Pesti Napló. 1897. szeptember (48. évfolyam, 243-272. szám)
1897-09-01 / 243. szám
KLÖRZÍTÉSI ÁRAK: Egész évre ... 1A trl — kr. Félévre____7 « — « Hegyedévre _. 3 « 50 « EfT bén _ 1 « 20 « -t3E3-EffM nám — 4 kr. Vidéken_________6 « Negyvennyolcadik évfolyam. 241^. s», 71., Teréz-körút 21.1 11-dik emelet. -t36-KIADÓHIVATAL : VI., Teréz-körút 23. a»*3S*Megjelenik minden nap, ünnep és vasáznap után» Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Szerda, szeptember 1. Budapest, 1897. Az iskola. Budapest, augusztus 31. Az a nagy mozgalom, amelyet országszerte az iskolák megnyitása támaszt, a kevésbbé érdeklődővel is észrevéteti, mily fontos tényezővé nőtte ki magát országunknak nemcsak kulturális, hanem gazdasági életében is az iskola. Mint hatalmas érdekkör középpontja, jelentékeny része a nemzeti vagyonnal, és óhajtva várjuk amaz idő elérkeztét, amidőn az iskola és a kultúra, amelyet terjeszt, a nemzet — és mondjuk ki egész határozottan — a magyar nemzet valódi kincse lesz. Hogy ezt elérhessük, még el kell hárítanunk nem egy göröngyöt, amely iskolaügyünk fejlődésének útját állja. A legérezhetőbb bajok egyike, oly baj, amely éppen az iskolák megnyitásakor válik különösen szembetűnővé, az, hogy kevés az iskola. Az iskolakötelesek száma közel három millió, a népiskoláké nem egészen tizenhétezer. Ez az arány korántsem megfelelő. Az iskolakötelesek természetes szaporodása évenként százhetvenöt új népiskola fölállítását tenné szükségessé; ennek eleget tenni oly feladat, amely nemcsak az állam pénzügyi erejét múlja fölül, hanem a községek iskolafentartó kötelezettségének teljes igénybevétele mellett is alig lesz egyhamar megoldható. E téren alig lehet remélni a közeljövőben a tanügyi és a műveltségi ideálnak megfelelő állapot megteremtését. De amit ez idő szerint tapasztalunk, oly messze áll az eszményi várakozásoktól, hogy a közvélemény méltán följajdul és orvoslást követel. Sehol sem oly kirívó a baj, mint éppen a fővárosban, amely annyit, oly sokat áldoz tanügyi célokra és mégsem emelkedik föl a helyzet magaslatára. Ha látjuk, hogy a főváros elemi iskoláiban 70—80 tanuló szorong egy-egy teremben, ha Magyarország fővárosa a halftime-rendszerhez kénytelen folyamodni, azaz a gyermekek egyik részét délelőtt, a másikat délután részesíti a tanításban, mert különben a meglevő iskolákban nem férnének el, ki kell mondani, hogy így nem maradhat a dolog, hogy a fővárosnak és a kormánynak egyaránt áldozatot kell hoznia, mert a jó elemi oktatás a nemzeti kultúra legszükségesebb alapja és ha arra félidőt fordítunk, bizonyára csak féleredményt fogunk elérni. Az iskolák száma azonban nemcsak az elemi oktatás terén elégtelen. Középiskoláink száma sem üti meg a mértéket. Csakhogy itt van egy figyelemre méltó körülmény, az tudniillik, hogy a középiskolák zsúfoltsága szinte kizárólag az alsó osztályokban mutatkozik. Egyes középiskoláinkba 800, sőt 900 tanuló jár, egyes osztályokba hetven, sőt nyolcvan diák, de mivel az osztályok zsúfoltsága még a legjobban látogatott iskolákban is csak kivételesen mutatkozik a negyedik osztályon túl, ebből eléggé következik, hogy középiskoláink száma nem az abszolút szükségesség mértéke szerint elégtelen, hanem csak az esetleges szükségletnek nem felel meg. A középiskolai oktatás terén meg lehetünk elégedve azzal, ami eddig történt és történik. A 188 középiskolához, melyeket a vallás- és közoktatási miniszter utolsó jelentése kimutat, a mostani iskolaév kezdetével is újak járulnak (Temesvárott, Deésen, Ungvártt). Ennyi — extenzíve — tökéletesen elég, noha 10,000 lakóra 320 középiskolai tanuló esik. Az már a közönség hibája, hogy a tanulók nagy része nem jár végig a középiskolába, jobban mondva, hogy a szülők a középiskolát próbálgatásra használják fel és oly elemeket küldenek oda, amelyek máshová valók, a középiskolákban nem állják meg helyüket és idővel — úgyszólván — maguktól kihullanak. Az a tódulás, amelyet már június végén és szeptember elején nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is a középiskolák alsó és különösen első osztályai felé tapasztalunk, nem lehet elegendő ok a középiskolák számának meggondolatlan szaporítására, sem párhuzamos osztályok felállítására. Ez a tódulás nem az iskolák hiányosságára vall, hanem társadalmunk egyik bajára, amaz iránynak elhatalmasodására, amely az értelmi proletárságot teremti. Hogy középiskoláink szaporításában mértéket kell tartanunk, arra int bennünket az a körülmény is, hogy már-már érezhetővé lesz a tanárhiány. A közoktatási kormány már zavarban van és alig képes a tanárszükséglet fedezésére a kellő embereket megtalálni. Ez lehet annak jele, hogy a tanári pálya fiatalembereinket nem csábítja, mert annyi előkészülettel és munkával, amelyet a tanárkodás megkövetel, más pályán sokkal többre vihetik, de kétségtelen az is, hogy a tanárság ez idő szerint a nemzet értelmiségének máris azt a kontingensét teszi, amelynél nagyobbat az egészséges arányok megbontása nélkül nem igen szolgáltathat. Nem arra kell már törekednünk, hogy több tanárunk legyen, hanem arra, hogy az új generációból lehetőleg jobb erők kerüljenek ki. Az 18956-iki iskolaévben 3357 tanár működött a középiskolákban. Ennél több bizonyára nem kell, jobbak igenis kellenének. Lesznek is jobb tanáraink, ehez hozzá fog járulni az Eötvös-kollégium is, amely lehetővé teszi, hogy jeles ifjak egészen a tanári pálya előkészületeinek szentelhessék magukat. De a tanárok számának szaporítása annál kevésbbé lesz szükséges, minél inkább meg fog szűnni az a beteges állapot, amely — mint kongesztió alkalmával a vér oda tódul, ahová nem kellene — a zsenge ifjakat a középiskolák alsó osztályaiba tereli, hogy bevégzetlen tanulmányok után a szellemi proletariátus sorait növeljék. És midőn e proletariátusról szólunk, nem hallgathatjuk el azt az aggodalmunkat, hogy az elhibázott exisztenciák között nemsokára mind a két nem képviselve lesz. Wlassics miniszternek az a bátor és lelkes iniciatívája, hogy a tudós pálya a nők előtt is megnyílik, bizonyára üdvös, korszerű és társadalmi szükségnek megfelelő, de a kivitel módozatai nincsenek teljesen megállapodva. Csak az elvet mondták ki: a nők, ha képesek vizsgázni és tanulni, vizsgára és egyetemre bocsáthatók. De hogyan szerezzék meg a szükséges előismereteket, hol képezhetik ki magukat? Erre eddigelé csak a magánvállalkozás gondolt és — ez a mostani iskolaév kezdetének jellemző vonása — keletkeztek is mindenfelé mindenféle női kurzusok, amelyek leányainknak a hiányzó középiskolai műveltséget akarják megsülni. Attól tartunk, hogy ez nem fog sikerülni, ha a női tanfolyamok szervezését nem teszi kiváló gond tárgyává a közoktatási kormány. Nem tudjuk, a közoktatásügyi minisztérium kellő szigorral járt-e el a most keletkező női tanfolyamok engedélyezésénél; nincs rá okunk, hogy föltegyük az ellenkezőt, de azért hiszszük mégis, hogy a miniszter nemsokára kénytelen lesz ez ügyet a maga kezébe venni és a női középiskolai oktatást szervezni. Ha a szervezésnek ezt a munkáját halogatnák, mi hibának tartanák, mert a magyar társadalom bizonyára értékesítheti a női munkát is az értelmiség terén, de csak a tökéletes munkát. A nők felsőbb tanulmányokra bocsátásának eszméje nálunk igen jó termőföldre talált, éppen azért máris itt az ideje, hogy a nők iskolázásáról komolyan gondoskodjunk, nehogy tökéletlen szárnypróbálgatások komoly társadalmi bajt támaszszanak. Mai számunk húsz oldal. Matuska tanácsos a drágaságról. — Saját tudósítónktól. — Budapest, augusztus 31 . Matuska Alajos tanácsos, a fővár közélelmezési ügyosztályának vezetője, szakítva szabadságát, visszatért a kivátásba, hogy a drágaság csökkentései a fővárosi tanács által körvonalazott intézkedéseket a vásárcsarnok - bizottsággal együtt megvitassa és megvalósítsa. A tanácsos úr, akinek a vásárcsarnokok megteremtésében nagy érdemei vannak, alapos ismerője a főváros élelmezésének, úgyszólván ő az egyetlen ember, aki a drágaság okait és orvosszerüket ismeri. Tudósítónk ma fölkereste őt s hallotta nyilatkozatait a drágaságról, amely kérdésről a főváros több oszlopos emberének véleményét közöltük már a Pesti Naplóban. Matuska Alajos tanácsosnak tudósítónk kérdéseire adott nagyérdekű válaszait lényegükben itt közöljük. Tudósítónk első kérdése ez volt: — Miben keresi a tanácsos úr a fővárosban uralkodó drágaság okait s minő intézkedéseket tart szükségesnek ez okok leküzdésére? A válasz ez volt: — A sajtó nem objektíve tárgyalta a kérdést, mikor a vásárcsarnokok intézményével hozta kapcsolatba az állítólagos drágaságot. A mi viszonyaink között abszolút drágaság nincs is, mert a mai állítólagos drágaság nem hatósági beavatkozást igénylő jelenség, s hatósági intézkedéssel el sem hárítható. Legfölebb csak arról lehet szó, hogy a vásárcsarnokok megnyitása után való időben kétségtelenül konstatált olcsóbbodást július végén és augusztus elején drágulás váltotta fel bizonyos élelmiszerekben. Drágulás nem mutatkozott másban, zöint kenyérben, burgonyában, gyümölcsfélékben és azokban a cikkekben, amelyeknek a behozatala rendkívüli okok következtében meg lett nehezítve. Nyári időben mindenkor tapasztalható némi drágulás, mert az élelmiszer behozatala nem oly rendszeres, mint máskor, már csak azért sem, mert a fogyasztó közönségnek vagyonosabb része távol van a fővárostól. Az idén azonban rendkívüli okok is előidézték az élelmiszer drágulását, így a gabonaárak emelkedése. A búza 50—60°százalékkal, a rozs 20—30 százalékkal emelkedett, tehát szükségképpen emelkedni kellett