Pesti Napló, 1898. december (49. évfolyam, 332-361. szám)

1898-12-01 / 332. szám

FZÖFHETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 14 frt — Vr. Föérre ........ 7 „ — » Nofffederre ... 3 „ 60 „ BTT hóra...... J * 20 „ XI^IX. ÉVFOLYAM. (332. Szám.) Egyes szám ............ 4 kr. bigéken .............. 6 „PESTI NAPLÓ Szerkesztőség: TI., Teréz-körút 21. % Kiadóhvatal: TI., Teréz-körút 23. Apróhirdetések An: Egy azé 2 kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések petit számí­tással díjszabás szerint. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1898. svemélyTXm*­rU*. Csütörtök, december 1. A fővárosi adóemelés. Budapest, november 30. A városházán ma megindult a vita a jövő évi költségvetésről s a vele célza­tosan kapcsolatba hozott adóemelésekről. A kérdés még nem dőlt el, de tartunk tőle, hogy az indolens többség ezúttal végre megszavazza a tervezett adóeme­léseket, melyekre nagy apparátussal és ügyes taktikával készítették elő az elmé­ket. A tanács több mint tizenöt esztendő óta hirdeti a főváros háztartásának kike­rülhetetlen megromlását és sürgeti az adóemelést. Ezt eddig keresztülvinnie nem sikerült, de azért a megjósolt bukás min­dig elmaradt. A tanács, amely terv­­telen volt a kiadások és beruházások sorrendjének és mértékének megállapítá­sában, éppoly híjával volt az előrelátás­nak a várható pénzügyi erőnövekvés meg­becslése körül. Az adóemelés érdekében megindított újabb roham sikertelensége miatt ag­gódva, most úgy beszélnek, mintha a menthetetlenül rossz gazdálkodásnak, — melyet állítólag a •múltban folytattak­, de melyet szépen tovább folytatni készülnek most is •— oly meglepő új bizonyítékait fedezték volna fel, melyekről eddig sen­kinek sejtelme sem volt és melyek gyors és drasztikus szanálást igényelnek, ha a deficitekben elmerülni nem akarunk. És mik ezek a felfedezések? Először is a kórházi alapoknál 1873. elejétől 1897. végéig, tehát huszonhat esztendő alatt összesen 406.000 forintnyi túlkiadás sza­porodott fel, melyet amaz alapok a köz­ségi alapnak visszatéríteni nem tudnak. Ezenkívül a lipótvárosi templom építésére és különböző burkolási munkákra az ötvenmilliós kölcsön pénzeiből valamivel több mint egy millió forintot fordítottak, mely összeget szintén vissza akarják téríteni a kölcsönalapnak, mert a tanács megengedhetőnek nem tartja, hogy követési munkák kölcsönpénzek­ből fedeztessenek. Hát ezek azok a ret­tentő felfedezések, melyek a főváros vezető körei előtt eddig ismeretlenek voltak ? Jogcím-e ez arra, hogy a polgármester elődei gazdálkodását oly ijesztően sötét színekben állítsa sze­meink elé ? Ha igaz volna, hogy a fő­város háztartásának vezetői előtt az itt érintett, magukban véve éppen nem nagy­mérvű anomáliák ismeretlenek voltak, akkor a leghatározottabb elítélést érde­melnék meg mindazok, akiknek ebben a gazdálkodásban részük volt, nemcsak azok, akik már meghaltak, hanem azok is, akik még élnek uralkodnak. Csak a t­atosan segélyezett, de nem igazi rigonzmus állíthatja azt, hogy egy 28 millió forintos községi háztartást megrontani képes az, ha néhány száz­ezer forintnyi oly befektetést, mely di­rekte nem kamatoz ugyan, de azért im­produktívnak éppen nem mondható, egy ideig kölcsönpénzekből fedeznek. Hát nem is ebben, hanem a rendes kiadások túltengésében fekszik az a nagy és rész­ben helyrehozhatatlan hiba, melyet a múltnak szemére vethetünk, de amely alól a jövő emberei sem akarják magu­kat tisztázni, mert konokul ellene sze­gülnek a személyes kiadások körül esz­­közlendő minden komolyabb takarékos­kodásnak. Túlságos nagy bürokratikus apparátus ül a főváros nyakán s ennek kevesbítése természetesen csak fokozato­san volna eszközölhető. De ily szán­déknak nyomát nem látjuk sehol, hanem látjuk azt, hogy minden úgy­nevezett reform személyszaporítással jár s a közigazgatás egyre bonyolultabb és költségesebb lesz. Egyébiránt maga a tanács közel három­millió forintnyi követési kiadásnak az ötvenmilliós kölcsönből való fedezését ja­vasolja a következő három évre, vagyis az általa kárhoztatott eredendő bűnök nagyobb részének még ezután való elkö­vetését indítványozza ugyanakkor, mikor e bűnök megtorlásaképpen az új adók­nak egész sorát kívánja a polgárságra zúdítani. A tanács célja nem egyéb, mint a polgárokból kisajtolandó új adókból fedezni a beruházások bizonyos kategó­riáját, nem azért, hogy a főváros gazdál­kodása a takarékosság útjára tereltessék, hanem ellenkezőleg azért, hogy annál kényelmesebben lehessen folytatni a pa­zarlást a kölcsönpénzekből. Tizenhétmillió hatszázhetvenkilenc fo­rintot tesznek ki a főváros rendes kiadá­sai és azok a rendkívüliek, amelyek nem kölcsönpénzekből terveztetnek. Nem ke­ l láthatatlan kéz. — .A Pesti Napló eredeti tárcája. — . Irta: Petelei István. A menyasszonyi ruháját selyemből vágatná Netti, csipkével borítaná s finom fátyla a sar­kát verdesné. Az orgona zúgna s az emberek (njakán álmélkodó sóhaj kel) igy szólnának egymáshoz: «íme, Németi Netti mégis csak az oltár elé megy és mily derék férfi karján! Természetes! Mert im mily gyönyörű leány Netti, mily hajlós a dereka, mily ragyogó a szempárja.» Mily elégtétel lenne az után a szégyen után, mikor (két esztendő előtt.) Sötért, a vőlegényét" az agyagdomb gödrében találta meg az erdő­pásztor átlőtt fejjel! Az egész világ rázúdult akkor Nettire ; barátnői, ismerősei elfordultak tőle. Szép, diadalmas szeretne lenni még egyszer. Azonban még csak egy becsületes divatos ruháravalója se volt. Az édesanyja reggeltől estig kötötte a rekliket, csipkéket a kert fene­kén nagy titokban, ő maga zárt ajtó mellett minden cselédi dolgot elvégezett dugva, mégis a nyomorúság ott vonszolódott a sarkuk nyo­mában, mióta az apja örökös útjára ment. Hogy piperezheti fel hát magát kedve szerint egyszer ! Éjjel a selyem suhogását hallotta s arra ébredt, hogy ujjai finom csipkében turkál­nak ... Ah ! pedig a sors elégtétellel tartozik neki. Egy szép, igazi gyöngyös zafiros fülbevalója volt a fiókja mélyén, aminek az árán kiöltöz­hetne igaziban, de ahoz nem nyúlhatott, mert az, halott jegyesének utolsó ajándéka volt. Ba­bonás rebegéssel százszor vette ki, százszor rejtette el, mert mégis kegyetlenség lenne, hogy halott jegyesének a segítségével kerit­­gesse az uj szeretőjét. A föld alól nem nyújtja-e ki csontujjait Sötét, hogy letépje a selymet rongygyá ? Egy kacagó tavaszi reggelen azonban, az uj kedvesével sétálva a virágzó hársak alatt, lágy, illatos levegőjével, ezer színével, elkábítva őket, egy vérgyulasztó kézszorítás után, egy vágytól fátyolozott kényes tekintet után, mely mindent kér s mindent igér, mikor Netti a választott férfi mellén felejtette piruló arcát, e séta után a kis Németi Netti a féltett drágaságot a ke­belébe rejtette s elszaladt vele az aranyműves­hez, hogy eladja. — Az apjától örökölte e függőt ? — kér­dezte az aranyműves. —­ Adjon érte amit akar — rebegte izga­tottan Netti és szeretett volna mindjárt el­szaladni. Halott jegyese életének utolsó előtt való napján vitte Nettinek. Az igen élhetetlen, szelíd fiú (ellenőr volt az árvaszéknél) az ő szegényes jövedelméből nem szerezhette. Azonban Netti bolondult az eféle csecsebecséért s akkor megszerezte a szegény ember azt a mennyei gyönyörűséget magának, hogy hallhatta egyszer Nettit, az ékszer láttára mint sikoltott fel gyönyörűségében. Az ellenőr magánkívül volt boldogságában, oly vad szenvedélylyel csókolta meg Nettit, mintha meg akarta volna harapni. Másnap nem is mutatta magát s harmadnap találta meg az erdőpásztor a hitvány embert az agyagdombon. Csak egy akkora helyen vé­­rezte be a földet, mint egy tallér. — Adjon érte annyit, amennyit akar — re­begte­tetti s csaknem futva vitte haza az árát. Az uj ruha . . . az uj ruha ... de nem tu­dott örülni a pénznek, hanem gyávának s erőtelennek érezte magát. Valami reszketés fogta el a lábát, szorongás a mellét és mikor félhangon ezt mondta a bátorítása után, hogy «bolondság», körülnézett, mert azt hitte, hogy idegen ember beszél a szobában. Nem tudván helyben maradni, kiszaladt az anyjához s meg­ölelgette az öregasszony fejét, de szégyelte elmondani, hogy mi bántja. — Lett valami ? — kérdezte csodálkozva az anyja, minthogy nem volt szokva az ilyen gyöngélkedéshez. Amig az ékszer a fiókban hevert, nem is igen gondolt reá Netti, de amint kivette az állóhelyéből, egy egész csomó kellemet­len emlék kelt fel. Halott jegyesének a hangját hallotta s ártatlan szemének a nézését látta valahonnan. A ravasz vereshaju ékszerész vizsgálódva kérdezte: «Az apjától örökölte ?». Mintha azt kérdezte volna: «nem lopott portéka?» . . . Nagyon mohón végezte az üzletet s igen óvatosan, mintha tiltott dolgot végezett volna. A szerencsétlenség után híre járt annak, hogy Sötét (így hívták az ellenőrt) lopott az Mai számunk 18 oldal.

Next