Pesti Napló, 1897. december (48. évfolyam, 333-362. szám)

1897-12-01 / 333. szám

KLWIMTESI ARAK: Kfte ivte_14 frt — kr. Nine____1 « - * Begyedlén. _ 8 « CO » Bgy hin _ 1 « 20 « -13E»­Bgyw Bia — — —­­ kl. TMNmi__________6 « Negyvenmyolcadik évfolyam. 333. sz. SERmOTISÉfl» Trt., Teréz-térit 31,33 11-dik emelet.­­KE3-KIADÓHIVATAIj s VI., Teréz körút 23. OS —foES­Megjelenik romnden nap, tamep éa nsánap sten Is Budapest, 1897. N­emé nyitni brus. Szerda, december 1. Forrongás. Budapest, november 30. A Gautsch-kabinet megalakult. Ezzel a válság még távolról sincs megoldva, de megtörtént az első lépés, mely a megol­dás felé vezet. Az osztrák bürokrácia néhány oszlopos tagja foglal helyet a kabinetben, amely ha politikai jellege nincs is, de szellemi súlyra nézve éppen nem kicsinylendő. A kabinet rá is szorul az erős emberekre, mert Gautsch feladata a legnehezebbek egyike, amelyek valaha államférfinak jutottak. A magyar ál­lami gépezet sem mondható könnyen kezelhetőnek, de azért a mi politikai életünk mégis csak idillikusan egy­szerű és áttekinthető, ha az osz­trákkal összehasonlítják. Ameddig csak magyar parlament lesz Magyarországon, addig minden kormány, amely a magyar­ság szempontjából kifogás alá nem esik, állami létünket érintő nagy kérdésekben valahogy boldogulni fog a pártokkal, még ha egyébként a legádázabb gyűlölettel állana is szemben. Ausztriában ennek ép­pen ellenkezőjére kell számítani. Minél nagyobb kérdések forognak szóban, annál kevésbbé hajlandók és képesek a pártok az állam kedvéért áldozatot hozni. A mai események mintegy szimboli­kusan juttatják kifejezésre ezt a helyzetet. Bécsben hálafeliratot intéz a községtanács a császárhoz, amiért Badenit elbocsátotta­ a birodalom második városában, Prágában, ezalatt ismétlődnek ugyanazok a jelenetek, amelyek szombaton Bécsben lejátszódtak. Nagy szerencse, hogy ma éjjel Prágában vérengzés nem volt. Ugyanakkor, mikor Prágában a németek testi biztossága van -- ■___________________,____________________ veszélyben, Saazban meg a csehek a furor teutonicustól való félelmükben töme­gesen kénytelenek kivándorolni. Ilyen körülmények között a békéltető szerep nem nagyon biztató, de minthogy Gautsch báró hónapok óta készült mostani missziójára, föltehető, hogy van kiegyezési programmja. Jó forrásból eredő egyik bécsi tudósításunk, amelyet más helyen közlünk, némi betekintést is enged ebbe a pro­gramaiba. Ha, úgymond levelezőnk, a tiszta német nyelvterületeken a cseh nyel­ven való kötelező hivataloskodást beszün­tetik, azaz, ha a nyelvrendelet erre vonat­kozó intézkedéseit felfüggesztik, akkor meg­egyezésre juthatnak. Valószínűleg Gautsch báró ilyen javaslatokkal készül a többség elé lépni. Hogy feladata nem könnyű, mutatja az a mérges manifesztum, ame­lyet az új csehek máris közrebocsátottak, és mutatja a nagy forrongás a több­ség minden frakciójában. Legcsöndesebben viselkednek még a lengyelek, akiknek pe­dig legtöbb okuk lehetne a busulásra. A régi minisztériumban három taggal voltak képviselve, most pedig még a speciális lengyel minisztert sem nevezték ki, aki az osztrák kabinetben azt az irigylendő sze­repet viszi, amely nálunk a horvát minisz­ternek jut. A németek köréből csak az a hír, hogy tömörülnek és hogy ezentúl egységes pártot képeznek, akár a csehek. Ez is kedvezőtlen jel az új kormányra nézve. Azt a csodát idömben senki sem vár­hatta, hogy az Utóco­ hói paroxizi­usa­ után egyszerre beálljon az általános ki­békülés. De a fenforgó óriási nehézségek da­cára is lehetőnek tartjuk még a megegye­zést, különösen ha a korona latba veti szavát. Ez pedig előreláthatólag megtör­a gyermekek védőszelleme, elrejti öreg Mikulás gyönge szemei elől a vesszőket s mind a mo­gyorót, meg cukrot kínálja: ebből vigyél, öre­gem, ebből, hagyd a vesszőt, aligha van ma rossz gyerek. Talán egy sincs. A vén Mikulás mosolyogva csóválja hófehér fejét s szeretettel zsém­belődik: jó, jó. November hónapban kap­tam legalább egy millió levelet az apáktól s az anyáktól, hogy az idén okvetetlen vesszőt vigyek s mire megjön az én napom, alig ma­rad vagy száz, aki nem másítja meg a kíván­ságát. Az utolsó napon nincs nyugtom, egy­másnak adják a kilincset s már betéve tudom, mit mond valamennyi. Igaz, mondják, hogy egy hónap előtt még vesszőt kértünk, de higyye meg, kedves, aranyos Mikulás bácsi, hogy azóta a gyermekek föltűnően megjavultak. Szelídek, mint a kezes bárány. Jók, mint az angyal. És hogy tanulnak szegénykék! Még késő este is magolnak ... Ugy­e nem hoz vesz­­szőt, édes jó Mikulás bácsi ? .. . Végre is leveszik a lábáról a lágyszívű öreget. Mert minden Demosthenesnél ékeseb­ben beszél a szülői szeretet! Ha ez a szeretet szónoklatba kezd, a kőszivek meglágyulnak s Mikulás bácsinak amúgy is vajszive egyszerűen elolvad. És csodálatos, mi mind, akik a szülő nevet viseljük, az esztendő egy szakában sem érezzük szivünkben azt az édes, jótékony me­legséget, amelyet most érezünk ezekben a legendás napokban. Az első hópille szeliden izgató reménység pirját festi a gyermekek ar­cára s kicsi szivük izgalma észrevétlen be­lopódzik a mi szivünkbe is. Ez a hópille az első égi hírnök, ennek jövetelétől számítják az apró emberek a napokat, az éjszakákat, majd az órákat, perceket. Semmit sem hoz Mikulás, amit mindennap ne kaphatnának a gyerekek ott, ahol van egy pár fölös krajcár, de a rejtelmesség izgatja fantáziájukat, a gondo­lat, hogy vájjon az a hófehér-szakállas ember ténik, miután Gautsch, mint a korona bi­zalmi férfia vette át az ügyeket. Ez lévén a helyzet, még nem mon­dunk le egészen arról a reményről, hogy a provizóriumot az utolsóelőtti órában meg­szavazzák. Báró Bánffy Dezső ma ismét Bécsbe megy és hallomás szerint csak hétfőn tér onnan vissza. Valószínű, hogy ez az utolsó terminus, ameddig a magyar kormány még várni hajlandó. Ennyi idő alatt a Gautsch tárgyalásainak sikere vagy sikertelensége mindenesetre nyilvánvaló lesz. A magyar kor­mány ezzel a néhány napi várakozással nagy rizikót voltaképpen nem vállal, mert ha rákerülne a sor az önálló rendelkezésre, akkor a beterjesztendő törvényjavaslatot épp olyan könnyen lehetne négy hétig obstruálni, mint három héten keresztül. Azért beszélünk oly könnyen erről a kér­désről, mert az egész obstrukciós fe­nyegetést elejétől fogva nem néztük tra­gikusan. Ne vegye tőlünk renomírozásnak senki, de még a ma megalakult «intéző bizottságtól» sem tudunk megijedni. Nem vagyunk annyira önhittek, hogy a franciák példájára a józan észről is azt állítsuk, hogy született magyar, de annyi józan ész, hitünk szerint, a magyar közéletben min­dig lesz, hogy az obstrukciót, amelylyel Bécsben fölhagytak, hamarosan át ne plántálja Budapestre. Mert magát az obstrukciót is meg lehet védelmezni, ha indító oka egy nagy nemzeti gondolat és hajtóereje egy nagy nemzeti mozgalom. Ámde lehet-e ebben az esetben akár az egyikről, akár a másikról beszélni? Hol van az a nemzeti gondolat, vagy az a nemzeti mozgalom, amelyre az obstrukció támaszkodhatnék? nem kerüli-e el az ő cipőjüket, nyugtalanítja és mint a meglett ember válságos pillanatok­ban, a gyermek is önkéntelen imára kulcsolja kezét: ó édes Mikulás bácsi, ne feledkezzél meg rólam. A kamaszodó gimnazista, a felsőbb leány már «tisztázta az eszméket», ami még pár év előtt rejtelem volt, azon ma mosolyog, de hiába, neki is jobban esik az a mogyoró, amit reggel a cipőből szedeget ki. Komoly szövetségesei a mamának, szentül megfogad­ják, hogy a kisebb testvérkék előtt nem lep­lezik le az öreg Mikulást, de még a Jézuskát sem, ám ennek fejében nem is engedik el a megszokott mogyoró- és cukorjárandóságot. Ez a kamaszodó gyermekek első, édes emléke és bizonynyal megnyilallik szívükben az első fájó érzés: im, szertefoszlott az első illúzió. Egyébként a kicsikék sokkal több kér­déssel ostromolják a szülőket, semhogy vala­mennyire okosan meg lehessen felelni.Az is­kolába nem járó még szentül hisz a legendá­ban. Mihelyt iskolába jár, ravasz kérdésekkel ejt zavarba. A dedókorbeli azt kérdi, mert nem jő a Mikulás is, a Jézuska is nappal, hogy láthatná őket. Az iskolás megtoldja ez­zel: Miért jő a Jézuska éste, a Mikulás meg éjjel ? Az elsőnek azt feleljük: azért nem jön­nek nappal, mert akkor roppant sok kocsi jár az utcákon s Isten őrizz, még elgázolnák. Jé­­zuska meg azért jó kora este, mert idejében vissza kell mennie a mennyországba. Az ám, ott is legkésőbb nyolc órakor le kell feküdnie minden gyermeknek. Az öreg Mikulás, az jöhet éjjel is, járhat-kelhet egész éjjel, mert ő úgyis keveset alszik, éppen mint a nagyapa. Nem hallottátok, mennyit panaszkodott a sze­gény nagyapa, hogy egész éjjel alig hunyja be a szemét, nem tud aludni, így van ezzel minden öregember. Na, ezt elhiszi az iskolás lányom is, ZOLA EMIL legújabb nagy regénye, december 15-én indul meg a Pesti Napl­ó­ban. TÁRCA. Legendás napok. •— A Pesti Napló eredeti tárcája. — Ámbátor az angyalkák csak egy marék­nyi havat szórtak a földre, s az is meg sem pihent, eltűnt, elenyészett: itt a bundás de­cember s jőnek, jőnek, közelednek a legendás napok. A legendás napok és esték, amelyek­nek hősei: egy hófehér­ szakállú, görnyedt hátú öregember (lehet már ezer esztendős, ha nem több) s egy mosolygó arcú gyermek, aki jászolban született, de most ott lakozik a fényes mennyországban, onnét száll alá minden esztendőben egyszer, angyalkák seregének élén bejárván az egész világot. Elsőnek jó az a hófehér­ szakállu ember, hátán azzal a bizonyos mesebeli zsákkal, amelybe földi ember szemmértéke szerint nem fér több két véka mogyorónál, a zsebeibe is, akármilyen mélyek legyenek, aligha fér több egy pár kilónyi cukornál, a vesszőt — na azt nem is tudom elképzelni, hová rejti, hacsak nem a csizmaszárába, s­em, csodák csodája, millió gyermek czipője telik meg csordultig mogyoróval, cukorral s mert fájdalom, vannak rossz gyerekek is, a szétosztott vesszőből, ha összehordanák, kitelnék legalább egy targoncára való. Többre nem, én legalább azt hiszem, hogy nem. Mert úgy kell lenni, hogy amint közeledik Mikulás bácsi napja, valaki, egy lát­atlan szellem. Mai számunk tizenhat oldal.

Next