Pesti Napló, 1898. február (49. évfolyam, 32-59. szám)

1898-02-01 / 32. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Égés« évre ... H írt » kr. Félévre........ 7 « - « Negyedévre ... 8 « 60 « Egy hóra ... 1 « 20 « -ISO­Egyes szám........... 4 kr. Vidéken .............. 5 c Negyvenkilencedik évfolyam. 32« sz. SZERKESZTŐSE«: VI., Teréz-f­örút 31. II-dik «s eset. -<$›­­KIADÓHIVATAL: VT., Teréz- körút 23. sz. —13..­Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1898. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Kedd, február 1. Beszámoló. Budapest, január 31. Mialatt a képviselőházban minden néppárti beszéd abban csúcsosodik ki, hogy az egyházpolitikai törvények reví­ziója nélkül az ország mihamarabb ment­hetetlenül a gyehennába sülyed. — oda­­künn, a fényes paloták és a nádfedeles kunyhók között az ország közvéleményé­nek az a része is, mely a polgári házasság és az állami anyakönyv intézményét ellen­szenvvel, vagy legalább tartózkodással fo­gadta, alig két év alatt szép csöndesen meghódolt az új rend szellemének. Azok­ból a viharokból, melyeket megjósoltak, abból az ellenállásból, melyre készültek, semmi sem lett. Újra bebizonyult, hogy a józan magyar népet nem lehet hamis jel­szavakkal táborba gyűjteni. Ellenkezőleg, éppen a nép hajolt leghamarabb az új rendhez, s már elejétől fogva, nagyon ke­vés kivétellel, mindenütt készségesen ipar­kodott annak szabványaihoz alkalmazkodni. Maga a katolikus klérus sem helyez­kedett általában intranzigens álláspontra az új törvényekkel szemben. Volt rá eset, hogy egy községben, ahol hamarosan nem találtak alkalmas helyiséget az anyakönyvi hivatal számára, maga a katolikus lelkész engedte át erre a célra lakásának egy szobá­ját. Egy másik helyen, ahol az anyakönyv­vezető jegyző fiatal kezdő volt, aki bizo­nyos elfogódottsággal kezdett fontos mű­ködéséhez, a római katolikus lelkész maga vezette be a jegyzőt az anyakönyvvezetés titkaiba. Még az értelmiség néppárti, vagy egyébként konzervatívabb része húzódott legtovább. Ezekből kerültek ki a bizal­matlanok, a gyanakvók, a kételkedők, sőt egynémely ártatlan tüntetők is. Malmukra hajtotta a vizet, ha támadó kedvük volt, hogy a gépezet az első hetekben sok he­lyütt kissé nehézkesen működött. Itt egy csavar nem volt a helyén, ott egy kerék csikorgott s az egész —mitagadás — bizony lassacskán döcögött. De ez csak addig tartott, amig az anyakönyvvezetőket a gya­korlat meg nem tanította a kezelés apró fortélyaira s a­mig a kellékekkel a közön­ség is lassan-lassan meg nem ismerkedett. Ezek a kezdet természetes nehézségei. Most már megy minden, biztosan is, elég gyorsan is. A panaszok ritkák, többnyire ezek sem alaposak. A közönség hozzászokott, már kérdezés nélkül is tudja a legtöbb ember, hogy mit követel tőle a törvény. A tüntetők, azok, akik vagy a házassági anyakönyv aláírását tagadják meg, vagy a házasságkötéshez szürke utcai ruhában jönnek, egyre ritkábbak. Ezeknek legtöbbje is egészen más érzelmekkel hagyja el az anyakönyvi helyiséget, mint amilyenekkel annak küszöbét átlépte. Volt rá eset, hogy úriemberek, kik tüntető gúnynyal álltak a polgári tisztviselő elé, az eljárás komoly­sága és korrektsége által megkapatva, a megszégyenülés pírjával arcukon kértek utólag bocsánatot az anyakönyvezetőtől meggondolatlan eljárásukért. A bejelentések pontosan folynak s igen kevés esetben kellett eddig a mulasz­tók ellen a törvény büntető szankcióját alkalmazásba venni. A pacifikáció műve a befejezés stádiumában van. A korszakos reform szelleme immár behatolt a lakos­ság minden rétegébe, jó lélekkel konsta­tálhatjuk, hogy az új intézmény meghono­­sult, hogy gyökeret vert a közvélemény talajában. Ezt a gyors eredményt főleg az idézte elő, hogy azok a rossz következmények, melyekkel az intézmény ellenségei magu­kat és a rájuk hallgatókat rémízgették, egyik irányban sem mutatkoztak. Minde­nekelőtt kitűnt, hogy igaza volt Szilágyi Dezsőnek­, mikor a reform védelmében misének vége van. Jean Juvenal des Urains, a k­laszin kazulás udvari papok segédletével celebráló főpap áldásra emeli kezét, aminek a nyomában előlép VI. Károly főceremó­­nia-mestere s földig hajolván a császári ven­dég előtt, az oltár lépcsője elé helyezett ima­zsámolyra mutat. Des Ursins már ott áll, kezében a hamu­val teli arany tálcával, Zsigmond király azonban életében mindig mintaképe lévén az igazi lovag­nak, előbb az udvari dámák sorában imádkozó orléansi hercegné felé megy s karját nyújtván, a hamvazkodás szertartását végző főpap elé vezeti. A főceremónia-mester ereiben elhül a vér, sápadtan mered VI. Károlyra. A francia király pedig felbuzdulva lovagias szövetsége­sének az udvari rend ellen vétő, de min­denfelé jóleső meglepetést keltő viselke­désén, tétován, botorkáló léptekkel elhagyja trónusát s sógornője húgát vezeti karján az imazsámoly elé, végtelen ijedelmére ud­vari orvosának, aki urát a szolgálatot tevő kamarások köntösében követi, mint az árnyék, s akiről a beavatottakon kívül senki sem tudja, hogy a gyógyítás mesterségét űzi. Bertrand gróf föleszmélve ámulatából, most már maga dirigálja a rangsoruk szerint a főpap elé járuló párokat, borra vetik alá magukat a hamvazkodásnak Gara Miklós ná­dor, a két Rozgonyi, Perényi Imre, a király titkos kancellárja, mindegyikük előkelőnél elő­kelőbb francia hercegnőt vezetve karján. Valam­ennyiüket megelőzte Orsini Blagaji László a tótországi és macsói bán, kit csodá­latosképpen Zsigmond császár után a fegnn­tartott egyik nagy beszédében azt mon­dotta, hogy a polgári házasság intézménye sem a vallásos érzésnek, sem a vallás gyakorlatának nincsen hátrányára. Íme, országos tapasztalás, hogy a házasulok közül csak azok nem kérik ki fri­gyükre az egyház áldását, akiket ebben az egyházi szabályok gátolnak meg. A többiek közül csodaszámba megy, aki a templomot elkerüli. A lelkészeknek abbeli fáradozását, hogy híveiket vallási kötelmeik teljesítésére rábírhassák, az anyakönyvvezetők nem nehezítik meg, sőt megkönnyítik. Nemcsak azáltal, hogy az utasításhoz képest a feleket vallási kötel­meikre figyelmeztetik, hanem azáltal is, hogy a lelkészeknek készséggel engednek bepillantást az anyakönyvekbe, sőt a há­zassági iratokba is, ha erre tájékozás cél­jából szükségük van. A lelkészek, kivált a római katolikus lelkészek, mert hiszen főleg ezek visel­kedtek a reform behozatala előtt ellensé­gesen, rég belátták, hogy sem az egyház­nak, sem nekik nincs mit tartaniok az új intézménytől. Különben is megóvta őket a túlzásoktól saját sokszor bevált hazafisá­­guk, de a szerzett tapasztalatok meg ép­pen kibékítették a szigorúbb nézetűeket is. A tapasztalás ugyanis az, hogy az egyházpolitikai törvények közül a polgári házasságról szóló semmit sem ártott, el­lenben a gyermekek vallásáról szóló tör­vény még gyarapítja a katolikus hivők számát. Mert tény, hogy a gyermekek val­lására vonatkozó megegyezéseknek legalább kilencven százaléka a római egyház javára esik. A papok nagyobb befolyására, avagy a gyengébbet az erősebb felé hajtó ter­mészetes ösztönre vezetendő-e vissza ez az eredmény — nem tudjuk, de annyi bizo­nyos, hogy e tekintetben inkább a protes­táns egyházaknak volna okuk panaszra. Ijesztgettek aztán a pénzkérdéssel is, gyobb urnak tartott a francia udvar, nem lévén tisztában címével. Orsini párja maga VI. Ká­roly egyetlen leánya, a bimbókora vé­gét járó, gyönyörű szép Katalin volt , ő boldogságtól repeső szívvel ereszkedett le az imazsámolyra, amelynek bársony párnáin az imént még az elbájolóan viruló király­­kisasszony térde pihent. — Memento homo, quia pulvis es, mondta neki is az előírt igéket des Ursins, akinek hangja itt halk suttogásba fuladt, a követ­kező szavakat ejtvén a magábaszállásra intő istenes mondás második periódusa helyett: — Meg ne feledkezzél róla, hogy ebédre az én vendégem leszel, mon cousin! . . . Kedves rokonnak nevezte ama pillanattól fogva, hogy az udvari lakomát megelőzőleg az első nap megesmerkedtek. A fejedelmi vér­ből eredt főpap végtelenül elálmélkodott, hall­ván mily rokonhangzásu az övével a büszke s előkelő magyar főur neve. Még jobban bámult, szemügyre vevén címerét, amely né­mely jelentéktelen cifraságát nem tekintve, szakasztott mása volt az eredetét a keresz­ténység legrégibb koráig fölvivő ősrégi francia főúri család címerének: pajzsán ágaskodó med­vét ábrázolt. Ha nem is impozáns megjele­nésű, világlátott és ékes beszédű főúr Blagaji nevének és címerének a főpapéhoz való ha­sonlósága elég ok lett volna arra, hogy des Orsins atyafiságot kössön vele, annyival is inkább, mert a francia udvar jelszava is az volt, hogy mindenben kedvére kell járni a császári vendéget kisérő főuraknak. S Orsinit mindenkor a «legdrágább jó emberem» néven szó­lította Zsigmond király; ez arra vonatkozott,hogy TÁRCA. Magyarok Lutéciában. — A Pesti Napló eredeti tárcája. —I­II. Orsini és des Ursins. Szürke köntösben, minden csillogó ékes­ségtől menten, jelentek meg a királyi palota kápolnájában a két uralkodó, a francia és a magyar udvarbeli főemberek. A véges-végig üvegfestésű képekkel ékes s óriási ablakokkal áttört, az aranycsillagokkal telehintett bolto­zataival merészen az ég felé törő Sainte Cha­­pelle napfényben visszaverődő ragyogása azon­ban szemkápráztató színpompát árasztott a bűbájos csarnokában misét hallgató nagyúri sokaságra. A magyar vendégek nem győztek betelni a meseszerű fénynyel, amely őket e kicsiny, de nemes arányaival, káprázatos pom­pájával a Nokredamet is fölülmúló templom­ban környékezte. Maga Zsigmond király is, aki a görnyedten, kapcsos imaköve fölé hajló VI. Károly mellett ült, a részére külön fölál­lított bíborbársony trónusban, imádkozás he­lyett a csúcsos ivó ablakokat elválasztó karcsú pillérek fülkéiben sorakozó szentek szelíden mosolygó faragott képeinek a nézésébe me­rült, amelyeknél szebbet két évnél tovább tartó s idegen országokat sorra bejáró útjá­ban eddig ele sehol sem látott . .. A faragványos baldachin alatt álló oltár mögött a Stabat Mater utolsó strófáját fújják el az udvari minstrellek; az első nagybőjti Mai számunk tizennyolc oldal.

Next