Pesti Napló, 1898. február (49. évfolyam, 32-59. szám)
1898-02-01 / 32. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Égés« évre ... H írt » kr. Félévre........ 7 « - « Negyedévre ... 8 « 60 « Egy hóra ... 1 « 20 « -ISOEgyes szám........... 4 kr. Vidéken .............. 5 c Negyvenkilencedik évfolyam. 32« sz. SZERKESZTŐSE«: VI., Teréz-förút 31. II-dik «s eset. -<$›KIADÓHIVATAL: VT., Teréz- körút 23. sz. —13..Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1898. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Kedd, február 1. Beszámoló. Budapest, január 31. Mialatt a képviselőházban minden néppárti beszéd abban csúcsosodik ki, hogy az egyházpolitikai törvények revíziója nélkül az ország mihamarabb menthetetlenül a gyehennába sülyed. — odakünn, a fényes paloták és a nádfedeles kunyhók között az ország közvéleményének az a része is, mely a polgári házasság és az állami anyakönyv intézményét ellenszenvvel, vagy legalább tartózkodással fogadta, alig két év alatt szép csöndesen meghódolt az új rend szellemének. Azokból a viharokból, melyeket megjósoltak, abból az ellenállásból, melyre készültek, semmi sem lett. Újra bebizonyult, hogy a józan magyar népet nem lehet hamis jelszavakkal táborba gyűjteni. Ellenkezőleg, éppen a nép hajolt leghamarabb az új rendhez, s már elejétől fogva, nagyon kevés kivétellel, mindenütt készségesen iparkodott annak szabványaihoz alkalmazkodni. Maga a katolikus klérus sem helyezkedett általában intranzigens álláspontra az új törvényekkel szemben. Volt rá eset, hogy egy községben, ahol hamarosan nem találtak alkalmas helyiséget az anyakönyvi hivatal számára, maga a katolikus lelkész engedte át erre a célra lakásának egy szobáját. Egy másik helyen, ahol az anyakönyvvezető jegyző fiatal kezdő volt, aki bizonyos elfogódottsággal kezdett fontos működéséhez, a római katolikus lelkész maga vezette be a jegyzőt az anyakönyvvezetés titkaiba. Még az értelmiség néppárti, vagy egyébként konzervatívabb része húzódott legtovább. Ezekből kerültek ki a bizalmatlanok, a gyanakvók, a kételkedők, sőt egynémely ártatlan tüntetők is. Malmukra hajtotta a vizet, ha támadó kedvük volt, hogy a gépezet az első hetekben sok helyütt kissé nehézkesen működött. Itt egy csavar nem volt a helyén, ott egy kerék csikorgott s az egész —mitagadás — bizony lassacskán döcögött. De ez csak addig tartott, amig az anyakönyvvezetőket a gyakorlat meg nem tanította a kezelés apró fortélyaira s amig a kellékekkel a közönség is lassan-lassan meg nem ismerkedett. Ezek a kezdet természetes nehézségei. Most már megy minden, biztosan is, elég gyorsan is. A panaszok ritkák, többnyire ezek sem alaposak. A közönség hozzászokott, már kérdezés nélkül is tudja a legtöbb ember, hogy mit követel tőle a törvény. A tüntetők, azok, akik vagy a házassági anyakönyv aláírását tagadják meg, vagy a házasságkötéshez szürke utcai ruhában jönnek, egyre ritkábbak. Ezeknek legtöbbje is egészen más érzelmekkel hagyja el az anyakönyvi helyiséget, mint amilyenekkel annak küszöbét átlépte. Volt rá eset, hogy úriemberek, kik tüntető gúnynyal álltak a polgári tisztviselő elé, az eljárás komolysága és korrektsége által megkapatva, a megszégyenülés pírjával arcukon kértek utólag bocsánatot az anyakönyvezetőtől meggondolatlan eljárásukért. A bejelentések pontosan folynak s igen kevés esetben kellett eddig a mulasztók ellen a törvény büntető szankcióját alkalmazásba venni. A pacifikáció műve a befejezés stádiumában van. A korszakos reform szelleme immár behatolt a lakosság minden rétegébe, jó lélekkel konstatálhatjuk, hogy az új intézmény meghonosult, hogy gyökeret vert a közvélemény talajában. Ezt a gyors eredményt főleg az idézte elő, hogy azok a rossz következmények, melyekkel az intézmény ellenségei magukat és a rájuk hallgatókat rémízgették, egyik irányban sem mutatkoztak. Mindenekelőtt kitűnt, hogy igaza volt Szilágyi Dezsőnek, mikor a reform védelmében misének vége van. Jean Juvenal des Urains, a klaszin kazulás udvari papok segédletével celebráló főpap áldásra emeli kezét, aminek a nyomában előlép VI. Károly főceremónia-mestere s földig hajolván a császári vendég előtt, az oltár lépcsője elé helyezett imazsámolyra mutat. Des Ursins már ott áll, kezében a hamuval teli arany tálcával, Zsigmond király azonban életében mindig mintaképe lévén az igazi lovagnak, előbb az udvari dámák sorában imádkozó orléansi hercegné felé megy s karját nyújtván, a hamvazkodás szertartását végző főpap elé vezeti. A főceremónia-mester ereiben elhül a vér, sápadtan mered VI. Károlyra. A francia király pedig felbuzdulva lovagias szövetségesének az udvari rend ellen vétő, de mindenfelé jóleső meglepetést keltő viselkedésén, tétován, botorkáló léptekkel elhagyja trónusát s sógornője húgát vezeti karján az imazsámoly elé, végtelen ijedelmére udvari orvosának, aki urát a szolgálatot tevő kamarások köntösében követi, mint az árnyék, s akiről a beavatottakon kívül senki sem tudja, hogy a gyógyítás mesterségét űzi. Bertrand gróf föleszmélve ámulatából, most már maga dirigálja a rangsoruk szerint a főpap elé járuló párokat, borra vetik alá magukat a hamvazkodásnak Gara Miklós nádor, a két Rozgonyi, Perényi Imre, a király titkos kancellárja, mindegyikük előkelőnél előkelőbb francia hercegnőt vezetve karján. Valamennyiüket megelőzte Orsini Blagaji László a tótországi és macsói bán, kit csodálatosképpen Zsigmond császár után a fegnntartott egyik nagy beszédében azt mondotta, hogy a polgári házasság intézménye sem a vallásos érzésnek, sem a vallás gyakorlatának nincsen hátrányára. Íme, országos tapasztalás, hogy a házasulok közül csak azok nem kérik ki frigyükre az egyház áldását, akiket ebben az egyházi szabályok gátolnak meg. A többiek közül csodaszámba megy, aki a templomot elkerüli. A lelkészeknek abbeli fáradozását, hogy híveiket vallási kötelmeik teljesítésére rábírhassák, az anyakönyvvezetők nem nehezítik meg, sőt megkönnyítik. Nemcsak azáltal, hogy az utasításhoz képest a feleket vallási kötelmeikre figyelmeztetik, hanem azáltal is, hogy a lelkészeknek készséggel engednek bepillantást az anyakönyvekbe, sőt a házassági iratokba is, ha erre tájékozás céljából szükségük van. A lelkészek, kivált a római katolikus lelkészek, mert hiszen főleg ezek viselkedtek a reform behozatala előtt ellenségesen, rég belátták, hogy sem az egyháznak, sem nekik nincs mit tartaniok az új intézménytől. Különben is megóvta őket a túlzásoktól saját sokszor bevált hazafiságuk, de a szerzett tapasztalatok meg éppen kibékítették a szigorúbb nézetűeket is. A tapasztalás ugyanis az, hogy az egyházpolitikai törvények közül a polgári házasságról szóló semmit sem ártott, ellenben a gyermekek vallásáról szóló törvény még gyarapítja a katolikus hivők számát. Mert tény, hogy a gyermekek vallására vonatkozó megegyezéseknek legalább kilencven százaléka a római egyház javára esik. A papok nagyobb befolyására, avagy a gyengébbet az erősebb felé hajtó természetes ösztönre vezetendő-e vissza ez az eredmény — nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy e tekintetben inkább a protestáns egyházaknak volna okuk panaszra. Ijesztgettek aztán a pénzkérdéssel is, gyobb urnak tartott a francia udvar, nem lévén tisztában címével. Orsini párja maga VI. Károly egyetlen leánya, a bimbókora végét járó, gyönyörű szép Katalin volt , ő boldogságtól repeső szívvel ereszkedett le az imazsámolyra, amelynek bársony párnáin az imént még az elbájolóan viruló királykisasszony térde pihent. — Memento homo, quia pulvis es, mondta neki is az előírt igéket des Ursins, akinek hangja itt halk suttogásba fuladt, a következő szavakat ejtvén a magábaszállásra intő istenes mondás második periódusa helyett: — Meg ne feledkezzél róla, hogy ebédre az én vendégem leszel, mon cousin! . . . Kedves rokonnak nevezte ama pillanattól fogva, hogy az udvari lakomát megelőzőleg az első nap megesmerkedtek. A fejedelmi vérből eredt főpap végtelenül elálmélkodott, hallván mily rokonhangzásu az övével a büszke s előkelő magyar főur neve. Még jobban bámult, szemügyre vevén címerét, amely némely jelentéktelen cifraságát nem tekintve, szakasztott mása volt az eredetét a kereszténység legrégibb koráig fölvivő ősrégi francia főúri család címerének: pajzsán ágaskodó medvét ábrázolt. Ha nem is impozáns megjelenésű, világlátott és ékes beszédű főúr Blagaji nevének és címerének a főpapéhoz való hasonlósága elég ok lett volna arra, hogy des Orsins atyafiságot kössön vele, annyival is inkább, mert a francia udvar jelszava is az volt, hogy mindenben kedvére kell járni a császári vendéget kisérő főuraknak. S Orsinit mindenkor a «legdrágább jó emberem» néven szólította Zsigmond király; ez arra vonatkozott,hogy TÁRCA. Magyarok Lutéciában. — A Pesti Napló eredeti tárcája. —III. Orsini és des Ursins. Szürke köntösben, minden csillogó ékességtől menten, jelentek meg a királyi palota kápolnájában a két uralkodó, a francia és a magyar udvarbeli főemberek. A véges-végig üvegfestésű képekkel ékes s óriási ablakokkal áttört, az aranycsillagokkal telehintett boltozataival merészen az ég felé törő Sainte Chapelle napfényben visszaverődő ragyogása azonban szemkápráztató színpompát árasztott a bűbájos csarnokában misét hallgató nagyúri sokaságra. A magyar vendégek nem győztek betelni a meseszerű fénynyel, amely őket e kicsiny, de nemes arányaival, káprázatos pompájával a Nokredamet is fölülmúló templomban környékezte. Maga Zsigmond király is, aki a görnyedten, kapcsos imaköve fölé hajló VI. Károly mellett ült, a részére külön fölállított bíborbársony trónusban, imádkozás helyett a csúcsos ivó ablakokat elválasztó karcsú pillérek fülkéiben sorakozó szentek szelíden mosolygó faragott képeinek a nézésébe merült, amelyeknél szebbet két évnél tovább tartó s idegen országokat sorra bejáró útjában eddig ele sehol sem látott . .. A faragványos baldachin alatt álló oltár mögött a Stabat Mater utolsó strófáját fújják el az udvari minstrellek; az első nagybőjti Mai számunk tizennyolc oldal.