletlenül érezteti hatalmát a katolikus egyházzal. A maire egyszerűen betiltja a katolikus egyház egyik legnagyobb ünnepi aktusát, az úrnapi körmenetet és mikor a francia klérus papi lelkiismerete ennek a tiltó rendeletnek opponál, ott terem a kormány, beszünteti a fizetéseket és az érsektől kezdve az utolsó lelkészig mindenkit fenyítő pörbe fogat. És nem is a radikális Bourgeois-kormány cselekszi ezt, hanem az örökébe lépett Méline-minisztérium, amely opportunus óvatosság és nyárspolgári váraikat dolgában valóságos ellentéte a megbukott Bourgeois-kormánynak. Tanulságosnak mondtuk ezt az eseményt, de még tanulságosabb a belőle vont következtetés, ha elgondoljuk, hogy a római kúria milyen magatartást tanúsít a republikánus Franciaországgal szemben; ha párhuzamba teszszük Franciaországot és Magyországot és elménkbe idézzük, hogy a római kúriának milyen instrukciói vannak Franciaország számára, ahol a katolikus klérust lábbal tiporják, és milyen instrukciói vannak Magyarország számára, ahol a katolikus klérus törvényes kiváltságai érintetlenül állanak fönn s ahol ennek a klérusnak a vagyona, befolyása, tekintélye, anyagi és erkölcsi súlya még mindig óriás hatalmat képvisel. A francia papokat, akiknek nem szabad urnapi körmenetet tartaniok it** oktatja ki a római kúria, hogyn cia respublikának engedelmes szolgái legyenek. Igaz, hogy a republikánus kormány a nagy francia forradalom szülötte, annak a forradalomnak, amely a francia klérus összes javait erőszakosan elvette, szekularizálta; igaz, hogy a köztársaság ármánya papnövendékeket három elet besorozza katonának; igaz, hogy a társasági kormány a népiskolák tanrendjéből egyszerűen kitörölte a vallásoktatást és a katolikus hitoktatók helyzetét mindenütt megnehezítette; igaz, hogy a lui de fabrique révén még a saját templomalapjukra vonatkozó ellenőrzés jogát is kivette a kezükből; igaz, hogy köztársasági kormány, még a legjámborabb fajtájú, még az olyan opportunista kabinet is, mint amilyen a Méline-minisztérium, arnapi körmeneteket tilt el, érsekeket fogat pörbe és büntetésül beszünteti a légió szegény plébánosnak amúgy sem vajmi fényes fizetését. Mindez tökéletesen igaz. De a római kúriát ennyi felforgatás, ennyi kíméletlenség, ilyen durva bánásmód mégis atyai szelídségre hangolta a francia respublika iránt. Túláradó okogal és bámulatos mérséklettel adta sokolóba a francia klérusnak, hogy az olkodó kormányformának vésik magokat alá és a törvényeket respektálva, csakis ennek a kormány romának a keretében igyekezzenek megóvni a katolikus vallás érdekeit. Mindnyájan emlékezünk a római kúriának e szenzációs intéseire. Mindnyájan jól megjegyeztük, hogy a Vatikán ezekkel az instrukciókkal egyenesen a francia köztársaság oltalmazói, föntartói közé állott. Nem érezte vagy megbocsátotta, hogy a francia köztársaság en canaille bánt el a katolikus klérussal s a tömérdek sértésre, a kínos megalázásokra azzal válaszolt, hogy a minden vagyonukból, minden erkölcsi befolyásukból kivetkezt at a francia respublika bajnokaivá ava föl. Mi droleranciáját és bölcseségét a tiztársaságra pazarolván, Magyaré már nem jutott se türelem, se , se bölcs mérséklet. A magyar as klérusnak küldött instrukciókból naivan láttuk, hogy a római scuria — négyenlítesül a francia köztársaság bánásmódjáért — most Magyarországgal akar en canaille bánni, azzal a Magyarországgal, ahol a katolikus klérus helyzete vagyon, tekintély, befolyás, rang dolgában szinte megközelíthetetlen magasságban áll. Magyarországon a katolikus főpapok a törvényhozás legdíszesebb polcait foglalják el magas állásuk erejénél fogva. Magyarországon a katolikus klérus a legnagyobb állami aktusoknál működik közre és törvényben gyökerező privilégiumai — bár a katolicizmus nem államvallás többé — ma is a legfényesebb, legkiváltságosabb pozícióba emelik a vele egyenrangú egyházak tiszteletteljes beleegyezésével. Magyarországon a katolikus klérusnak rengeteg birtokai vannak és e roppant birtokok jövedelmét szabadon használhatja föl iskolák, klastromok, templomok építésére, és számbavehető, komoly hang nem sürgeti sehol — kivéve a néppárttal fraternizáló radikalizmus egynémely matadorát, akik annak idején kézzel-lábbal harcoltak a polgári házasság behozatala ellen ■— hogy a roppant gazdagságnak ezt a forrását konfiskálni kell a szomjazó státusérdekek javára; Magyarországon a katolikus vallás tanítása nemcsak a felekezeti iskolákban élvez teljes garanciát, hanem kötelező tantárgy az állam valamennyi iskolájában; Magyarországon, ahol a lakosság negyvenöt százaléka más vallású, a katolikus klérus háborítatlanul élhet a trón közelében, háborítatlanul uralkodhatik a néptömegek fölött és veszedelem nélkül TÁRCA A bátorság jutalma. — A Pesti Napló tárcája. — Irta: Catulle Mendés. I. A kis Adidalie, aki egy favágó leánya volt, számtalanszor hallotta, hogy van a világon boldogság, csak azt nem tudta, hogy ugyan hol találhatna rá. A boldogság bizonyára nem ott lakik, abban a rengeteg erdőben, ahol anynyiszor csatangolt az apjával, görnyedő hátán tüskés ágakat cipelve és ahol mezítelen lábait annyiszor megvérezték a kemény göröngyök. Azt se nagyon tudta ő, hogy ugyan milyen is lehet hát az a boldogság, de valami titkos ösztön azt súgta neki, hogy egy büszke tekintetű, gyöngéden mosolygó, szép fiatal emberhez készen hasonló, akinek csupa rózsaszínű vagy kék selyem meg aranyos-ezüstös a ruhája. — Hát én már soha meg ne ismerjem a boldogságot! sóhajtott egy nyári reggelen, az erdei ösvény martján üldögélve. — A múlt hónapban lettem tizenhat esztendős, már ha tovább késik, úgyse kellek én neki, mert hisz vén leány lesz belőlem. És úgy elkeseredett, hogy az útszéli kavicsok is megszánták, ami nagy eset, mert az útszéli kavicsok nem egykönnyen szoktak így ellágyulni, inkább könyörtelenek ők, ami nem is csoda, mert hisz folyton rajtuk taposnak s még csak nem is panaszkodhatnak miatta. A kis Adidalie csak busult, busult az erdei ösvény martján. Szerencséjére, éppen ott a szomszédságban időzött, a szentjános-bogarak lakodalmán, egy jó tündér. Amint megesett az esküvő s összeadta őket, odalibbent a favágó leányához és igy szólt hozzá: — Ejnye, babám, nem kell mindjárt úgy kétségbeesni! A boldogság soha sincs közelebb, mint éppen mikor azt hiszik, hogy messze jár. Nézd csak, mit látsz ott az út túlsó felén ? Látod azt a fiatal vadászt, aki mosolyogva szendereg ott a rózsabokor alatt? Az a király unokája, soha téged nem látott és mégis rólad álmodik most. Eredj át az utón, de sebesen és ülj le mellé. Majd ha fölébred, átöleli a derekadat s elvisz magával a palotájába, ahol te leszel minden hercegasszonyok közt a legboldogabb hercegasszony. Aztán eltűnt a jó tündér. Adidalie pedig moccanni se tudott, úgy elámult azon, amit a jó tündér mondott neki. Soha, soha nem hitte volna, hogy létezzék a földön olyan szépséges szép ember, mint az a fiatal vadász, aki mosolyogva szendergett az út túlsó felén a rózsabokor alatt. Arra a gondolatra, hogy az fogja átölelni az ő derekát s az viszi el magával a kastélyába, majd hogy hova nem lett a nagy gyönyörűségtől. De nem sokáig vesztegelt így tétlenül, hanem felgyűrve köntösét, hogy annál sebesebben futhasson, indult a boldogság után, amely ott várta őt az út túlsó felén. II. Úgy ám!... De ebben az erdőben nemcsak jó tündérek voltak, voltak ott gonosz tündérek is. Hasonlított ez az erdő egy kicsit az élethez, ahol szintén együtt jár a jó a gonoszszal. Egy gonosz tündér, aki éppen ott a szomszédságban igazította egy házsártos pillangópár válópörét, a mi leányunkhoz libbent, egy parancsoló mozdulattal megállította és így szólt hozzá: — Hohó, babám, nem olyan könnyen megy az! Tán csak nem hiszed, hogy egy-két lépés és menten a boldogság karjai közé pihenhetsz ? Az kellene még, egyéb se! Hisz akkor jobb sors se kéne az emberekénél! De nem úgy bsz a! Tudd meg, kicsikém, hogy bajjal jár az s nem ma, de még holnap se leszel te minden hercegasszonyok közt a legboldogabb hercegasszony a király unokájának a kastélyában! — Oh asszonyom, mit vétettem én életemben ? Kinek ? Hogy kívánhatná egy ilyen szegény leány boldogtalanságát? ... De még nincs is mit félnem öntől. A jó tündér azt tanácsolta, hogy menjek át az út túlsó felére, hát nincs hatalom, mely szándékomban meggátoljon! — Igaz ugyan, hogy egyik tündér se szegülhet a másik tündér akarata ellen, de az, ki téged utalmába vett, nagy hirtelenül elfeledte megmondani, hogyan juthatsz át az út túlsó felére. Hát csak rajta, siess, fuss, ha tudsz, de nézd, látod odafönt azt a pókhálószálat? Látod, hogy reszket, libeg, alig-alig hogy látszik ott a szilfa csúcsáról át a tölgyfa ormára, — tudd meg, hogy azon kell végig haladnod, ha át akarsz jutni az út túlsó felére! Aztán eltűnt a gonosz tündér. Mai számunk tizenhat oldal.