Pesti Napló, 1896. augusztus (47. évfolyam, 210-239. szám)

1896-08-01 / 210. szám

Gráf Barbarossza. Budapest, julius 31. Eberhardt magányába elvonulva, a nem­zeti párt vezére ül egy kerek kőasztal mellett és — mint Barbarossza — némán növeszti a szakállát. Az ezredéves ünnep­ség alkalmából fogadalmat tett, hogy egész esztendőn át hallgatni fog, s amire eddig olyan ritkán tudta magát elszánni, ezúttal megtartja fogadalmát. Hallgat és mozdulat­lan. Körülötte száz és száz mérföldnyire zakatol az élet s még jobban zakatolnak azok a vonatok, amelyeken parlamenti ve­­télytársai sietnek a választási harcokba, de ő ül és marad nyugodtan, csak nézi szakálla növését némán, csöndesen. A vi­lág csak fikció, nincsen cél és nincsen eszköz, csak egy asztal van, amelynél pi­henni s egy szakáll, amelyet növeszteni le­het. Hogy valahol egy kőházban egy kisded párt is ül, amely vezérét és vezérének szavát várja, azt a nemzeti párt Barba­­rosszája szintén elfelejtette s nagyon ide­genül nézhetett arra a szürke emberre, aki elunván a várakozást, a minap le­utazott hozzá tanácskozásra. Ah, olyan furcsa és olyan meseszerű lehetett a gróf Apponyi Albert és a Horánszky Nándor találkozása! Hiszen az újságok napról-napra meg­emlékeztek valamelyik parlamenti harcos­nak hadi mozdulatáról! Még az a momen­tum sem rejtőzhetett el a história éber szeme elől, hogy Szinay Gyula beszámolót tartott és Thold Dániel újból jelöltette magát, de a nemzeti pártról mit sem le­hetett hallani. Mindössze két tagja volt a pártnak, aki beszéltetett magáról: Bethlen Gergely, aki meghalt és Ivánka Oszkár, aki a honti főispánnal párbajozott. Válasz­tási harcban, sietős pártszervezésben a nemzeti párt lobogója nem akart mutatkozni s ekkor tűnt fel először szomjas lelkek vigasztalására a hir, hogy Horánszky Nándor elutazott gróf Apponyi Alberthez és meg akarja vele beszélni a nemzeti párt akció­ját. Végre! Tehát csak aludt az a bizo­nyos leányzó, de nem halt meg s meg­kezdődik végre a nemzeti párt akciója. Nem, még most sem következik az akció. A nemzeti párt vezére fogadta ugyan fegyvertársát, de a kerek kőasztal­tól nem kelt fel és ajkát nem nyitotta meg. Talán nem is engedi már fölkelni a kőasztal s az ő szakálla is keresztül nőtt a kövön; talán ebben az esztendőben nem is nyitja meg ajkát, amint megfogadta! Horánszky csak állott néma vezére előtt és beszélt neki egy és másról, amit mondani, amit tenni kellene — de Barbarossza hall­gatott, nem felelt. S a szürke fegyvertárs­nak el kellett távoznia, anélkül hogy a szükséges harcra irányeszmét vagy egyál­talán valami direktívát kapott volna. Pe­dig alig egy-két esztendeje: a néma ve­zért nem kellett fölkeresni és nógatni, inkább ő maga volt az, aki minden választó­kerületet fölkeresett és minden vá­lasztót elkeseredett harcra nógatott. Pedig akkor nem is állottunk választások előtt és nem is hangzott mindenfelől a csatára szólító kürt szava. de gróf Apponyi Albertnek most a hallgatás tetszik. Aki a beszédéről volt híres, megmutatja, hogy a hallgatásával is bámulatba tud ejteni. Ah, Ugron Gábor olyan egyhangú és kiszámítható ember, legfölebb azzal tud még feltűnni, hogy egy ünnepi országos ülésről távol marad, de e­r­e akkor is nagy, amikor beszél és akkor is, amikor hallgat. Azt pedig ne mondja senki, hogy ez csak póz, kiszámí­tott valami! Hiszen már a treuga dei dugába dőltekor bejelentette, hogy ő min­denek dacára millenniumi csöndet akar s mint ájtatos ember, a kormány cinizmusa dacára sem fogja megsérteni ezt a maga­­proklamálta munkaszünetet. Jóeleve tájé­koztatta tehát a tisztelt publikumot, hogy ő erre a szent esztendőre letette a lantot s ne várjon tőle senki dalt. Nem póz te­hát, hanem nyilvánosan tett és híven meg­tartott fogadalom. Csak ne juttatnák a néppártnak tör­vény ellen való izgatásai az ember eszébe azt a másik, nyilvánosan tett fogadalmat, hogy a szentesített törvénynyel szemben a nemzeti párt leteszi a fegyvert, maga gróf Apponyi Albert pedig minden erejével rajta lesz, hogy a szentesített törvény ellen való izgatást leküzdje, elfojtsa! De abban a szertelen zsivajban, amelyet a néppárt hangos gyermekei az egyházpolitikai tör­vények ellen csapnak, lehetetlen nem em­lékezni a nemzeti párt vezérének szép fo­gadalmára. Túl zsivajon és izgatáson a rendszeretők fülébe cseng a parlament leg­szebb hangján elszavalt ígéret s éppen azért olyan feltűnő, hogy gróf Apponyi Albert megtartja azt a fogadalmát, amely­nek megtartása agyonüti a másikat és fogadalomból hallgat, amikor fogadalom­ból beszélnie, tiltakoznia, küzdenie kel­lene. Majdnem úgy tetszik, mintha a két fogadalom bizonyos szándékkal került volna egymás mellé s az egyik a másikat lehe­tőleg észrevétlenül korrigálni akarta volna. Gróf Apponyi Albert két ízben is szépet, magasztosat ígért, — mint ahogy Velence Negyvenhetedik évfolyam. ElsŐPIffíTÉSI ÁRAK: Egész évre ...14 frt — kr. Félévre ......... 7 a — ft Negyedévre _ 3 „ 50 „ Egy hóra........ 1 ,, 20 „ ----O-­Egyes szám...........4 kr. Vidéken ....................6 kr.PESTI NAPLO Megjelenítik minden nap, finnep és vasárnap után is. 210. sz. Budapest, szombat, augusztus 1. 1896* SZERKE­SZTŐSEK: II., Teréz-körut 31. sz. Il-dik emelet. —o— KIADÓHIVATAL, VI., Teréz-körut 33. sz. ------— Mai számunk tizenhat oldal, V­I TARC­A. A trencsén-teplici fűzfa. (Vágvölgyi néprege.) — A Festi Napló eredeti tárcája. — Irta: Concha Károly. — Apre púpos! kiáltott föl a dubnici várkastély nagyura, gróf Illyésházy István, nem­zetségének utolsó sarja, akinek halála után a hatalmas Illyésházyak ősi címerét megfordítva helyezték ravatalára. Ebéd utáni szendergéséből fölocsudva, körülötte settenkedő, frissen tömött pipát tartó udvari bolondjához intézte ezt a cigányos biz­­tatgatást. — Szakadunk Toplicába, folytatá félig álmosan, mélységes unatkozással a háromrétű tokás, vaskos alak. — Holnap pitymallatkor indu­lunk. Csicsa komám,­­pipa, paripa, pincetok kö­rül hiba ne legyen. Gondoskodjék kend a cimborákról is: Illavai Lenci, Motesiczy Ábris, Kubra Peti, no meg a többiek a toplicai vár­kastélyban várjanak. Az ebek meg a pecér még ma éjszakára loholjanak oda. Jakubo­­vecné se repüljön ki az eszed tokjából, ha kell, hogy jól megdömöckölhessen. A szakácsnak meg huszonöt botot ígért foglaló gyanánt, ha a hús kemény, a túrós derelye zsírtalan és porctelen lesz. Jól kiáztatom magamat. Komám, hadd szívja meg a testemet a toplicai kénes. Hiába! nem szabad engedni. A köszvény ritkán látott vendégnek se jó. Nem adjuk meg ma­gunkat. Legényélet­i kötelességgel jár! A természettől egyenesnek alkotott bo­lond csak sunynyogott, settenkedett ura körül, félre-félrecsúszó púpját meg-meg­igazítva, hol meg az öblös pipából kidagadó dohányhamut kellő korlát közé szorítva. — Mék­sás komám! vigyorgott a bolond Illyésházy szemei közé. — Tudod, a pontosság az én címeremnek a főékessége ... — Az ám, vágott közbe Illyésházy, a­­míg sarkon fordulsz, minden kiszáll a kobakodból; egyéb se marad bene, mint a báni birtokod. — No majd arról később, az első a köte­lesség. Hanem a rendeletnek van egy kis hi­­­ányossága. Pipa, paripa, pincetok (no meg az úr dolgára rendelt Jakubovecné is, noha ő bízvást otthon maradhatna!) fixumfertig, csak még egyet felejtettél el, drága keresztapja az én másutt sintődő Pistuka árvámnak. A házi patikát is jó lesz talán az úri egyetmás közé praktikálni! — Paripa, kedves komám, a te köszvényes, szárazfájásos lábaidnak, a Jakubo­vecné meg az elzsirosodott szivednek — néhántsvirág. — Hallgatsz, gézengúz! Förmedt a bo­londra Illyésházy. — Szólj igazat, betörik a fejed. Dohogott Ottlik Csicsa (a hivatala révén Istvánból Csi­­csává degradált bolond). Szálas teste összecsuk­­lott, szemei vadul égő tűzben forogtak, de csak pillanatra. Aztán csinálta tovább az udvari bo­londot s szájaszögleteit lehúzva, elforgatott sze­mekkel, keresztbe tett karokkal állt ura elé. — A báni birtokomról szóltál imént, mék­sás komám; eredt meg újra a szava. — Haj! csak ma is az enyém volna. De mikor magadhoz váltottad s rabszolgáddá tettél, cse­rébe engem is, a famíliámat is eltartván, nem gondoltam meg, hogy az a neked tetsző, nagy domíniumod közepén idegen foltot alkotó darab földecske olyan mint a rossz lelkiismeret. Idő­ről-időre belekapaszkodik a szívembe, össze­­szor­ja, mint a düledező faágat a vaskapocs. Azután beszél, más fülébe nem hatoló szava­kat. Elmondja: mielőtt eladtad, félbolond voltál; amikor azután megváltál tőlem, világcsúfsára egész bolonddá lettél. Fogd a kezedbe a jobbik eszedet, szerezd vissza a fiad számára. A te fejeden jó helyen van a csörgősipka. Hanem mi lesz az árvából, ha a gazdád fölött elének­­lik a circumdederantot ?! Se pénz, se posztó. A tányérnyalónak otthona tágasabb. — Mék­sás komám, jó uram! A te szived köré aranykarika van verve. Maholnap idegen kézre kerül min­denünk. Mentsd meg a hajótörésből, add vissza a birtokomat! Miután az eszével ki tudja hol kalan­dozó Illyésházy megszólalt volna, felrikkant az ezüst kalitka álló rúdján tollázkodó papagáj. Hosszabb délutáni sziesztát tartott, mint a gaz­dája, vagy a szárnya alól hallgatta a másik kétlábú beszélgetését. Csőre meg-megcsattant, félrefordított gúnyos pofával a bolond felé ri­kácsolva: — Ottlik — botlik. Ottlik — botlik. (Erre a tudományra az udvari cigány volt a tanítómestere, aki örökké kancsal szemmel nézte a gróf meg a bolondja komaságát. Hát ha egyébbel nem tehette, a madarat oktatta száz­féle turpisságra.) — Kegyelmes uram, röffent föl a vérig sértett Ottlik s mikor igy megbántódott, a cí­mezést ott kezdte, ahol máskor végezni szokta: — Kegyelmes uram, pártfogóm, szegény árvám keresztapja, nemesi becsületemre kérlek: hadd fojtsam meg azt a tollas mihasznát, majd a tanítójával később végzek! Botlottam, mikor őseim örökét az ingyenélésért cserébe adtam; nem kótyavetyén kelt el; urnak adtam, úri elégtételt kérek: hadd tekerem ki a nyakát annak a cigány tanítványának! Illyésházy nem felelt, tekintete hol a bo­london, hol az okos pofája állaton révedezett. Mikor a bolondja újra türelmetlenkedett, végre megszólalt: — Hajtsd be a madarat a kalitjába, terítsd le kendővel, hogy ne lábatlankodjék, te meg, komám, szedd össze azt a kis eszedet, amiből

Next