Pesti Napló, 1898. március (49. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-01 / 60. szám

ELOFEEJESI ABAK: Etán évre .„14 Irt ~ kr. Félévre___7 „ — „ Negyedévre 3 „ 60 , Úgy hóra ! „ Ju , -«Sí-Egyes szám ......4 kr. Vidéken..............5 „ Negyvenkilencedik évfolyam. 60. sz SZERKESZIŐSEG: VI., Terez-körút 31. K. H-dik emelet. -13SÍ­KI ADÓHIVATAL: VI., Teréz-körút 33. sí­-«Sí-Heg,jelenik minden nap, ünnep én Tasárnspotán is. Budapest, 1898. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Kedd, március 1. Politikai statárium. Budapest, február 28. „A rendszer korhadt és képtelen a mostani eseményekkel megküzdeni»... Ira ezt az ítéletet, mint a saját véle­ményünket vezércikkben közreadnék, hogy szólná le az újságírók bűnös túl­zását a szabadalmazott államférfi, böl­­cseség! Szerencsére csak a fonográf szerepét viseljük, mert ez a szakvéle­mény szóról-szóra ott van Szatmár­­megye érdemes alispánjának a vármegye közigazgatási bizottságához intézett je­lentésében. Vasárnap már egyszer kö­zöltük ezt a jelentést, de mulasztást követnénk el, ha rá vissza nem tér­nénk. Igenis, úgy áll a dolog, amiként a szatmármegyei alispán írja. Teljességgel készületlenül talált bennünket a vesze­delem. Se törvényeink, se intézményeink, se embereink nem termettek rá, hogy vele szembeszálljanak. Ha mégis meg­szűnik a polgárháború, ezt tisztán a katonai erőnek köszönjük. A polgári ha­talom a forrongást sem előrelátni, sem megfékezni nem tudta. Kezdjük a legelején: a rendőrség­nél Dehogy vagyunk mi rendőrállam, mint némely nagyzók ránkfogni akar­ják! Hiszen Budapesten kívül voltakép­pen nincs is rendőrségünk. A Rudnay hadseregét és rendszerét szidjuk, de a a rossz policia mégis csak többet ér semmilyen policiánál. Ez pedig a vidék állapota. A vidéki rendőrség az összes szocialista előkészületeket elaludta. Ez­ren, meg ezren tudták, mi történik, csak a rendőrség nem tudott semmiről sem­mit. Egyedül Várkonyinál foglaltak le tizenötezer levelet az ország minden vidé­kéről. Mellékesen megemlítjük, hogy volt közte száz­számra olyan, melyben román polgártársak könyörögnek az apos­tolhoz, adná ki lapját az ő kedvükért román nyelven is. A szerbek ennél még tovább mentek, ők már össze is rakták a pénzt a szerb szocialista újság kiállí­tására. Ehez a mellékes körülmény­hez is lehetne ám szép kommentárt írni, de megmaradunk a fődolognál és kérdjük: miként történhetik az, hogy parasztemberek szüntelen levelezésben vannak a fővárossal, kapnak újságokat, küldözgetnek pénzt, fogadnak emisszá­­riusokat, tartanak éjjeli gyűléseket, szer­vezkednek hamisítatlan karbonári­ stílus­­ban és a rendőrségnek minderről sej­telme sincs? Nem a munkától és fáradtságtól túl­terhelt és elcsigázott csendőrséget vádol­juk ezzel. Hiszen ha minden csendőr­nek száz szeme volna, akkor se végez­hetné minden lelki- és testi erejét ki­merítő napiszolgálata mellett még a po­litikai rendőrségnek is a dolgát. De a városi és vármegyei rendőrség, amely­nek ez a feladata, éppen olyan tehe­tetlen volt, mint a közigazgatás, amely­hez különben is olyan hasonló, mint egy csöpp víz a másikhoz. Csak azt nem tudni, melyikben több a bacillus. Már most tegye a kezét szívére bár­mely vármegye vezetője az országban,­­ és vallja be, nem írja-e alá a szatmári ítéletet — indokaival együtt ? Ezeket te­kintve, sok gondolkodó ember szinte hajlandó a mostani parasztzendülést olyan negatív szerencsének tekinteni, amilyen­nel sűrűn szokta a Gondviselés meg­látogatni az indolens népeket. Mintha a Gondviselés maga akarta volna feltárni az ország előtt valódi állapotát, oly idő­ben, mikor még képes a betegségeket kigyó­­gyítani. Képzeljük el ezt a rendőrséget és ezt a közigazgatást válságos időben, mikor a fegyveres erő talán az ország határán kívül van lekötve. Egyenesen elrettentő az a perspektíva, amely ezzel szemünk előtt megnyílik. Részünkről nagyon szívesen lemondunk róla, hogy az olvasó előtt ezt kiszínezzük. Egyedül azt a következtetést vonjuk le a történtekből, hogy mikor ily eshe­tőségek sincsenek kizárva, akkor egyet­len egy napot sem szabad vesztegetnünk, hanem azonnal hozzá kell látni a köz­­igazgatási reformokhoz. Hiábavaló be­széd az, hogy most a kiegyezési javas­latokkal vagyunk elfoglalva. A kiegye­zési javaslatok sorsa amúgy is nagyon kétes egy sors! Azokkal a javaslatokkal párhuzamosan bátran napirendre tűzhető a közigazgatás átalakítása. Régebben le­hetett ezt a reformot is obstrukcionális fenyegetésekkel agyonütni. Ma már nem merne senki ilyen eszközhöz folyamodni. Aki a mostani körülmények között elég vakmerő volna pártpolitikai érdekek hangoztatásával útját állani a közigazgatás államosításának, azzal szemben az ország kérlelhetetlenül gyakorolná a politikai TÁRCA. A parcellán. •— A Pesti Napló eredeti tárcája.— Irta: Ambrus Zoltán. I. Horváth Jóska tíz évig volt jogász; e kor­szak emlékét legendák őrzik az egyete­men, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és föl­jegyzések — igen sok följegyzés — a ber­­celi első számú telekkönyv teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményeseb­ben; egy egész kötetet kívánnának s több­nyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri élményei. Röviden, e hagyományok s a rendőrség hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolc embert vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a ber­­celi első számú telekkönyv négy írott ol­dalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem nyújt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy e tekintetben a statisztikai kimutatás mindig hézagos marad, mert kétségtelen ugyan, hogy a Bercelen regisztrált ötven­négy teherpont kivétel nélkül a Horváth Jóska iniciatívájából keletkezett, de e hiva­talos iratban fölsorolt összegek távolról se merítik ki ma legendás tíz év összes költségeit. Maga Horváth Jóska se mondhatná meg­­ pontosan, mily összeg árán ismerkedett­­ meg Justinianus tudományával. Azok, akiket az emberi élet legvégső határáig kiskorúak­nak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok s Horváth Jóska legborúsabb pillanataiban se törődött vele, hogy a családja mennyi adósságot csinált miatta. E tárgyban tehát csak két öreg kisasszony adhatna valame­lyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a nagy­­nénjei, akik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon. Ez a két öreg kisasszony — Máli néni­nek és Lotti néninek hívta őket a berceli intelligencia — két áldott jó lélek volt, akik egyebet se tettek, csak Jóskáért imádkoz­tak. Emberemlékezet óta mályvaszin se­lyemruhában jártak a templomba s a fo­gukhoz verték a garast, csakhogy az öcs­­csük úri módon élhessen. De a berceli tyú­kok nem tojhattak annyit, amennyit Jóska havannákban el tudott füstölni. Eszük ágában se volt, hogy e miatt Jós­kát maguk közt megítéljék, ellenben akár­milyen jó teremtések voltak, egymással so­kat veszekedtek. Mikor az újságok Jós­kának egy-egy újabb párbaj­ affairejét jelen­tették, mind aketten vörösre sírták a sze­müket, s aztán szemrehányásokkal halmoz­ták el egymást. — Ennek is te vagy az oka! szólt kö­nyörtelenül az egyik. — Én ? pattant föl a másik. — Ki szok­­­­tatta rá a sok mindenféle istenkisértésre ? Ki ültette lóra, mikor hét esztendős volt? — És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? vágott vissza amaz. — El van keseredve, szegény. Keresi a halált! — Te kényeztetted el. A te nevelésed! — Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle? Erre a gondolatra mindaketten zokogni kezdtek. Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét, diadalmasan néz­ték le egymást. — Ugy­e megmondtam, hogy nem lesz semmi baja?! — Én nem pityeregtem, te pityeregtél! Titokban mind akettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt fiatalember, aki mindenkit pofonvág. Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatuk. Ez a szerelem még Jóskánál is régibb keletű volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát, már vagy nyolc esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolc év nagy idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint vallott, mind a­­három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy szomorúság volt az, s titok­ban mind aketten telesirták a párnáikat. Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak haragudni. Jóska igen korán kezdte meg a rossza­ságot s a szép ki Linka az életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Mai számunk huszonkét oldal.

Next