Pesti Napló, 1896. december (47. évfolyam, 331-360. szám)

1896-12-01 / 331. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész éve 14 frt — kr. Félévre ........ 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy hóra... „. 1 „ 20 „ —-o--~ Egyes szám............. 4 lat. Vidéken ..................6 kr. Negyvenhetedik évfolyam. 3­1. sz. SZERKESZTŐSÉG: VT., Teréz-körut 211gzt Il-dik emelet. —-0~— KIADÓHIVATAL, VI., Teréz-körút 533. s* ■--O--­Megjelenik minden njgy, ünnep és vasárnap után is* Budapest, 1896 Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Kedd, december 1. Szilágyi Dezső. Budapest, november 30. Mennyi rózsát hintettek a parlamenti pártok vezérszónokai a Szilágyi Dezső út­jára, amikor a múlt országgyűlés utolsó ülésében visszatette mandátumát a kép­­viselőház kezébe! A bölcsesége, a pártat­lansága, a tapintata, az egész parlamentet besugárzó tekintélye, egy sem maradt megemlítetten ezekben a szokatlanul meleg búcsúztatókban. Mintha mindegyik szónok egy-egy hegedős lett volna, szinte versek­ben beszélt. Látszott már akkor, hogy egy­ állás van Magyarországon, amely ugyan választás alá esik, de mégis biztos: a kép­viselőház elnökének állása. Ha a függet­lenségi párt ma, jóformán csak a tradíció megőrzése szempontjából, állított is a Kossuth Ferenc személyében külön elnök­jelöltet, minden ember elhiheti, hogy sok elméleti jellegű akciója között a független­ségi párt ezt tekintette leginkább elméle­tinek. S ha a szavazásban az érdekelt Kossuth Ferenc is részt vett, ez is csak azt bizonyítja, hogy komolyan nem hitte magát érdekeltnek. Amilyen korrekt ember, a két jelölt közül ő is bizonyára­­ Szilágyi Dezsőre szavazott. Voltaképpen egyhangú megállapodás ül­tette tehát vissza elnöki székébe Szilágyi De­zsőt. Hogy ezzel a kitüntetéssel a képviselőház egyszersmind egy fényes politikai pálya ne­gyedszázados időszakát koszorúzza meg, talán maga Szilágyi Dezsőnek sem jutott eszébe; a parlamentnek még kevésbbé. Pedig éppen most huszonöt esztendeje, hogy Gyulafehér­vár városa a törvényhozásba küldötte Szi­lágyi Dezsőt. Akkoriban, 1871. őszén, már hive volt az alig harminc éves ifjú nagy tudásának és alkotó erejének. Csak a Házban volt új ember, de a jogtudomány terén s abban a minisztériumban, amelyet később olyan dicsőségesen vezetett, akkor sem volt már ismeretlen. Az olyan mér­tékű férfiú, mint ő, mindenütt tud magá­nak munkakört teremteni, de küzdelemre termett egyénisége mégis csak a politikai porondon találta meg a maga méltó he­lyét. Nemcsak tudása és szónoki ereje utalta erre a térre, hanem első­sorban a politikai meggyőződésnek az az érettsége és szilárdsága s az egyszer jónak elismert elvhez való az a nemes ragaszkodás, amely a változó, Viszonyok szerint más-más hely­ről, de mindig ugyanazért a célért fog síkra szállani. Ez a szigorú következetesség ön­magához, az elveknek és a meggyő­ződésnek ez a hűséges kultusza adja meg az alaptónust a Szilágyi Dezső negyed­­százados politikai múltjának rajzához. Mé­lyen átérezte a Deák Ferenc politikai cél­jait s a Deák politikájának kettős sark­csillaga: a nemzetnek és a dinasztiának összhangja s a dualizmus alapjára helye­zett magyar államnak szabadelvű intézmé­nyekkel való konszolidálása, ez ragyogott huszonöt esztendő óta a Szilágyi Dezső po­litikai útja fölött is. Nem akart bővíteni, nem akart fejleszteni, csak meg akarta őrizni azt, amit a kiegyezés megterem­tett. Ennek az alkotásnak védelmében élesebb fegyvereket is használt s pályájá­nak nagyobb részében első­sorban a félel­mes debattertől rettegtek, aki már akkor is elmondhatta volna, mint később miniszter korában: megfürödtünk ellenségeink gyűlö­letében. Az igaz, hogy ezt a kúrát soha­sem kellett olyan sűrűn használnia, mint miniszter korában. De még akkor is úgy tet­szett, hogy ellenségei, mialatt beszélni hallják, minden gyülölségük dacára egy kissé büszkék is voltak reá. És ma! Hol van ma már ez a gyü­­lölség? Hol van a tavalyi hó? Sehol. Han­gulat egy államférfiú iránt talán sohasem változott meg olyan gyorsan, mint ő iránta. Úgy tetszik, mintha valami régi mese volna, hogy Szilágyi Dezsőt valaha gyűlöl­ték is. Pedig attól az időtől alig két rövid esztendő választ el. Amikor Szilágyi Dezsőt a Ház bizalma az elnöki székbe ültette, egy­szerre kiviláglott, hogy ez az ő igazi missziója, hogy elnöknek született. Akkor hallgatott el a gyűlölség és ma már taps és éljen­zés fogadja mindenfelől, amikor helyét új­ból elfoglalja. Parlamenti viszonyaink a véderővita alatt és azután fokozatosan elvadul­tak. Házszabályaink, amelyek — minden dicsekvés nélkül szólva — legrosszabbak egész Európában, a parlamenti viszonyok elvadulásának útját vágni nem tudták. Ezeket a házszabályokat olyan időben teremtették, amikor csak a hatalom túl­kapásait ismerték , de a kisebbségek akadékoskodásában rejlő romboló erőre nem gondolt senki. Azokban az időkben a magyar politikai társadalomban sem jelent­kezett még a temperamentum ilyen el­­vadulása s a házszabályok nem is gondos­kodnak elfojtásáról. Megállás nélkül való züllés az egyik oldalon és nagyon is hé­zagos házszabályok a másik oldalon: ez volt a törvényhozás képe abban a pilla­natban, amikor Szilágyi Dezső ült az el­nöki székbe. S az ő tevékenységével mu­tatkozott a disciplina első nyoma. S hova­tovább kitűnt, hogy ez a hatalmas egyéniség a maga személyes tulajdonaival a házszabá­lyok minden hiányosságát, az ok nélkül való kerékkötés minden lehetőségét s a temperamentumok minden túlhabzását el tudja enyesztetni, így tetszett a múlt országgyűlés vé­gén. S most, amikor az új képviselőház összeült, s azt mondják róla, hogy féktelenebb lesz minden elődjénél, a a törvényhozás munkásságának sikere iránt megint csak Szilágyi Dezsőben látjuk a legfőbb biztosítékot. Amikor ma a Ház olyan lelkesedéssel kínálta meg másodszor is az elnök nehéz tisztével s ő megállóit a törvényhozók gyülekezete fölött, már az első pillanatban is megtalálta a kellő hangot. A képviselők a nemzettől kapták jogaikat s a nemzetnek mindnyájan egy­formán felelősek. A munkáért, a sikerért, a rendért és a méltóságért: mindenki egy­formán felelni fog a nemzetnek. Első be­­köszöntőjében ezt véste az elnök a tör­vényhozók figyelmébe s ilyen értelemben kérte támogatásukat — napról-napra. Nem fogyatékos házszabályok ülnek többé az elnöki székben, hanem egy ha­talmas, egyformán mérő, igazságos és te­kintélyes egyéniség, amelynek meghódol mindenki. A magyar parlament ebből az egyéniségből egészséget és tekintélyt me­ríthet és Szilágyi Dezsőnek éreznie kell, hogy sohasem volt olyan nagy politikai missziója, mint ott az elnöki székben, ahon­nan a maga pártatlanságával elűzhet min­den pártosságot, a maga igazságával el­riaszthat minden szenvedélyességet és a maga egészségével visszaadhatja a parla­mentnek is egészségét és munkaerejét. Mai számunk tizenhat oldal, országgyűlés!“ Budapest, november 30. A képviselő urak ma a sztenográfusok asztaláról, ahova szombaton mandátumokat tettek, csak szavazó­lapokat szedtek vissza. Nem volna éppen előnyös cserének mondható, ha a szavazólap jelentené a teljes ellenértéket. De szerencsére nem úgy van. Ez csak az első szelvény, amit a mandátumuk után jogokban kapni fognak. Egyébként az ülés nem a szavazással kez­dődött. Csak éppen készülődött rá a Ház már akkor is, amikor az osztályok előadói jelentést tettek a mandátumok átvizsgálásáról. Akinek a mandátuma rendben van, azt ez a jelentés nem érdekelte túlságosan, az a néhány ember, akinek választását megtámadták, vagy pedig a mandátumában fedeztek fel alaki hibákat, ezt már tegnap vehette fájdalmas tudomásul. Az a kilenc előadó tehát, aki az osztályok vasárnapi munkájáról referált, nem dicsekedhetett nagyon figyelmes hallgatósággal. Az érdeklődés a választások felé fordult s talán még sokkal inkább a Szilágyi Dezső székfoglaló beszéde felé. —­ Hogy kit választanak ma, azt már tegnap is tudtam, mondotta valaki, — de azt már mégis szeretném tudni, hogy mit fog Szilágyi Dezső mondani... A kíváncsiság meglehetősen sokáig ma­radt kielégítetlenül. Eleinte úgy beszélték, hogy nyomban az elnökválasztás után átveszi Szilágyi a Janicsáry helyét s a többi választással már ő bíbelődik. S mikor az elnökválasztás eredményének kihirdetése után a korelnök felfüggesztette az ülést, a szünet után min­denki Szilágyi Dezsőt várta. Pedig megint csak az aga jött vissza. Fel is kiáltottak hozzá: — Hol van Szilágyi ? — Már csak érjétek be velem még egy óráig — tréfált a korelnök és megmaradt a helyén, míg az egész tisztikart meg nem vá­lasztotta. Még ő hirdette ki, hogy Szilágyi mellé Berzeviczy Albertet és Láng Lajost vá­lasztották meg alelnököknek, gróf Teleki Sán­dort, gróf Esterházy Kálmánt, Lakatos Miklóst, Josipovich Gézát, Lehotsky Vilmost és Molnár Antalt jegyzőknek és Csávossy Bélát háznagy­nak. Akkor aztán Janicsáry Sándor a maga és a jegyzők nevében szépen megköszönte a kép­viselők támogatását s lesietett a völgybe, a nyugodalmas helyére. De már éljenzés hangzott és taps. Fekete diszmagyarban, kardosan jelent meg a dobogón — Szilágyi Dezső. Melléje sietett a két délceg alelnök, munkájában hűséges segítőtársai Berzeviczy Albert és Láng Lajos, aztán az egész új tisztikar s egy­szerre mély csönd támadt a teremben, hogy mindenki meghallja az új elnök beköszön­tőjét. Suhogás indult a karzatokon is: az asszonyok helyezkedtek el, hogy annyi vára­kozás után elkaphassák a Szilágyi Dezső szí­nes, méltóságos szavait,­­ pedig egye­nesen megállva, jobbját a forgós kalpagján pihentetve, csöndesen fogott a beszédbe. Az egyszerű köszönő szavak még alig hatol­tak el a tágas terem minden zugába. De aztán megemelte a hangját és tapso­kon és éljenzésen is áthatott az a mélységes figyelmeztetés, hogy a képviselők megbízásá­hoz fűződő jogok és kötelességek egyenlők, egyenlő tehát mindnyájuk felelőssége is a nemzet irányában. És elhatolt mindenüvé az a megjegyzése is, hogy e felelősség tudata fogja megóvni a képviselőházat a tanácskozó gyüle­kezetek sok árnyoldalától s fogja megteremteni

Next