Pesti Napló, 1899. február (50. évfolyam, 32-59. szám)
1899-02-24 / 55. szám
nAnzRÉn Arak * Egén éve _ 14 frt — kr. Félén«_____7 , — „ Negyedévre _ 3 „ so . Egy hóra_____1 23 » Egyes ssém ... ... 4 kr. Vidéken _ ________L . Budapest, 1899. Hi. ÉVFOLYAM. (55. SZáld.) ApróUrdeknek Ara : Egy szó 3 kr., vastagabb betűvei 4 kr Hirdetések petit számi, tással díjszabás szerint. Megjelen minden nap, ünnep é*T»*ámnap »kán!» Szerkesztőség: VI., Teréz-körút 21. Kiadóhivatal: VI., Teréz-körúnt 23. Frtszerkesztő: Neményi Ambrus, Péntek, február 24. A takarékpénztár-kérdés. Budapest, február 23. A takarékpénztárak ügye méltán foglalkoztatja ez idő szerint a közvéleményt. Ha a takarékpénztárak csak a saját részvényeseik befizetett tőkéjét kezelnék, bízvást lehetne ez intézetek ellenőrzését a legközvetetlenebbül érdekeltekre, a részvényesekre bízni. Ámde ha meggondoljuk, hogy a takarékpénztárak, valamint a magukat nem takarékpénztárnak nevező, de tetemesebb betéteket kezelő bankok üzleti súlypontja az egymilliárd forintot meghaladó betétekben fekszik, mindenki előtt, aki a dolgok lényegét és nem a formát tekinti, szembeötlik e részvényvállalatoknak közintézeti jellege. A takarékpénztárak helyes, vagy helytelen vezetése oly erősen kihat a közérdekre, hogy egy szűk látókörű magánjogi felfogás keretében ez ügy körül termékeny eszmecsere nem is képzelhető. Nem ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy szemben a több mint félszázadon át kialakult helyzettel, a takarékpénztár-ügynek gyökeres megoldását bármely kormány megkísérthesse. Ha meggondoljuk, hogy több mint hatszáz takarékpénztár működik s ezek mellett néhány százra rúg azaz u. n. bankok száma, melyek egészen a magukat takarékpénztáraknak nevező intézetek kaptafájára vannak szervezve, egyenesen reménytelennek kell mondanunk azt az eszmét, hogy a takarékpénztárakat, úgy mint ez a külföldön van, valóságos közintézetekké lehessen átalakítani. Pedig különösen vidéki városaink felvirágzásának szempontjából nagyon sajnálni lehet, hogy nem úgy, mint külföldön, a városi municipiumok, hanem élelmes magánvállalkozók vették kezükbe a takarékpénztárak megalapítását. Ha takarékpénztáraink nem nyerészkedési vállalatok, hanem közhasznú intézetek volnának, ha a közönség betéteinek százmillióiból, e százmilliók gyümölcsözt étéséből származó tiszta haszon nem vándorolna busás osztalék alakjában néhány élelmes férfiú zsebébe, hanem visszafolyna oda, ahonnét tulajdonképp származik — mily hatalmas pénzforrással rendelkeznének kisebb és nagyobb városaink, mennyi jót és hasznosat alkothatnának, amire jelenleg a pénzeszközök hiánya folytán vagy egyátalán nem, vagy csak az adópótlékok felcsigázása útján képesek! De hát ettől már elkéstünk. A takarékpénztárak százait közgazdaságunk élő szervezetéből kiszakítani, azoknak részvénytársulati alapját megszüntetni többé nem lehet. E kísérletről a magyar törvényhozásnak le kell mondani. De ez éppen nem menti fel oly törvényhozási intézkedésektől, melyek alkalmasak arra, hogy a takarékpénztárak fattyúhajtásai eltávolíttassanak s ezek — a részvényesek jogos érdekeinek sérelme nélkül — bizonyos határok közt a közérdek szolgálatába szoríttassanak. A takarékpénztáraknál a fizetett és szedett kamatok bizonyos észszerű, nem túlmerev korlátozásáról ismételten szóltunk, mint oly intézkedésről, mely magában véve is nagyon előmozdítaná a szolid kezelést. Mert ha a takarékpénztárnak nincs módjában a rendesnél jóval magasabb kivételes kamatokkal oly tőkéket is magához vonni, melyek a rendes betéti kamatláb mellett nem válnának betétekké, s ha nincs módjában még ez aránylag magas kamat mellett szerzett tőkéket, is oly feltételek alatt kikölcsönözni, hogy a szedett kamat még mindig busás hasznot hozzon a fizetett nagy kamaton felül is, akkor ezzel elesik egyik fő oka és mozgató ereje annak a beteges üzleti praxisnak, mely nem egyszer az uzsora bélyegét üti egyik-másik intézet ügykezelésére. Amibe a törvényhozásnak, ha egyszer az ügy rendezéséhez rószáfog, okvetetlenül bele kell szólani, az egyrészt a betétek és a részvénytőke közt való helyes arány, másrészt a betétek gyümölcsöztetésének kérdése. Örvendve látjuk, hogy a sajtóban visszhangra talál az általunk hangoztatott ama követelés, hogy az alaptőke és a betétek összege közt észszerű arányt kell felállítani. Képtelenség az, hogy egy kis intézet, melynek saját tőkéje 30, vagy 50 ezer forint, egy milliót túlhaladó betéti pénzeket kezeljen. Nem ütköznénk-e meg rajta, hogy egy tőkés, kinek saját vagyona a most említett kis összegek körül van, egymillió, vagy több forint összegű idegen pénzt forgatna üzletében, felülrá oly idegen pénzt, mely vagy rögtön, vagy rövid felmondásra bármikor visszavonható ? Különös, hogy oly gyakorlatot, melyet minden magánembernél vakmerő szédelgésnek mondanánk, egészen természetesnek találjuk a takarékpénztárnál. Várjon ez a hangzatos cím pótolhatja-e az üzleti szolidság alapját ? Íme, a most sokat emlegetett kis celli takarékpénztárnál is látjuk, hogy ötvenezer forint alaptőke mellett betétei meghaladják az egytrmilliót. Ha ki lett volna mondva, hogy egy takarékpénztár sem kezelhet több betétet, mint alaptőkéjének ötszörösét — vagy ha messze akarunk menni az engedékenységben — annak tízszeresét, már hatalmas zavar lett volna tolva amaz üzelmek elé, melyek e takarékpénztár bukását okozták. Ami a betéti tőkék gyümölcsöztetését illeti, e tekintetben nálunk eddig csak a váltótárca és a jelzálogos követelések közti aránynyal törődött a közdiskusszió. Abból a fölfogásból indultak ki rendesen, hogy minden, ami váltó, mozgékony, minden, ami jelzálog, mozdulatlan elhelyezést jelent. Tudjuk pedig, hogy ez a feltevés, legalább ami a váltókat illeti, nem helyes. A takarékpénztárak váltóinak nagyobb része majdnem olyan kevéssé mobil érték, mint a jelzálogos követelés. A mi vidéki váltóink többnyire csak váltóalakú törlesztéses kölcsönt képviselnek s komoly baj esetén a váltótárca nem mutatkozik gyorsan mozgósítható értéknek. Azt hiszszük, itt az ideje, hogy a takarékpénztárak a betétek tetemes hányadát állami kötvényekben, vagy ezekkel hasonló jóságú záloglevelekben helyezzék el. Oly intézetektől, melyek egy egész környék betéti tőkéit kezelik, joggal meg lehetne ezt követelni. Van egy ellenvetés, mely első tekintetre ez ellen szól. S ez abban áll, hogy a vidék különben is tőkeszegény lévén, nem volna tanácsos a betéti tőkék egy részét az illető vidéktől elvonni s mesterségesen a kisebb jövedelmezőségű befektetési papírokban való elhelyezkedésre kényszeríteni. De ez az ellenvetés is csak látszólagos A mai hitelszervezet mellett meg vannak adva az utak és módok arra, hogy akár az állam auspiciumai alatt, miként ez az Országos Hitelszövetkezetnél kontemplálva van, akár más formában a központból jelentékeny tőkék vezettessenek át a vidék gazdasági életének csatornáiba. Amit a vidéki takarékpénztárak állampapírvásárlásai révén az illető vidéktől elvonnánk, azt többszörösen visszapótolhatjuk a vidéknek más, célszerűbb hitelformák segítségével. Sőt nem vonakodunk kimondani, hogy a helyes állami hitelpolitika egyik elsőrendű feladatát éppen ebben látjuk, mert csak így lehet kiszabadítani a vidéket a magas kamatláb békéiből, csak így lehet útját egyengetni az ország egyenletes gazdasági fejlődésének. Néhány száz millió forint állampapír a vidéki takarékpénztárak vasszekrényeiben oly eleme volna a biztosságnak, melyre a betevők százezrei tulajdonképp jogos igényt tarthatnának. Ezek az értékek akár eladás, akár lombardírozás útján válságos időkben hatalmas támaszt nyújtanának az intézeteknek. Mindezek a mélyreható reformok — s még mennyi volna javaslatba hozható ! — természetesen csak fokozatosan volnának megvalósíthatók. A takarékpénztárakat rázkódásoknak kitenni a legnagyobb hiba volna; csak lépésről-lépésre, fokozatosan lehet megvalósítani azokat a javításokat is, melyeket a betevők biztossága és az üzlet egészséges iránya megkövetel. Amit azonban gyorsabban, talán amazoktól elkülönítve is, novelláris törvénynyel meg lehetne valósítani, az a kellő eseti- Mai számunk 20 oldal.