Pesti Napló, 1898. április (49. évfolyam, 91-119. szám)

1898-04-01 / 91. szám

2 Budapest, péntek PESTI NAPLÓ, 1898. április 91. szám. védelmi adót, továbbá az 5 százalékos iskolaadót, a telekáremelkedések megadóztatását, a mutatványi engedélydijak felemelését, az artézi vizre és a szikvizre vetendő fogyasztási adót, a kerékpárok megadóztatását. Hosszú sora ez az adóknak és adóemeléseknek, melyeknek egynémelyike ismét egész új csoportját az adózásoknak rejti magában. Ezt a számtalan adót pedig a tanács mind egyszerre akarja behozni. Ezután nem is fogunk adóprésről, hanem adómitrailleuse-ről beszélni. íme az új érának a képe! A «fiatal erők» alatt megnyíló korszaknak ez a szimbóluma, melyet talán jó lenne a fővárosnak tervezett új címerébe fölvenni. A tanács javaslatai — ha komolyan csak fel is lehetne tenni, hogy akad oly eszeveszett közgyűlés, mely megszavazza — pár millióval rögtön szaporítanák a főváros bevételeit s módot nyújtanának arra, hogy derure-borura vígan folytathassák az eddigi gazdálkodást vagy 10—12 esztendeig. Mit törődnek a vezető urak a jövővel? Fődolog az, hogy míg ők hivatalban lesznek, a «rendszer» össze ne roskadjon. Azután jöhet az özönvíz. Mi pedig, minthogy nem az intéző urak kényelmét s nem a «rendszer» sértetlen fenmaradását, hanem a polgárok jólétét s a város akadálytalan fejlődését tartjuk a fődolognak, azt ajánljuk az új éra embereinek: tessék lemondani! Ha mást nem tudnak, mint egy sereg új adóval rárontani erre a súlyos gazdasági helyzettel küzdő lakosságra, akkor távozzanak arról a helyről, melyre nem valók s engedjelek tért okosabb, tehetségesebb s gyökeres javításoktól vissza nem riadó férfiaknak. Budapest, március 31. arra nem is volt alkalmas, amire nyilvánszánta, hogy a reakciónak mint politikai, iránynak jogosultságát bebizonyítsa. De a közelmúlt napok egynémelyik eseménye egészen frappáns példát nyújt arról, hogy az akció mint szüli meg előbb-utóbb, de mégis elkerülhetetlenül a reakciót. Azt a reakciót értjük, mely az egész közvéleményben kezd megnyilatkozni, feleletül a néppárt fellépésére. Nyomban rá, hogy a képviselőházban az eddig begöngyölve tartogatott zászlót egészen kibontotta, a legkiválóbb politikai egyéniségek fordultak szavuk egész súlyával a párt tendenciái ellen. De nemcsak ezek a messzire hallatszó szavak teszik figyelmesebbé a közvéleményt, hanem az események is. Történt először az, hogy éppen a néppárti politikusok leghazafiasabb lendülete közben lecsapott a szabadkai magyarellenes nemzetiségi lap kaució históriája. Molnár János sem tagadhatta, hogy a kauciót ő adta s a dolog belesodorta az apát urat a néppárt kedves kis nemzetiségi programmjának föltárásába. Nem kevésbbé jelentős a második kalamitás, amelyet a Zelenyák-Zimándy urak által rendezett botrány okoz. Furcsa dolog ugyanis, hogy éppen Zelenyák, aki a parlamentben a néppárti eszmék első hirdetője s alapvetője volt, hogy éppen ő fordította német nyelvre Zimándy, volt antisemita képviselőnek azt az undok pamfletjét, amely Kossuth Lajos emlékét merészkedik meggyalázni. A közvélemény ugyan csöndes megvetéssel fog napirendre térni e merényleten át, amilyenhez hasonlótmég az ötvenes években dúló reakció sem produkált Kossuth ellen; a moral insanitynek ilyen megnyilatkozására nem alacsonyodtak le a magyarság legádázabb ellenségei sem. És bizony kalamitása ez a felháborító eset a néppártnak is, mert Zelenyákot mégsem lehet tőle egészen elválasztani. Legalább is valószínű, hogy a Kossuth Lajos emléke ellen intézett gyalázatos merénylet a néppárt és szélsőbaloldal közt való fegyverbarátságnak előnyére nem lesz. A harmadik eset pedig ma történt a néppárttal. Egyik legbuzgóbb hívét, ki adminisztrációjának lelke, lapjának igazgatója és egy darabig szerkesztője volt, meg akarta választatni a Szent István Társulat igazgatójának. Ebben a régi érdemes hazafias múlttal és nemes misszióval bíró társulatban az igazgatónak nagy szerepe van a szellemi vezetés körül is. A néppárt, amely azt mondja, hogy az ország katolikusai vele itten a szabad földön olyan kényelmes biztosságban érezte magát. Egynémely dologhoz mégsem nyúlhattak hozzá az emberek! Tündöklő fekete tollát megsimogatta és többször felkiáltott: Bon jour Madam! . . . Bon jour Madam! De most a legközelebbi udvarból lóval és taligával emberek jönnek elő, mögöttük pedig két kis fiú szalad. Girbe-gurba után jöttek a dombok között, egyenesen a tőzegföld felé. — Majd letérnek! . . . gondolta a holló. De mindig közelebb jöttek, mindig közelebb. Az öreg madár ide-oda forgatta fejét . . . Igazán csodálatos, mekkora ezeknek az embereknek a merészsége! Végre megállottak és a férfiak kapához és ásóhoz nyúltak. A holló látta, hogy egy nagy, nehéz gyökeret akarnak kiásni. — Hamar el fognak fáradni!... gondolta. De nem fáradtak el, kapájukat, amelynél a holló soha élesebbet még nem látott, mélyen belevágták a gyökérbe, ástak, húztak, kapartak és végre sikerült nekik a nehéz tönköt kisodorni, úgy hogy az egész gyökér az égnek meredt. De a kisfiuk kifáradtak csatornákat ásni a tócsák közé. — Nézd, milyen nagy holló van odaát! szólott az egyik. És sok-sok követ tettek a zsebükbe és a kis dombocskák között óvatosan előrelopództak. A holló jól látta őket. De már gonoszabbat is átélt! Tehát itt künn a tőzegföldön sincs többé Reakció. Igaza volt Molnár Jánosnak, a néppárt illusztris egyházi elnökének, mikor a minap ismert ékesszólásával kimagyarázta a képviselőházban, hogy van akció és van reakció. Aranyigazság ez, habár akkor egyszerre egy nagy, fekete síkságra lett figyelmes, amely ott alant terjeszkedett el. Tőzegföld volt. Parasztházikók környékezték fönt a magaslatokon, de a lapályos sikon — körülbelül egy mértföld hosszán — nem volt emberi nyom; csak néhány tőzeghalom a szélén, fekete dombocskák, közöttük pedig tündöklő víztócsák. ■ — Bon jour Madam! . . . rikoltotta az Öreg holló és hatalmas, széles ívekben kezdett keringeni a föld felett. Oly kedves, hívogató volt, hogy lassan és óvatosan aláereszkedett és a tőzegmező közepén egy fagyökérre ült. Itten most is úgy volt, mint régen. . . Elhagyott és hangtalan. Itt és ott, ahol még száraz volt a talaj, zsombék nőtt és valamelyes rövid gaz. Külömben pedig csak finom, fekete, süppedő föld volt, nedves, teli tócsával; szürke, elkorcsosodott fagyökerek, kuszán egymásba fonódva, mint valami összebogozott háló. Az öreg holló igen jól tudta, hogy mit látták állottak egyszer ottan, — de az még az ő ideje előtt volt. Azóta eltűnt az erdő, és az ágak, a lombok — minden eltűnt. Csak a gyökér maradt meg, mélyen lenn a fekete, nedves földben egymásba fonódva ezernyi szállal. De tovább már nem formálódhatott; igy kelett maradnia, és az embereknek is igy kellett hagyniok, amint van. És az öreg madár megberzengette a szárnyát. A házikók olyan messze voltak, s vannak, itt akart tért foglalni. Kétséget nem szenved, hogy ha a néppárt eszméi a Szent István Társulat vezető férfiainak tetszését bírnák, ez meg is történt volna. De e helyett mi történt? Az, hogy Vaszary Kolos hercegprímás első helyen azt a férfiút jelölte, aki a katolikus egyház körül s az irodalom terén valóban érdemes munkásságot fejtett ki, a néppárt emberét pedig második helyen jelölte. Az történt továbbá, hogy a közgyűlés ritka nagy számmal összegyűlt tagjai, köztük nagynevű férfiak, kik díszei a közéletnek, egyhangúlag akarták igazgatónak kikiáltani — nem a néppárt emberét, hanem az első helyen jelölt érdemes férfiút, aki azután — mivel a néppárti tagok mindenáron szavazást akartak—meg is választatott túlnyomó s a néppárt vereségét egész nagyságában föltüntető szavazattöbbséggel. íme, ez is egy neme a reakciónak; az, melylyel maga a katolikus világ felel a néppárt akciójára. A főrendiház ülése. A főrendiház áprilisén, pénteken délelőtt 11 órakor ülést tart a következő napirenddel: 1. Az 1848. évi törvények megalkotása emlékének megünnepléséről szóló törvényjavaslat. 2. Ő felségéhez intézendő felirat. 3. A képviselőház 1898. évi március 14-én tartott ülésében ezzel kapcsolatos 3007. számú határozatának tárgyalása. A közös ünnepi ülés. A főrendiháznak és képviselőháznak április 11-én tartandó ünnepi együttes ülése iránt nagy az érdeklődés. A törvényhozás két Házának összegyülekezése díszben, és közös tanácskozása ritka és szemrevaló látvány, erre emlékezhetnek azok, akik a legutóbbi ilyen alkalomnak tanúi voltak. Ez 1896-ban volt, mikor millennáris diszülését tartotta a törvényhozás két testülete. Felejthetetlen szép ünnepség volt ez és ilyen ragyogó fényű a mostani ülés már csak azért sem lehet, mert nem lesz meg az a pompás kerete, ami az akkori diszülésnek megvolt, tudniillik az új országháza. Az április 11-iki ülés közelebbi részleteit és módozatait tudvalevőleg a két Ház elnöke állapítja meg közös egyetértéssel. Mivel Tóth Vilmos főrendiházi elnök, ki alig néhány napja gyógyult föl hosszú betegségéből, az elnöki széket még nem foglalhatja el. Szilágyi Dezső a főrendiház alelnökével, gróf Károlyi Tiborral tanácskozik a közös ünnepi ülés dolgában. Megállapodások erre vonatkozólag ma még nincsenek, de az bizonyos, hogy az ülést a régi képviselőházban fogják megtartani. Akik a képviselőház krónikáiban nem nagyon jártasak, aligha tudnak maguknak képet formálni, meg a régi béke és biztosság! Most látta, hogy még azoknak az öreg gyökereknek, amelyek öregebbek voltak a legvénebb hollónál és amelyek erősen egymásba fonódtak a föld mélyén, még azoknak is engedni kellett. És mikor a pajkos gyerekek kőhajításnyira voltak, fölemelkedett nehéz szárnyaival és lebegni kezdett. De mikor a levegőben volt és a dolgozó embereket és a buta gyermekeket látta, amint utána dobták a köveket, hirtelen harag fogta el az öreg, tisztes madarat. Mint a sas csapott le a fiukra és miközben széles szárnyával fülükre legyintett, ijesztő hangon rikácsolta: — Vigyen el az ördög!... Vigyen el az ördög!... A gyermekek nagyot kiáltottak és a földre vágódtak. Mikor néhány másodperc múlva feltápászkodtak és körül merészeltek nézni, csendes és puszta volt köröskörül; a messzi távolban egy magános fekete madár repült nyugat felé. És mikor már felnőtt emberek voltak, igen, egészen haláluk napjáig abban az erős meggyőződésben éltek, hogy az ördöggel találkoztak odakünn a tőzegföldön egy rendkívül nagy, fekete, tűzszemű madár alakjában. Pedig csak egy becsületes, öreg holló volt, amely nyugat felé szállott, hogy kikaparjon egy disznófület, amelyet elrejtett.