Pesti Napló, 1898. október (49. évfolyam, 271-301. szám)

1898-10-01 / 271. szám

2 * Budapest, szombat I*JESTIVAJPI^, 1898^ október 11 27), szám többséghez tartozó német voksok a szavazás elől egyszerűen megszöktek. A kormánynak tehát most már nemcsak az ellenzék obstrukciójával, hanem a saját pártjának hűtlenségével is számot kell vetnie. Parlamentáris országban a maihoz hasonló szavazás után a kormány vagy visszalépne, vagy föloszlatná a képviselőházat. Pécsben persze az ilyenről nincs szó. Még meglepőbb volt a szavazásnak második része, melylyel egyhangúlag kimondták, hogy a kiegyezést azonnal kívánják tárgyalni. Más körülmények közt ez csakugyan javulásra mutatna, de az adott viszonyok között ez a határozat csak annyit jelent, hogy a kiegyezést vagy azzal a szándékkal módosítják, hogy Magyarországra nézve elfogadható ne legyen, vagy pedig, hogy egészben elvetik. Hogy ezzel mit érnek el, az könnyen megmagyarázható. Ezzel a tüntetéssel lehetetlenné teszik, hogy a kiegyezést a 14-ik § alapján léptessék életbe. A 14-ik § azon az alkotmányos gondolaton alapszik, hogy oly időben, mikor a parlament nincs együtt, a kormánynak joga legyen sürgős intézkedéseket tenni, amelyekről az a hiedelme, hogy a parlament tőlük utólagos hozzájárulását megtagadni nem fogja. De ez a föltevés elesik, ha a parlament együtt volt és a kormány által javasolt intézkedésektől hozzájárulását már előzetesen megtagadta. Mire fogja magát Thun gróf ezek után elhatározni ? Bécsben ma az a hír volt elterjedve, hogy a reichsrathot a legközelebbi napokban ismét hazaküldik, így legalább nyilvános botrányokat nem okozhat. Részünkről meglepetés és felindulás nélkül, de azért nem közömbösen szemléljük, miként siettetik az osztrák alkotmány katasztrófáját. Hiszen a helyzet ránk nézve is felettébb komoly. A kiegyezést három hónap alatt sem Ausztriával, sem Ausztria ellenére megcsinálni nem tudjuk. Türelmetlenséggel, vagy az elszakadás mohó vágyával senki sem vádolhat bennünket. Rendezett parlamenti viszonyokkal állunk itt és készen vagyunk Ausztriának és a monarkiának megadni mindent, ami Ausztriáé és a monarkiáé, mégsem vagyunk képesek némileg rendezett viszonyokat teremteni! Törvényünk arra kötelezett, hogy április 1-én legyenek beterjesztve a kiegyezési javaslatok, bizonyára nem oly célzattal, hogy a Ház irattárában heverjenek. Mégis álló hat hónapig türtőztettük magunkat és vártunk, elszenvedtük a bizonytalan állapotnak minden politikai és gazdasági hátrányát. Mire várjunk most már ? A várakozásnak minden napja gyengíti az országban a kiegyezés híveinek pozícióját és szolgál új argumentumokkal azoknak, akik az Ausztriától való teljes elszakadásnak zászlaját hordozzák körül. Mi nem hirdettük soha, hogy az elszakadás ránk nézve kívánatos, de az osztrákok odaterelik a dolgokat, hogy maholnap egyébre sem gondolhatunk, mint hogy egy rövid státuslvóval áthidaljuk az utat a teljes elválásra. Erős próbára teszik az események Magyarországot, de amit harminc év alatt felépítettünk, az elég erős arra, hogy az első válság meg ne ingassa. Van ép állami szervezetünk, van egységes nemzeti akaratunk és van parlamentünk, mely, hibái mellett is, komoly pillanatban mindig csak komoly inspirációknak enged és teljességében többnyire a helyzet magaslatára áll. De mi lesz Ausztriában ? Ha a magyar fogyasztók elveszte után a gyárak kapui bezárulnak s kenyér nélkül szűkölködik sok ezer lázongó munkás; ha bekövetkezik az osztrák kereskedelem rettenetes visszaesése, akkor a felelősséget mindezért magunktól messze elutasítjuk. A korona előtt, a jövő előtt és minden becsületesen gondolkodó ember előtt mindezért a felelősség teljes mértéke azokra fog hárulni, kik áldatlan belső viszályaik közben megfeledkeztek mindenről, még arról is, amivel a koronának, amivel a monarkiának és amivel saját népüknek tartoznak. A mai nap megmutatta, hogy ezt a felelősséget a parlament többsége a legnagyobb frivolitással magára veszi. Ilyenek az osztrákok, amikor javulnak. - *-- ■ - - - ■ -------------....... --: A közoktatási költségvetésről. Budapest, szeptember 30. Nem tudjuk, hogy egyes, az isteni gondviselés által erre különösen predesztinált képviselő uraknak mennyire fog sikerülni a közoktatásügyi tárca költségvetési tárgyalását az országházban ellaposítani, de egyelőre nagy örömünkre szolgál konstatálhatni, hogy e tárca költségvetésének a pénzügyi bizottságban történő tárgyalása előkelő és magas nívón mozgott. A tárgyalás lefolyása kielégítette a bizottság tagjait, de megelégedésére és megnyugvására szolgálhat magának a miniszternek is. Mert ha hangzott is fel innen is, onnan is egy-egy kifogásoló megjegyzés, egy-egy bíráló észrevétel, az tiszta tárgyilagossággal az ügynek szólt, — és a felszólalóknak tárgyilagosságra való törekvését csak amaz igyekezetük múlta felül, hogy — pártfelekezeti különbség és tekintet nélkül — bizalommal és elismeréssel adózzanak Wlassics miniszternek. A tegnapi tárgyalások különben mély és érdekes tanulságot rejtenek magukban, amelynek észlelésére egyébként az utóbbi évek ismételten nyújtottak már örvendetes alkalmat. A pártszenvedély heve felkorbácsolja az ellenzéki táborok érzését; gyűlölséggel és bizalmatlansággal támadják a kormányt; megtagadnak költségvetést és mindent, ami egyáltalában megtagadható, de egy kis szigetet — a közoktatásügyi költségvetést — a szenvedélyek hullámcsapásai nem érintenek. Az a mozgalmas élet, mely közoktatásügyünknek minden ágazatában — az óvodán kezdve, fel az egyetemig — megnyilatkozik; az a fokozatos és biztos haladás, mely a közoktatásügyi költségvetés tételeiből meggyőzőleg és élénken megnyilatkozik, megnyugtatólag hat a kedélyekre és előidézi azt az örvendetes eredményt, hogy amikor a nemzet létérdekeit legközvetlenebbül érintő kulturális ügyek vannak kérdés alatt, akkor a törvényhozó testület egy táborban van — és lehet hallani ottan-ottan felszólalásokat, melyek egyik vagy másik tételre keveslik az előirányzatot, de olyant, amely sokalna valamit — nem. Ez az örvendetes jelenség igen kedvező alkalom arra, hogy nemzeti kultúránk érdek Nézz figyelmesen a szemembe, — szólt és rám fordította szemét. — Ha festőnek kell lenned. — Soha, soha sem leszek képes leírni delejes szemeidet, — feleltem. Ő tudta ezt; azelőtt gyakran mondtam neki, hogy nincs olyan szólásmód, mely visszaadhatná tekintetének sajátosságát. Szomorúan mosolygott s kezét a szívére téve, még hozzá tette: — De itt, itt van mégis csak a legnehezebb. — Elena — szóltam gyengéden — ezért sírtál, ezért okoztál nekem olyan nagy aggodalmat ? És ekkor ejtette ki a keserű szavakat, melyek még oly sok év után is évente, vagy ha egyedül vagyok, olyan tisztán élnek az emlékezetemben. Leveleket kapott Litvániából. Rokonai, kik csak kevéssé voltak hozzá hasonlók és talán még kevésbé méltók is, hosszas bevezetés után nagylelkű szivére hivatkoztak s hívták vissza hideg hazájába és mivel tudta, hogy szerelme megöli, sajátságos önfeláldozási vágyában másnapra határozta elutazását Vilnába, ahova úgysem követheti senki. Szeretném elfelejteni a sok őrültséget, melyet megszokott szkeptikus nyugalmamnak ellenére abban a rettenetes órában mondtam s tettem. De könnyebb volt öszszetörni az asztal márványlapját, melyet remegő ököllel verdestem, mint Elenát kéréssel avagy daccal engedékenységre bírni. Végül önzéssel vádoltam; azt mondtam neki, hogy magára gondol, mindig csak magára, hogy az erényt magára ölti, mint egy párisi toalettet s az áldozatkészséget, mint valami ékszert, hogy ezzel aztán föléje emelkedjék a többi halandónak. Mindjárt utána pedig a lába elé borultam és bocsánatot kértem tőle. — Nem, szólt felemelkedve, talán jobb elválnunk, igy az ember kevésbbé szenved. Hiába kértem, könyörögtem, térdenállva s még mindig a kezét szorongatva. — Az ember így kevésbbé szenved, ismételte, kevésbbé szenved. Hangja küzdött a könynyel, mégis kihangzott belőle az ideggyöngeség iránt érzett megvetése; elhúzta tőlem a kezét. Felugortam. E pillanatban éjfélt ütött. Elena ott állt előttem. Nem szólt hozzám, nem nézett rám, mintha várná, hogy távozzam. Az asztalon fekvő Leopardi-kötetből kivettem az Olea fragrans ágacskát, melyet az előző estén olvasójegy gyanánt tett bele és halkan kérdeztem: — Megengeded ? Ekkor rám nézett remek tekintetével, mint egykoron, de sem nem intett, sem nem szólt.Letettem az ágat; úgy éreztem,mintha meg kellene halnom. A küszöbön megálltam és néma búcsúra megfordultam. Elena, anélkül hogy megmozdult volna halkan szólt: — Könyvében ön majd megnemesit engem s több szerelemmel lesz irántam, mint az életben. Az inas belépett és jelentette, hogy kocsim előállott ugyan, de nagyon esik az eső. — Kérem — szólt Elena mosolyogva — mintha az inas előtt rejteni akarná zavarunkat, adjon még egy csöpp rumot. Támolyogva, az ittas emberhez hasonlóan, közeledtem az asztalkához, míg az inas kiment a szobából. A kristályüveg üres volt. Az iménti hevességem miatt elhasadt az alja s a rum nesztelenül csepegett a földre. — Még van benne elég mindkettőnknek, szólt Elena. Felnyitott a karcsattján egy kis rugót és könyek közt mosolyogva felfogta benne a kristály szélén csillogó utolsó rumcsöppöt. — Boldog időnknek utolsó szegényke csöppjét. Ajkával érintette a karcsaftot, de mielőtt nekem is odanyujtotta volna, lecsókoltam szájáról az égető nedvet. Azóta még ma is tűz ég a lelkemben, melyet csak a halál olthat ki és mindig, mindig ha a könyvön dolgozom, melyben Elena uj életre kél, mindenen, mi igazán átérezve kél a szivemből, megérzik amaz utolsó rumcsöppnek a sajátságos illata, fantasztikus tüze. Fordította: Z. Elek Irma.