Pesti Napló, 1898. november (49. évfolyam, 302-331. szám)

1898-11-01 / 302. szám

2 Budapest, kedd PESTI S­ASZLÓ 1898. november 1. 302. szám. Végéről, liberálisnak jellemzik. Bachról pedig, aki a márciusi napokban szélső revolucionárius volt, ugyancsak Hübner vallja, hogy a bécsi alkotmányosság rövid hat hónapja alatt örökre kigyógyult a liberalizmus járványából. Az új rendszer korifeusa ez a két férfi volt és Bach inkább Schwarzenberg­­nél. Talán nem is a Bach-korszak külügy­minisztereit terheli annyira a felelősség azért, hogy nem dicsekedhetnek olyan diplomáciai sikerekkel, aminekkel di­csekedhetett Metternich, mint inkább az európai viszonyokat. A nemzetközi politikában Ausztria inkább arrogáns, mint félelmetes hatalmasság. Hogy Bach, aki csupán belügyminiszter volt, s mint belügyminiszter szabta meg tíz eszten­dőre a birodalom egész politikai rendsze­rét, a kormányzás terén mit aratott, azt megtudjuk a Széchenyi István Md-jéből. Tatarozás, kapkodás volt ez is, a terv­­szerűség, a határozottság, a tudatosság mázával vonva be. Az 1848. októberében inaugurált rend­szer két korszakra oszlik: az egyiket a Bach minisztersége tölti be, a másik az oktrojált alkotmányokkal való kísérletezés négy sanyarú esztendeje. E két korszak­ban a lényeg, a szellem, ha nem is ugyanaz, de közelrokonok egymással s a főkülönbség a fogásokban van, amelyekkel a rendszert az élet keretébe akarták át­plántálni. Az abszolutizmus első idősza­kában Magyarország egészen passzíve viseli magát, a másodikban akcióba lép a magyar konzervativizmus, hogy Magyar­­országot visszavezesse abba a korba, amely 1848. márciusával záródott. A Metternich- és a Bach-rendszer eredményben is hasonlatos­ egymáshoz. Metternich rendszerét a forradalom buk­tatta meg, holott harminchárom évig egyebet sem tett, mint irtotta a forradal­mat. Bach és Schmerling mesterséges esz­közökkel, erőszakos módon addig és úgy támogatták a nagyhatalom Ausztriát, míg tizenhét esztendő alatt eljuttatták a fel­bomlás stádiumába. Politikájuk vereség­gel végződött a diplomáciában, a csata­mezőn és a gazdaságban. Ausztria, amíg alkotmányok reszelésén és azoknak a népekre erőszakolásán törte a fejét, amíg egységes formába akarta erőszakolni a heterogén birodalmat, elvesztette olasz és német birtokait, kimerítette hitelét és kimerítette népeinek türelmét. Ezen a ponton kezdődött a magyar politikai józanság, kitartás, rátermettség szerepe, Deák alkotása, amely a monar­­kiában új, az elődjeinél minden esetben dicsőségesebb korszakot nyitott meg. Ma válság fenyegeti a dolgoknak ezt a rendjét. Olvastunk olyan vélekedést is, hogy a Deák alkotása «túlélte» már magát. Hogy mehet a politikai relikviák gazdag lomtárába örök pihenésre. Hogy miben és miért élte túl magát a Deák alkotása, azt sem nem olvastuk, sem nem hallot­tuk, sem­­ nem tudjuk találni. Mi azt látjuk, hogy rendszerét most éri az első megrázkódás. Sőt látjuk, hogy ez a meg­­rázkódás mesterséges, amiben az alkotás­nak semmi része. Sőt azt is látjuk, hogy magyar politikusok segédkeznek ebben a munkában, olyant végezve, amiben nem tudni, több-e a lelkiismeretlenség, vagy a dőreség. De bár ezt látjuk, azért mégis tudjuk jól, hogy Deák szelleme nem vén­­hedett meg annyira, hogy azt mással kellene kicserélni, még ha ez a más szel­lem kézügyben is volna már­ vele. A középkorban az állam nem törődött azzal, hogy hivatalból védje a tulajdont és az életet. Erről mindenki úgy gondoskodott, ahogy éppen tudott. Már csak az a körülmény is, hogy mindenkinek gondoskodnia kellett a maga védelméről, csábító alkalmul szolgált a táma­dásra. Mennyi alkalom a rablásra, lopásra, gyilkosságra! Mindenki fegyvert visel részben a vadállatok, még inkább embertársai ellen. Az alkalom pedig hatalmasan táplálja, szakadatla­nul ébren tartja a félvad, harcias ösztönöket. A lakóhely még csak sátor és kunyhó. Az életmód még csak háború, rablás, pásztorkodás. A hatalom forrása még csupán az erő, meg a vitézség. Az em­ber gyér, de az élet olcsó és haszontalan. Az állam sem igen törődik az élet megtartásával, a magános még kevésbbé. A gyilkosság sem morális, sem kriminalisztikai értelemben nem nagyobb bűn az ökör-, vagy csikólopásnál; az emberéletnek vérdíja van, ami nem magas taksa. Sem a gyilkosság, sem a lopás nem erkölcsi folt, nem megbélyegző cselekmény. A gyilkos és a tolvaj pénzzel, vagy jószággal kárpótolhatja a­ káro­sokat. Ha sem pénze, sem jószága nincs, le­köti az izmait, azaz rabszolgának áll meghatá­rozott időre. Azok a bűnök és támadások pe­dig, amelyek sem életet nem oltanak ki, sem­­anyagi károsodással nem járnak , tehát a mo­rális vétségek még enyhébben ítéltettek meg. Ne lássék tehát paradoxonnak, h­a állítjuk, hogy a középkori embert a viszonyok rákény­­szerítették az önbíráskodásra; rákényszerítet­ték arra, hogy magának bárminemű károso­dásért a maga módján és eszközeivel szerez­zen elégtételt. A m­ai értelemben vett bíró­ság nincs. Akkor nem csupán szimbolikus értelemben volt minden jog és igazság kut­­­feje a király, de betű szerint, valóságo­san. Aki igazságot keresett, vagy a ki­rály udvarába fáradott akármilyen távol­ról is, vagy megvárta, amíg a király ki­küldött bírái arra a vidékre jöttek, amelyen lakott. Helyi bíráskodás nem volt sehol sem. A váradi káptalan sem helyi bíróság, de feleb­­bezési fórum. A váradi káptalan nem indítha­tott nyomozást, nem vizsgálhatott, nem vehetett föl pert, ha a király bírósága oda nem utasította. Azok az esetek, amelyek Váradra kerültek, már megfordultak, hogy modern nyelven beszéljünk, az első folyamodású bíróságon és ott az igaz­ság nem derült ki; nem tudták, vagy nem akarták kideríteni. Váradon a bírói tudomány és ügyesség pattantotta ki az igazságot, de misztikus hatalom, az akkor divatos tűzpróba, igazi középkori intézmény, amelyhez csak Sa­lamon király ismert bíráskodását hasonlíthatjuk. A prisztaldus, közvádló, jelenlétében a pörös felek előadták panaszaikat, a bíróság ki­hallgatta tanúikat, de nem hozott ítéle­tet, az igazság kiderítését áthárította a tűzpróbára. Állott­ pedig a tűzpróba abból, hogy az a fél, amely igazságát akarta bizonyí­tani, háromfontos izzó vasat vitt meztelen kéz­zel tíz-tizenkét lépésnyire, vagy hat, kilenc, ti­­zenhét egymás mellé helyezett, izzó szántóvason ment­ át mezítelen lábbal. Hogy igazsága le­gyen, az izzó vasnak nem volt szabad meg­égetnie meztelen kezét és lábát. Meg volt szabva a módja, hogy aki tű­zpróbának veti magát alá, mint készüljön el reá. Három nap­pal előbb vászonba göngyölték kezeit, vagy lábait és lepecsételték, hogy ne használhasson valamely szert, amely a tüzes vas hatását meg­akadályozza. Ezt a három napot böjtben kel­lett tölteni, meg kellett gyónni és áldozni. A próba után kezét, vagy lábait ismét vászonba göngyölték, lepecsételték és csak három­­ nap eltelte után nézték meg. Ha a vas égetett, bű­nös volt, elítélték ; ha nem égetett,­ föl­mentették. Ami nekünk érthetetlen, az, hogy a vas hol égetett, hol nem égetett. Vitathatatlan, hogy nem a tüzes vasban volt az ok, hogy az igaz­ságot kiderítette. Élt-e, nem élt-e ? a bíróság üdvös célból pia fraus-szal, nem akarjuk el­dönteni. Végül is nem ennek az érthetetlen­­ségnek a magyarázata, hanem maga az intéz­mény a jellemző. A középkor szerette a titok­zatosságot, a csodát és minden intézményében helyet kapott a misztikum. Az tény, hogy a tűzpróba nem az, ami volt utóbb a szent in­kvizíció kínzókamrája, bár az is az igazságot akarta kideríteni. Tény az is, hogy bár az istenítéletet, amint hívták a tűzpróbát, a pap­ság kezelte, nem volt hatalmi eszköz a pap­ság kezében. Mert mint minden másfaja or­dália, a tűzpróba is pogány eredetű, a pápaság nem ro­konszenvezett vele, istenkísértés­nek deklarálván, többször el is tiltotta. A köztudat azonban ra­gaszkodott hozzá, mint a vitás igazság kiderí­tésének egyetlen módjához. A váradi regesztrum e napokban jelent meg harmadik kiadásban Kandra Kabos bö és tudós kommentárjával. A kommentátor neve, aki régi, derék munkása a magyar históriának az Árpá­dok korában, kezesség arra, hogy a váradi regesztrum új kiadása nyeresége a magyar történettudománynak. A könyvet a Szent István­ Társulat adta ki Samassa érsek költségén. Junius. A szol­­őszi­ói manifesztum. Budapest, október 31. Két beszámolót hozott a tegnapi nap: a Polónyi Gézáét és Tisza, István grófét. Mind a­­kettő elé különös várakozással tekintettek és a várakozás igazolva is lett. Csakhogy a Polónyi beszéde jóval többet hozott, mint am­eny­­nyit tőle vártak. Voltaképpen ez a beszéd nem is beszéd, hanem manifesztum, melyet a szerző annak rendje és módja szerint hű magyar nem­zetéhez és némileg Ferenc József magyar ki­rályhoz is intéz. Mikor vasárnap éjjel az első szo­boszlói tudósítást olvastuk, valami kormány­­párti misztifikációban hittünk. Utóbb azonban az összes fővárosi lapokból — azokból is, me­lyek Polónyi úrhoz legközelebb állanak — meg­győződtünk, hogy csakugyan azokat mondta, amiket neki tulajdonítanak. E szerint tehát a szoboszlói manifesztum tartalmát összefoglalhatjuk a következőkben: 1. Polónyi Géza nem a saját nevében, nem is a saját frakciója nevében, hanem mindig az ellenzék nevében beszél. 2. Polónyi Géza kijelenti, hogy a harcnak egyéb célja nincs, csak Bánffy megbuktatása. Ha bárki más jön kormányra, ellene a forma kedvéért néminemű hadakozások ugyan lesz­nek, de obstrukciótól nem kell félni, mert megkapja a költségvetést, sőt a kiegyezést is. Ez a beszéd egész tenorjából kiderül. A továbbiakról nem is szólva, most már meg kell állapítani, várjon jogosítva van-e Polónyi Géza az ellenzék nevében beszélni és ígéreteket tenni, nevezetesen: várjon gróf Apponyi Albert is az ő kommandója alatt szolgál-e vagy sem? Ennek tisztázása első­sorban a nemzeti pártnak érdeke lévén, nem tartanók illendőnek az ő részéről történő nyi­latkozatnak elébe vágni. A második dolog, amit ebből a beszédből kiolvashatni, az, hogy Polónyi Géza hajlandó a kiegyezést is keresztülbocsátani, ha más kor­mány képviseli. Ez fontos nyilatkozat, mert belőle megtudja az ország, hogy a kiegyezés még a szélsőbaloldal felfogása szerint sem olyan rossz, aminőnek mondják, hanem hogy a küzdelem e részének is kiváltképpen személyes és nem tárgyi alapja van. A lángoló lelkesedés az önálló vámterület mellett és a féktelen gyűlölet a vámszövetség ellen tehát egyformáig lecsendesedik, mihelyt oly miniszterelnök tesz, kinek kinevezéséhez Ferenc József király elég szerencsés volt Polónyi Géza úr előzetes szank­­cióját kinyerni. Erre a pontra nézve pedig szer­­etnék ismerni Kossuth Ferenc és pártjának nézetét, mert az országnak joga van megtudná váljon nekik is csak ürügy-e a közös vám­term­let ellen való küzdelem, melylyel Polónyi Géza keremntésére felhagyni hajlandók. Addig, mig erre a két kérdésre illetékes vá­

Next