Pesti Napló, 1897. április (48. évfolyam, 91-120. szám)

1897-04-01 / 91. szám

KIFIZETÉSI Á BAK: Égisz éne ... 14 frt— kr. Félém------7 „ - „ Negyedévre 3 „ 50 „ Egy hóra........ 1 20 „ Egyes szint..............4 kr. Vidéken .......... 5 kr. T negyvennyolcadik évfolyam. Ol. sz. SZERKESZTŐSE 8: V11 Teréz-körut 31.ss, n-dik emelet. —en— KIADÓ HIVATAL: VI.,Teréz-körut 113. SS Megjelenik minden nap, ■sseyéevasArnapatin­­(­ Budapest, 1897. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Csütörtök, április 1. A pártok és a kiegyezés. Budapest, március 31. Mikor Szilágyi Dezső holnap kihirdeti, hogy a képviselőház a kvótabizottság tag­jait megválasztotta, akkor nyílik meg voltaképpen az 1896-iki országgyűlésnek a munkaideje. Ami eddig történt — még az inkompatibilitási veszekedést is beleértve — az csak hangulat. Igaz, hogy olyan mérges hangulat, amilyen közvetlenül a háború kitörése előtt a készülődő feleknél uralkodni szokott. Érzi azt mindenki, hogy a jelen országgyűlésnek a sorsa nem apró összetűzések közben, hanem a kiegyezési had­járatban fog eldőlni. Ennek az emlékezetes hadjáratnak az előestéjén kívánjuk az egyes pártoknak a helyzetét hű fotográfiában bemutatni. Reméljük, nem esik túlságos panasz amiatt, hogy egyik-másik ala­kot talán nem éppen «amatőr»-szemmel néztünk. A szabadelvű párton kezdjük. Hogy a párt ugyanazokat a férfiakat küldi ezúttal is a kvóta­bizottságba, akik a múlt parlament­ben az országosan ismert és helyeselt állás­pontot elfoglalták, az egymagában ele­gendő programm. Ha a szabadelvű pártnak nem sikerülne oly kiegyezésnek a megte­remtése, amely egészében a múlttal szem­ben haladást jelent, akkor az országnak csak egyetlen szolgálatot tehet, azt, hogy vezető szerepétől visszavonuljon Tudnia kell a pártnak, hogy a kiegyezéstől nem­csak a kormánynak a fenmaradása függ — ami még a kormány előtt sem lehet a legelső szempont — hanem a pártnak a politikai hitele és a dualizmusnak a lét­alapja. Ha a mostani nagy többség — dacára annak, hogy olyan nagy, vagy azért, amiért olyan nagy — a kiegyezésnél nem állaná meg a helyét, ezzel a nem­zet közszellemének egészen új irányt mutatna. Az ilyen eredmény egyenesen arra utalná a nemzetet, hogy Ausztria példáját kö­vetve, állandóan a kiegyezési alap ellen tör­jön. Ha az a konzervatív közjogi irány,amely az utolsó választásoknál országszerte győ­zedelmeskedett, a mi pozíciónknak a gyen­gítésére vezetne, akkor az önfentartási ösztön arra utalná a nemzetet, hogy maga is pályázzék arra a jutalomra, amely a dualizmus engesztelhetetlen ellenségei szá­mára virít. És mert a szabadelvű párt legutolsó embere is érzi, hogy a meginduló harcban a kormánynak vagy magának a pártnak a bukása aránytalanul kisebb baj volna, mint a kiegyezés gondolatának a bekövetkezhető csődje — azért a párt ne­vével és hírnevével csak olyan kiegyezést fedezhet, amely igazolja azt a politikát, amelyet a nemzet az utolsó választásoknál felkarolt. Ha a szabadelvű párt kielégítő eredményeket nem tud elérni, akkor nem ő fogja az új kiegyezést megcsinálni — ha ugyan megcsinálják. Ennyit a többségről. Amikor ezek után a nemzeti pártra áttérünk, mint amely közjogilag legköze­lebb áll a szabadelvű párthoz, tartozunk neki azzal az elismeréssel, hogy az itt vá­zolt helyzetet fölismerte és bizonyos pontig logikusan járt el azzal, hogy egész erejét a kiegyezési tárgyalásokra rezer­válta. Ha valakinek, akkor a nemzeti párt­nak a jövendője ezen a ponton dől el. Ha a mostani alkalmat is elmulasztaná, vagy ha hivatásáról és múltjáról annyira meg­feledkeznék, hogy a szélső balnak függe­lékévé szegődnék, akkor a kiegyezés után létjogosultsága végleg megszűnnék. Külö­nös jóslási tehetség nélkül megmondhatjuk már ma, hogy a nemzeti párt vezérei egy újabb vereségre következő napon tábo­ruknak a helyét megtalálnák, a táborkarukat csak részben megtalálnák, a csapatjaikat azonban egyáltalában nem találnák meg sehol. A szó legszorosabb értelmében vett élet-halálharcot folytat tehát ezúttal a nem­zeti párt és magatartása bizonyítja, hogy en­nek tudatában van. Már az a javaslat, amely­­lyel Horánszky Nándor tavaly a nyilvánosság elé lépett, mutatta, hogy nem az ellenté­tek kiélesítésére törekszik, hanem inkább azoknak áthidalására. A mi benyomásunk az, hogy nemcsak Horánszky Nándor, de gróf Apponyi Albert is az új kvóta­bizott­ságban ezt az irányt fogja folytatni, oly­képpen, hogy a hatvanhetes pártoknak a szolidaritása, legalább ebben a kérdésben és legalább Ausztriával szemben, határo­zottan dokumentálva lesz. Nem számítjuk a hatvanhetes pártok közé a néppártot, amelynek körében — az eddigi nyilatkozatok után ítélve — meg­volna a hajlandóság oly kiegyezést is le­nyelni, amelyet a szabadelvű párt és még inkább a nemzeti párt magától messze el­utasítana. A néppárt különben többnyire új emberekből áll, akikben alig lesz meg a kellő tudás és tapasztalás, hogy a vitás nagy kérdésekben bármi tekintetben is döntő­­leg felléphessenek. A kiegyezés elleni küzdelemnek a súlypontja tehát a Kossuth-pártban van. Ennek is egész tárgyilagosan rajzoljuk meg a helyzetét. Néhány nap óta külön­böző híreket terjesztettek, amelyek a párt benső egységének megbontásáról és a Kossuth Ferenc vezetése ellen felmerült állí­tólagos elégületlenségről szóltak. Magunk is tudomást vettünk ezekről a hírekről, de, az igazsághoz híven, konstatáljuk, hogy a pártnak számottevő és múltjuknál fogva is legtiszteltebb férfiai Kossuth Ferencről a legnagyobb ragaszkodással nyilatkoznak. T­ARCA A fölkel­­ foga. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Szomaházy István. Alulírottat, az önök alázatos szolgáját a minap nagy megtisztelés érte. Egy neves zeneszerzőnk, akit mi a ma­gyar Ofenbach néven szoktunk illetni, azzal a kéréssel fordult hozzám: Írnék neki librettót legközelebbi operettje számára. Ki ne írna szívesen librettót? Maga az olaszos név is imponál nekünk, irodalmi strébereknek, mert elvégre mégis csak más dolog, ha az ember az előkelő librettó-iró nevét biggyesztheti a név­jegyére, mintha a regény- vagy novellairó egyszerű címével kénytelen kitölteni az adó­fizető­ ivét. Egy vidéki nagybátyámnak, aki egész életében csak vetéssel és aratással fog­lalkozott, rögtön meg is írtam: «A jó Isten fölvitte a dolgomat, édes bácsi, végre elértem azt, amire annyi idő óta vágyódom: librettó­­iró lett belőlem.*» A bácsit, aki életében most hallott először librettóról, olyan érthető büszkeség fogta el, hogy rögtön gratulált a család nevében, még­pedig nem levelezőlapon, mint eddig szokta, hanem egy rózsaszínű pénzesutal­ványon. Az első kérdés, ami köztem és a Mester közt fölmerült, a librettó tárgya volt. Micsoda kor legyen az, amelyben operettünk meséje le­játszódjék? A Mester (a zeneszerzőt rövidség okáért Mesternek szoktuk hívni) értelmetlenül nézett a szemembe. — Furcsa kérdés, mondta vállat vonva — természetes, hogy a rokokó-korszakból veszszük operettünk meséjét. A tenoristának ezüsttel hímzett frakkot és hófehér harisnyát kell vi­selnie, a primadonnának pedig aranynyal hím­zett frakkot és rózsaszínű harisnyát. — Hát a primadonna férfiruhában jele­nik meg? — Gyermek, mondta a Mester nagyot kacagva, — hát csak nem képzeli, hogy a prima­donna női ruhát visel ? Miben különböznék akkor az operett a vígjátéktól? Beláttam, hogy a Mesternek igaza van, s nyomban hozzáfogtam ahhoz, hogy a mesét elkészítsem. Rövid gondolkodás után körülbelül a következőkben állapodtam meg: Dorozsmán a XVI. század végén cour d’amourt vagyis magyarul szerelmi törvényszéket tartanak. E cour d'amour elnöke Boldizsár, zenggi püspök, aki egymásután kihallgatja a panaszra jelentkező feleket. Megjelennek többek közt Lóránt, madárhangutánzó, Lappert, hód­mezővásárhelyi kormányzó és Domonkos, a canterbury-i érsek főszakácsa. Mind a három sze­relmes Estrella spanyol táncosnőbe, aki vala­mennyi udvarlóját­­ az orránál fogva vezeti. Boldizsár püspök, aki előtt két égő gyertya áll, sorra meghallgatja a panaszokat, s végül kimondja az ítéletet, mely szerint Estrella azé lesz, aki a mexikói fölkelők vezérét elfogja és Dorozsmára hozza. Különféle hányattatások után, melyek az operett festői kiállítására bő alkalmat nyújtanak, Lóránt madárhangutánzó fogja el a fölkelők vezérét, míg a kor­mányzó és a canterbury-i érsek főszakácsa hoppon maradnak. A lakodalmat nagy vigas­ságok közt megtartják és a zenggi püspök atyai áldásával illeti a boldogságban úszó sze­relmeseket. A Mester, aki, nagy figyelemmel hallgatta meg a librettó vázlatát, jóindulattal bólogatott. — Csinos mese, mondta méltánylattal,— de ha megengedi, tennék rá néhány észrevételt. Első­sorban is hol a primadonna, aki férfiruhát visel? — Hopp, erről megfeledkeztem, szóltam szégyenkezve. — Nem nagy baj, mert néhány ügyes tollvonással könnyen segíthetünk a bajon. Es­trella ugyanis, aki szemtanúja akar lenni a lovagjai küzdelmének, maga is férfiruhába öltözködik s kardosan, rózsaszínű harisnyában megy el a fölkelők táborába. — De nagyobb hiba, hogy a librettóban nincs elegendő bo­nyodalom ... — Bonyodalom? — Természetes. Ha a tanácsomra ad va­lamit, a második felvonás elején kideríti, hogy Lappert, a hódmezővásárhelyi kormányzó, a zenggi püspök természetes fia, míg a canter­bury-i érsek voltaképp egy szegedi halászmes­ter átöltözködött felesége. Ez először is kö­zelebb hozza a librettó tárgyát a magyar vi­szonyokhoz, másodszor­ pedig üde változatos­ságot vegyít a cselekmény menetébe. — De szabad tudnom, hogy hol játszódnak le az egyes felvonások ? — Az első Dorozsmán, a szerelmi tör­vényszék előtt, a második Mexikóban, a har­madik a dorozsmai főutcán. A Mester fitymálva intett. — Naiv fiatalember,mondta­— az operett­nek legelső kelléke, hogy festői legyen. A mexikói felvonásba még keverhet az ember némi színeket, de ugyan mit akar Dorozsmá­­val? Az első felvonás egy tengeri fürdőben fog játszani, a második, Isten neki, Mexikóban, a harmadik pedig Korzika szigetén, a vendetta hazájában . .. Mai számunk tizen. .it oldal.

Next