Pesti Napló, 1899. április (50. évfolyam, 91-119. szám)

1899-04-01 / 91. szám

ÖTTJETOD­IK ÉVFOLYA­M. (91. BZám.) EláPBEfrtSI ÁRAK: ígfez évre _ 14 frt — kr. Félévre _ 7 . — . Negyedévre — 3 , 30 a % kor*------I . 90 . Fgyes Krim __ _ 4 kr. VMéken ,PESTI NAPLÓ Szerkentfaég: YL, Teréz-körút 21. * Kiadóhivatal: YL, Teréz-körút 23. AprAMrdeMMk kr*: Bgry asi a kr., vastagr&bb lstfivol 4 kr fflrdn éMk petit utel ti.nl dtlmbiU Kegjelen otadn mmp, ShiMp Mmina|V­itta I Budapest, 1899. Fff swerkesszö: Reményi Ambrus. Szombat, április 1. Kérjük azokat a vidéki tisztelt előfizetőinket kiknek előfizetése lejárt, hogy elő­fizetésüket az illető postahivata­loknál minél előbb megújítani szí­veskedjenek, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Salamon Ferenc, Budapest, március 31. Szomorú, szinte szégyenletes alkalom­ból újítjuk meg Salamon Ferenc emlé­kezetét. Amikor meghalt, néhány évvel ezelőtt, bevégzetlenül hagyván Budapest főváros grandiózus monográfiáját, a fáj­dalom, a veszteség nyomása alatt szerény mellszobrot szántunk emlékének. A szo­bor készen, a szobor helyében megálla­podtak az arra illetékesek, de fölállítá­sára nincs pénzünk. A Salamon-emlékre közadakozásból másfélezer forintnál csak valamivel nagyobb summa gyűlt össze, ami bizony még szerény mellszoborra sem futja. Ez a nevetségesen Ids summa nem a legnagyobb baj. A másfélezer forintos gyűjtés­­még nem botrány, sőt még a hálátlanságnak, az érdemmel való nemtörődömségnek sem kétségbevonhatatlan bizonyítványa. Lehet, hogy csak kis körben, a nyilvánosság kizárásával gyűjtöttek; lehet, hogy nem a legjobb ajtókon kopogtattak. Végre is az a mellszobor nem kerülhet olyan tengerpénzbe, hogy okkal-móddal még a mi szűkös viszonyaink között is, össze ne lehetne hozni. A dolog azonban ké­szül botrányos színt ölteni. Egy hírlapi támadásra a főváros azzal felel, hogy talán érdemén is felül honorálta Salamon Ferencet, amidőn monográfiája nyomta­tott ivét, a nyomtatás költségét is bele­számítva, száz forinttal fizette, hogy jegy­zeteit özvegyétől kétezerötszáz forinton vá­sárolta meg, hogy szobrára háromszáz forin­tot adományozott. Mindez igen szép, talán áldozatszámba menő cselekedet volt a fővárostól, de hánytorgatása már nem szép és nem is kegyeletes dolog. Inkább ne állítsunk szobrot Salamonnak, ezzel halhatatlan emlékén nem ütünk nagy csorbát, de ne is bánjunk érdemével, negyven évnyi munkájával, lángeszével kalmár módon; ne akarjuk hagyatékát rőffel és fonttal fölmérni; értékét ne ha­tározzuk meg gazdaságosan krajcárokban. Salamon Ferenc történetíró, profesz­­szor és zsurnaliszta volt, mindenek­­fölött pedig ritka eredeti lángelme. Mint Temisztoklészt nem hagyta aludni a Miltiades babérja, úgy nyugtalanította őt már diákkorában a Körösi Csom­a Sándor heroikus, a kora halál ál­tal erőszakosan mega­lakított vállalko­zása. A nagyenyedi kollégiumban azon töprengett, hogy kikutatja a magyar ro­konságot, hogy tisztázni fogja eredetünk kérdését. Ezzel a szándékkal érkezett Pestre, a forradalom küszöbén. A forra­dalom itthon tartotta, fegyvert fogott és végigküzdötte a szabadságharcot. Ott harcolt a vörössipkás 11-ik zászlóalj vitézei között a bukásig. Az ab-No, és a­ mi szegény barátunknak még hozzá olyan eszménye volt, amely nem ölthet maté­riát, amely arra van ítélve, hogy örökké elér­hetetlen eszménynek maradjon. Bogara az volt, hogy független legyen, tel­jesen szabad,­­ olyanforma, mint az erdő ma­dara, amelynek életét s mozgását a Természet örök törvényein kivül nem irányítja semmi. Nem akarta belátni, hogy ez lehetetlen, s hogy mindnyájan láthatatlan kötelékekkel vagyunk egymáshoz fűzve, — láncokkal, nem zörgő, de súlyos láncokkal, melyek folytonosan zavarnak bennünket a szabad mozgásban. Ha hangya­bolyt vizsgálunk, eleinte hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a csoportok egyes apró alakjai ked­vükre szaladgálnak össze-vissza a maguk pi­ciny akarat­a szerint Csak gondosabb megfi­gyelés után jövünk rá, hogy e kis lények meg­állapított szigorú törvények szerint futják be pályájukat, hogy valósággal nincsen semmi szabadságuk, s hogy nem mehetnek jobbra, ami­kor balra parancsolják őket. Az ember is csak egy nagyobb hangya. Csoportmozgásnak van alávetve ő is, s csak kevésnek és ugyancsak nehezen sike­rül megszerezni az egyéni mozgás szabadságát, amely azonban sohase lessz teljes, és sose lessz abszolút. Mindig csak részleges marad, s mindenkor viszonylagos lessz. Egészen szabad és teljesen független csak az őserdők ősembere, s ha a civilizált ember­fia csak három napig viselkedne teljes szabad­sággal, a harmadik nap délutánján már senki se találná­­ civilizáltnak. szolutizmus alatt fontosabb érdek volt a múltak tisztázásánál, származásunk problémájának megoldásánál a jelen és a jövendő biztosítása. Hihetően ez ma­­rasztotta itthon Salamon Ferencet; ez a parancsoló szükség mondatta le arról, hogy folytassa és bevégezze a Körösi Csom­a Sándor munkáját. A roppant csa­pás még az ő erős lelkét, objektív szel­lemét is megzavarta egy időre. Soká ha­bozott az élet útjának megválasztásában. Előbb medikát, azután matematikát ta­nult. Szükségből ráadta magát a gimná­­ziális professzor nem nekivaló munká­jára. Egy évig tanított az ötvenes évek magyar Athénedében, Nagy-Körösön. Csak akkor találta meg igazi hivatását, ami­kor Kemény Zsigmond és a Pesti Napló munkatársává szegődött. Manapság sűrű a panasz, hogy az újságírás, mint pálya, mint kenyérkereset, ellensége a tudásnak, gyilkosa a talentum­nak. Akik ezt a vádat kisütötték és nép­szerűsítették, hihetően sohasem gondol­tak a Jókai, a Kemény Zsigmond és a Salamon Ferenc példájára. Mind a hár­man az újságírás emlőjén izmosodtak meg és újságírás közben alkottak remek dolgokat. Jókai legragyogóbb regényeit, az Új földes u­r­ at, a Magyar nabob-ot, Korodtin Zolán-t, a Régi jó táblabirók-at akkor írta, amikor nap-nap mellett robo­tolt a szerkesztőségben. Kemény Zsig­mond szerkesztette a Pesti Napló-t; tü­relemmel, okos megfontoltsággal ostro­molta az abszolutizmust; ébrentartotta A privát­ ember. .1 Pesti Napló eredeti tárcája. — Nem mind szabad ember, aki rabláncát fitymálja. Német Mtg. Laivedan urat, a francia regényírót kivéve,­­már senki se alkalmaz jeligét az írásai fölé, s az önképzőkörök tehetségesebb növendékei is újab­ban már mottónélküli novellákban vétetik el grófjaikkal a cirkusz-leányokat, akikről később szerencsére kisül, hogy szintén grófi családból valók, ahonnan cigányok rabolták el őket piciny­korukban. A nyájas olvasó hát, áld járatos az irodalmi divatokban, valószínűleg nevetni fog azon, hogy jelző mondást nyomattam e cikkely tetejébe. Igen helyes, csak nevessen. Ezentúl úgy se lessz alkalma rá, mivelhogy a történet, amely következik, éppenséggel nem nevetni való. I. Szomorú, szürke történet ez egy embertár­sunkról, aki az ideálját szerette volna megvaló­sítani. Ami magában is elég szerencsétlenség, mert régi dolog, hogy akiknek realitásaik van­nak, mindig könnyebben boldogulnak, mint az ideálbirtokosok. Az eszmények mindig nagy minus az ember lelki mérlegében, egy örökös hiány a szellemi háztartásunkban,­­ mert ha megvalósulnak, akkor se lesznek plus­­sszá. Akkor egyszerűen megszűnnek eszmények enni. II. S az én emberem mégis, akiről itt szó van, egész életében erre a szabadságra törekedett. Az volt vágya, hogy megvalósítsa a szk­vér­­ember ideálját. Emancipálni magát a külvilág, a társaság és az embertársak minden befolyásá­tól, megszabadulni minden függőségtől: ez volt a programmja. Kedve szerint élni: ez volt célja. Szerencsés vagyoni viszonyai megengedték neki, hogy ne vállaljon hivatalt, s magán­ember módjára éljen, a zárkózott természete pedig felszabadította a szocietás zsarnokságától. Nem tett viziteket, s hozzája se járt senki. Nem foga­dott el meghívásokat s nem adott ebédeket. Úgy öltözött, amint az időjárás követelte, s nem volt kénytelen soha frakkot vagy redin­­got-t húzni, amikor jobban érezte magát a szürke kabátjában. Ez tulajdonképpen elég függetlenség, — közülünk ugyan ki dicseked­hetik vele? — joggal hihettem hát, hogy meg van elégedve a sorsával. Ő azonban egyre azon panaszkodott, hogy rabnak érzi magát, s hogy nagy áldozatokat hozna, ha függetleníthetné magát. Bámulva hallgattam. — Te is függsz valakitől? — kérdem. — Nagyon is! — felelte sóhajtva. — Ugyan kitől? — A cselédeimtől. Tudod, mit mond Balzac ? — Nem tudom. — Azt mondja, hogy a cselédek nem egye­bek, mint érdek által megszelidült ellenségek... Már most nem gyötrelem-e, ellenségeket fogadni Mai számunk oldal.

Next