Pesti Napló, 1898. november (49. évfolyam, 302-331. szám)
1898-11-01 / 302. szám
2 Budapest, kedd PESTI SASZLÓ 1898. november 1. 302. szám. Végéről, liberálisnak jellemzik. Bachról pedig, aki a márciusi napokban szélső revolucionárius volt, ugyancsak Hübner vallja, hogy a bécsi alkotmányosság rövid hat hónapja alatt örökre kigyógyult a liberalizmus járványából. Az új rendszer korifeusa ez a két férfi volt és Bach inkább Schwarzenbergnél. Talán nem is a Bach-korszak külügyminisztereit terheli annyira a felelősség azért, hogy nem dicsekedhetnek olyan diplomáciai sikerekkel, aminekkel dicsekedhetett Metternich, mint inkább az európai viszonyokat. A nemzetközi politikában Ausztria inkább arrogáns, mint félelmetes hatalmasság. Hogy Bach, aki csupán belügyminiszter volt, s mint belügyminiszter szabta meg tíz esztendőre a birodalom egész politikai rendszerét, a kormányzás terén mit aratott, azt megtudjuk a Széchenyi István Md-jéből. Tatarozás, kapkodás volt ez is, a tervszerűség, a határozottság, a tudatosság mázával vonva be. Az 1848. októberében inaugurált rendszer két korszakra oszlik: az egyiket a Bach minisztersége tölti be, a másik az oktrojált alkotmányokkal való kísérletezés négy sanyarú esztendeje. E két korszakban a lényeg, a szellem, ha nem is ugyanaz, de közelrokonok egymással s a főkülönbség a fogásokban van, amelyekkel a rendszert az élet keretébe akarták átplántálni. Az abszolutizmus első időszakában Magyarország egészen passzíve viseli magát, a másodikban akcióba lép a magyar konzervativizmus, hogy Magyarországot visszavezesse abba a korba, amely 1848. márciusával záródott. A Metternich- és a Bach-rendszer eredményben is hasonlatos egymáshoz. Metternich rendszerét a forradalom buktatta meg, holott harminchárom évig egyebet sem tett, mint irtotta a forradalmat. Bach és Schmerling mesterséges eszközökkel, erőszakos módon addig és úgy támogatták a nagyhatalom Ausztriát, míg tizenhét esztendő alatt eljuttatták a felbomlás stádiumába. Politikájuk vereséggel végződött a diplomáciában, a csatamezőn és a gazdaságban. Ausztria, amíg alkotmányok reszelésén és azoknak a népekre erőszakolásán törte a fejét, amíg egységes formába akarta erőszakolni a heterogén birodalmat, elvesztette olasz és német birtokait, kimerítette hitelét és kimerítette népeinek türelmét. Ezen a ponton kezdődött a magyar politikai józanság, kitartás, rátermettség szerepe, Deák alkotása, amely a monarkiában új, az elődjeinél minden esetben dicsőségesebb korszakot nyitott meg. Ma válság fenyegeti a dolgoknak ezt a rendjét. Olvastunk olyan vélekedést is, hogy a Deák alkotása «túlélte» már magát. Hogy mehet a politikai relikviák gazdag lomtárába örök pihenésre. Hogy miben és miért élte túl magát a Deák alkotása, azt sem nem olvastuk, sem nem hallottuk, sem nem tudjuk találni. Mi azt látjuk, hogy rendszerét most éri az első megrázkódás. Sőt látjuk, hogy ez a megrázkódás mesterséges, amiben az alkotásnak semmi része. Sőt azt is látjuk, hogy magyar politikusok segédkeznek ebben a munkában, olyant végezve, amiben nem tudni, több-e a lelkiismeretlenség, vagy a dőreség. De bár ezt látjuk, azért mégis tudjuk jól, hogy Deák szelleme nem vénhedett meg annyira, hogy azt mással kellene kicserélni, még ha ez a más szellem kézügyben is volna már vele. A középkorban az állam nem törődött azzal, hogy hivatalból védje a tulajdont és az életet. Erről mindenki úgy gondoskodott, ahogy éppen tudott. Már csak az a körülmény is, hogy mindenkinek gondoskodnia kellett a maga védelméről, csábító alkalmul szolgált a támadásra. Mennyi alkalom a rablásra, lopásra, gyilkosságra! Mindenki fegyvert visel részben a vadállatok, még inkább embertársai ellen. Az alkalom pedig hatalmasan táplálja, szakadatlanul ébren tartja a félvad, harcias ösztönöket. A lakóhely még csak sátor és kunyhó. Az életmód még csak háború, rablás, pásztorkodás. A hatalom forrása még csupán az erő, meg a vitézség. Az ember gyér, de az élet olcsó és haszontalan. Az állam sem igen törődik az élet megtartásával, a magános még kevésbbé. A gyilkosság sem morális, sem kriminalisztikai értelemben nem nagyobb bűn az ökör-, vagy csikólopásnál; az emberéletnek vérdíja van, ami nem magas taksa. Sem a gyilkosság, sem a lopás nem erkölcsi folt, nem megbélyegző cselekmény. A gyilkos és a tolvaj pénzzel, vagy jószággal kárpótolhatja a károsokat. Ha sem pénze, sem jószága nincs, leköti az izmait, azaz rabszolgának áll meghatározott időre. Azok a bűnök és támadások pedig, amelyek sem életet nem oltanak ki, semanyagi károsodással nem járnak , tehát a morális vétségek még enyhébben ítéltettek meg. Ne lássék tehát paradoxonnak, ha állítjuk, hogy a középkori embert a viszonyok rákényszerítették az önbíráskodásra; rákényszerítették arra, hogy magának bárminemű károsodásért a maga módján és eszközeivel szerezzen elégtételt. A mai értelemben vett bíróság nincs. Akkor nem csupán szimbolikus értelemben volt minden jog és igazság kutfeje a király, de betű szerint, valóságosan. Aki igazságot keresett, vagy a király udvarába fáradott akármilyen távolról is, vagy megvárta, amíg a király kiküldött bírái arra a vidékre jöttek, amelyen lakott. Helyi bíráskodás nem volt sehol sem. A váradi káptalan sem helyi bíróság, de felebbezési fórum. A váradi káptalan nem indíthatott nyomozást, nem vizsgálhatott, nem vehetett föl pert, ha a király bírósága oda nem utasította. Azok az esetek, amelyek Váradra kerültek, már megfordultak, hogy modern nyelven beszéljünk, az első folyamodású bíróságon és ott az igazság nem derült ki; nem tudták, vagy nem akarták kideríteni. Váradon a bírói tudomány és ügyesség pattantotta ki az igazságot, de misztikus hatalom, az akkor divatos tűzpróba, igazi középkori intézmény, amelyhez csak Salamon király ismert bíráskodását hasonlíthatjuk. A prisztaldus, közvádló, jelenlétében a pörös felek előadták panaszaikat, a bíróság kihallgatta tanúikat, de nem hozott ítéletet, az igazság kiderítését áthárította a tűzpróbára. Állott pedig a tűzpróba abból, hogy az a fél, amely igazságát akarta bizonyítani, háromfontos izzó vasat vitt meztelen kézzel tíz-tizenkét lépésnyire, vagy hat, kilenc, tizenhét egymás mellé helyezett, izzó szántóvason ment át mezítelen lábbal. Hogy igazsága legyen, az izzó vasnak nem volt szabad megégetnie meztelen kezét és lábát. Meg volt szabva a módja, hogy aki tűzpróbának veti magát alá, mint készüljön el reá. Három nappal előbb vászonba göngyölték kezeit, vagy lábait és lepecsételték, hogy ne használhasson valamely szert, amely a tüzes vas hatását megakadályozza. Ezt a három napot böjtben kellett tölteni, meg kellett gyónni és áldozni. A próba után kezét, vagy lábait ismét vászonba göngyölték, lepecsételték és csak három nap eltelte után nézték meg. Ha a vas égetett, bűnös volt, elítélték ; ha nem égetett, fölmentették. Ami nekünk érthetetlen, az, hogy a vas hol égetett, hol nem égetett. Vitathatatlan, hogy nem a tüzes vasban volt az ok, hogy az igazságot kiderítette. Élt-e, nem élt-e ? a bíróság üdvös célból pia fraus-szal, nem akarjuk eldönteni. Végül is nem ennek az érthetetlenségnek a magyarázata, hanem maga az intézmény a jellemző. A középkor szerette a titokzatosságot, a csodát és minden intézményében helyet kapott a misztikum. Az tény, hogy a tűzpróba nem az, ami volt utóbb a szent inkvizíció kínzókamrája, bár az is az igazságot akarta kideríteni. Tény az is, hogy bár az istenítéletet, amint hívták a tűzpróbát, a papság kezelte, nem volt hatalmi eszköz a papság kezében. Mert mint minden másfaja ordália, a tűzpróba is pogány eredetű, a pápaság nem rokonszenvezett vele, istenkísértésnek deklarálván, többször el is tiltotta. A köztudat azonban ragaszkodott hozzá, mint a vitás igazság kiderítésének egyetlen módjához. A váradi regesztrum e napokban jelent meg harmadik kiadásban Kandra Kabos bö és tudós kommentárjával. A kommentátor neve, aki régi, derék munkása a magyar históriának az Árpádok korában, kezesség arra, hogy a váradi regesztrum új kiadása nyeresége a magyar történettudománynak. A könyvet a Szent István Társulat adta ki Samassa érsek költségén. Junius. A szolősziói manifesztum. Budapest, október 31. Két beszámolót hozott a tegnapi nap: a Polónyi Gézáét és Tisza, István grófét. Mind akettő elé különös várakozással tekintettek és a várakozás igazolva is lett. Csakhogy a Polónyi beszéde jóval többet hozott, mint amenynyit tőle vártak. Voltaképpen ez a beszéd nem is beszéd, hanem manifesztum, melyet a szerző annak rendje és módja szerint hű magyar nemzetéhez és némileg Ferenc József magyar királyhoz is intéz. Mikor vasárnap éjjel az első szoboszlói tudósítást olvastuk, valami kormánypárti misztifikációban hittünk. Utóbb azonban az összes fővárosi lapokból — azokból is, melyek Polónyi úrhoz legközelebb állanak — meggyőződtünk, hogy csakugyan azokat mondta, amiket neki tulajdonítanak. E szerint tehát a szoboszlói manifesztum tartalmát összefoglalhatjuk a következőkben: 1. Polónyi Géza nem a saját nevében, nem is a saját frakciója nevében, hanem mindig az ellenzék nevében beszél. 2. Polónyi Géza kijelenti, hogy a harcnak egyéb célja nincs, csak Bánffy megbuktatása. Ha bárki más jön kormányra, ellene a forma kedvéért néminemű hadakozások ugyan lesznek, de obstrukciótól nem kell félni, mert megkapja a költségvetést, sőt a kiegyezést is. Ez a beszéd egész tenorjából kiderül. A továbbiakról nem is szólva, most már meg kell állapítani, várjon jogosítva van-e Polónyi Géza az ellenzék nevében beszélni és ígéreteket tenni, nevezetesen: várjon gróf Apponyi Albert is az ő kommandója alatt szolgál-e vagy sem? Ennek tisztázása elsősorban a nemzeti pártnak érdeke lévén, nem tartanók illendőnek az ő részéről történő nyilatkozatnak elébe vágni. A második dolog, amit ebből a beszédből kiolvashatni, az, hogy Polónyi Géza hajlandó a kiegyezést is keresztülbocsátani, ha más kormány képviseli. Ez fontos nyilatkozat, mert belőle megtudja az ország, hogy a kiegyezés még a szélsőbaloldal felfogása szerint sem olyan rossz, aminőnek mondják, hanem hogy a küzdelem e részének is kiváltképpen személyes és nem tárgyi alapja van. A lángoló lelkesedés az önálló vámterület mellett és a féktelen gyűlölet a vámszövetség ellen tehát egyformáig lecsendesedik, mihelyt oly miniszterelnök tesz, kinek kinevezéséhez Ferenc József király elég szerencsés volt Polónyi Géza úr előzetes szankcióját kinyerni. Erre a pontra nézve pedig szeretnék ismerni Kossuth Ferenc és pártjának nézetét, mert az országnak joga van megtudná váljon nekik is csak ürügy-e a közös vámtermlet ellen való küzdelem, melylyel Polónyi Géza keremntésére felhagyni hajlandók. Addig, mig erre a két kérdésre illetékes vá