Pesti Napló, 1899. február (50. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-24 / 55. szám

nAnzRÉn Arak * Egén éve _ 14 frt — kr. Félén«_____7 , — „ Negyedévre _ 3 „ so . Egy hóra_____1 23 » Egyes ssém ... ... 4 kr. Vidéken _ ________L . Budapest, 1899. Hi. ÉVFOLYAM. (55. SZáld­.) ApróUrdeknek Ara : Egy szó 3 kr., vastagabb be­tűvei 4 kr Hirdetések petit számi, tással díjszabás szerint. Megjelen minden nap, ünnep é*T»*ámnap »kán!» Szerkesztőség: VI., Teréz-körút 21.­­ Kiadóhivatal: VI., Teréz-körúnt 23. Frtszerkesztő: Neményi Ambrus, Péntek, február 24. A takarékpénztár-kérdés. Budapest, február 23. A takarékpénztárak ügye méltán fog­lalkoztatja ez idő szerint a közvéleményt. Ha a takarékpénztárak csak a saját rész­vényeseik befizetett tőkéjét kezelnék, bízvást lehetne ez intézetek ellenőrzését a legközvetetlenebbül érdekeltekre, a rész­vényesekre bízni. Ámde ha meggondoljuk, hogy a takarékpénztárak, valamint a magukat nem takarékpénztárnak nevező, de tetemesebb betéteket kezelő bankok üzleti súlypontja az egymilliárd fo­rintot meghaladó betétekben fekszik, min­denki előtt, aki a dolgok lényegét és nem a formát tekinti, szembeötlik e részvényvállalatoknak közintézeti jellege. A takarékpénztárak helyes, vagy helyte­len vezetése oly erősen kihat a köz­érdekre, hogy egy szűk látókörű magán­jogi felfogás keretében ez ügy körül ter­mékeny eszmecsere nem is képzelhető. Nem ringatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy szemben a több mint félszázadon át kialakult helyzettel, a takarékpénztár-ügynek gyökeres megoldását bármely kormány megkísérthesse. Ha meggondoljuk, hogy több mint hatszáz takarékpénztár működik s ezek mellett néhány százra rúg azaz u. n. bankok száma, melyek egészen a magukat takarékpénztáraknak nevező intézetek kaptafájára vannak szervezve, egyenesen reménytelennek kell mondanunk azt az eszmét, hogy a takarékpénztárakat, úgy mint ez a külföldön van, valóságos köz­­intéz­etekké lehessen átalakítani. Pedig különösen vidéki városaink felvirágzásának szempontjából nagyon sajnálni lehet, hogy nem úgy, mint külföldön, a városi muni­­cipiumok, hanem élelmes magánválla­l­kozók vették kezükbe a takarékpénztárak megala­pítását. Ha takarékpénztáraink nem nye­részkedési vállalatok, hanem közhasznú intézetek volnának, ha a közönség beté­teinek százmillióiból, e százmilliók gyü­mölcsözt étéséből származó tiszta haszon nem vándorolna busás osztalék alakjá­ban néhány élelmes férfiú zsebébe, ha­nem visszafolyna oda, ahonnét tulajdon­képp származik — mily hatalmas pénzfor­rással rendelkeznének kisebb és nagyobb városaink, mennyi jót és hasznosat al­kothatnának, amire jelenleg a pénzeszkö­zök hiánya folytán vagy egyátalán nem, vagy csak az adópótlékok felcsigázása útján képesek! De hát ettől már elkéstünk. A taka­rékpénztárak százait közgazdaságunk élő szervezetéből kiszakítani, azoknak rész­vénytársulati alapját megszüntetni többé nem lehet. E kísérletről a magyar tör­vényhozásnak le kell mondani. De ez éppen nem menti fel oly törvényhozási intézkedésektől, melyek alkalmasak arra, hogy a takarékpénztárak fattyúhajtásai eltávolíttassanak s ezek — a részvé­nyesek jogos érdekeinek sérelme nélkül — bizonyos határok közt a közérdek szolgálatába szoríttassanak. A takarékpénztáraknál a fizetett és szedett kamatok bizonyos észszerű, nem túlmerev korlátozásáról ismételten szól­tunk, mint oly intézkedésről, mely ma­gában véve is nagyon előmozdítaná a szolid kezelést. Mert ha a takarékpénz­tárnak nincs módjában a rendesnél jóval magasabb kivételes kamatokkal oly tőké­ket is magához vonni, melyek a rendes betéti kamatláb mellett nem válnának betétekké, s ha nincs módjában még ez aránylag magas kamat mellett szerzett tőkéket, is oly feltételek alatt kikölcsö­nözni, hogy a szedett kamat még mindig busás hasznot hozzon a fizetett nagy kamaton felül is, akkor ezzel elesik egyik fő oka és mozgató ereje annak a beteges üzleti praxisnak, mely nem egyszer az uzsora bélyegét üti egyik-másik intézet ügykezelésére. Amibe a törvényhozásnak, ha egyszer az ügy rendezéséhez rószáfog, okvetet­­lenül bele kell szólani, az egyrészt a betétek és a részvénytőke közt való helyes arány, másrészt a betétek gyümölcsözteté­­sének kérdése. Örvendve látjuk, hogy a sajtóban visszhangra talál az általunk hangoztatott ama követelés, hogy az alap­tőke és a betétek összege közt észszerű arányt kell felállítani. Képtelenség az, hogy egy kis intézet, melynek saját tőkéje 30, vagy 50 ezer forint, egy milliót túl­haladó betéti pénzeket kezeljen. Nem ütköznénk-e meg rajta, hogy egy tőkés, kinek saját vagyona a most említett kis összegek körül van, egymillió, vagy több forint összegű idegen pénzt forgatna üz­letében,­­ felülrá oly idegen pénzt, mely vagy rögtön, vagy rövid fel­mondásra bármikor visszavonható ? Külö­nös, hogy oly gyakorlatot, melyet minden magánembernél vakmerő szédelgésnek mondanánk, egészen természetesnek ta­láljuk a takarékpénztárnál. Várjon ez a hangzatos cím pótolhatja-e az üzleti szo­lidság alapját ? Íme, a most sokat emle­getett kis­ celli takarékpénztárnál is látjuk, hogy ötvenezer forint alaptőke mellett betétei meghaladják az egytrmilliót. Ha ki lett volna mondva, hogy egy takarék­­pénztár sem kezelhet több betétet, mint alaptőkéjének ötszörösét — vagy ha messze akarunk menni az engedékeny­ségben — annak tízszeresét, már hatal­mas zavar lett volna tolva amaz üzel­mek elé, melyek e takarékpénztár buká­sát okozták. Ami a betéti tőkék gyümölcsöztetését illeti, e tekintetben nálunk eddig csak a váltótárca és a jelzálogos követelések közti aránynyal törődött a közdiskusszió. Abból a fölfogásból indultak ki rendesen, hogy minden, ami váltó, mozgékony, minden, ami jelzálog, mozdulatlan elhe­lyezést jelent. Tudjuk pedig, hogy ez a feltevés, legalább ami a váltókat illeti, nem helyes. A takarékpénztárak váltói­nak nagyobb része majdnem olyan ke­véssé mobil érték, mint a jelzálogos kö­vetelés. A mi vidéki váltóink többnyire csak váltóalakú törlesztéses kölcsönt kép­viselnek s komoly baj esetén a váltótárca nem mutatkozik gyorsan mozgósítható ér­téknek. Azt hiszszük, itt az ideje, hogy a ta­karékpénztárak a betétek tetemes hánya­dát állami kötvényekben, vagy ezekkel hasonló jóságú záloglevelekben helyezzék el. Oly intézetektől, melyek egy egész környék betéti tőkéit kezelik, joggal meg lehetne ezt követelni. Van egy ellen­vetés, mely első tekintetre ez ellen szól. S ez abban áll, hogy a vidék különben is tőkeszegény lévén, nem volna taná­csos a betéti tőkék egy részét az illető vidéktől elvonni s mesterségesen a ki­sebb jövedelmezőségű befektetési papí­rokban való elhelyezkedésre kényszeríteni. De ez az ellenvetés is csak látszólagos A mai hitelszervezet mellett meg vannak adva az utak és módok arra, hogy akár az állam auspiciumai alatt, miként ez az Országos Hitelszövetkezetnél kontemplálva van, akár más formában a központból je­lentékeny tőkék vezettessenek át a vidék gazdasági életén­ek csatornáiba. Amit a vi­déki takarékpénztárak állampapírvásár­­lásai révén az illető vidéktől elvonnánk, azt többszörösen visszapótolhatjuk a vi­déknek más, célszerűbb hitelformák se­gítségével. Sőt nem vonakodunk kimon­dani, hogy a helyes állami hitelpolitika egyik elsőrendű feladatát éppen ebben látjuk, mert csak így lehet kiszabadítani a vidéket a magas kamatláb békéiből, csak így lehet útját egyengetni az ország egyenletes gazdasági fejlődésének. Néhány száz millió forint állampapír a vidéki takarékpénztárak vasszekrényei­ben oly eleme volna a bizt­osságnak, melyre a betevők százezrei tulajdonképp jogos igényt tarthatnának. Ezek az érté­kek akár eladás, akár lombardírozás útján válságos időkben hatalmas támaszt nyúj­tanának az intézeteknek. Mindezek a mélyreható reformok — s még mennyi volna javaslatba hoz­ható ! — természetesen csak fokozatosan volnának megvalósíthat­ók. A takarékpénz­tárakat rázkódásoknak kitenni a legna­gyobb hiba volna; csak lépésről-lépésre, fokozatosan lehet megvalósítani azokat a javításokat is, melyeket a betevők biz­tossága és az üzlet egészséges iránya meg­követel. Amit azonban gyorsabban, talán amazoktól elkülönítve is, novelláris törvény­nyel meg lehetne valósítani, az a kellő eseti- Mai számunk 20 oldal.

Next