Pesti Napló, 1899. május (50. évfolyam, 120-149. szám)

1899-05-01 / 120. szám

12.X szám. Budapest, hétfő PESTI NAPLÓ, 1899. május 1 .­­ Salisbury beszéde további folyamán a szö­vetségekről beszélt és kijelentette, hogy szövet­ségről abban az értelemben, hogy Angolország akármelyik más nemzettel együtt vonulna hábo­rúba, és egy ilyen háború költségeit és vesze­delmeit közösen viselné, csak nagyon rendkí­vüli esetben lehetne szó. Ő azt hiszi, Angolország szerencsét kívánhat magának ahhoz, hogy a földön most oly sok nemzettel van barátságos viszonyban. Angolország érzi, hogy ezeknek a viszonyoknak a fentartása, mindaddig, míg az ország fontos érdekei és becsülete megóvatnak, a legfőbb cél, mely miniszternek szemei előtt lebeghet. Hogy a békekonferencia az egyes nemzetek viszonyának javulását eredményezi-e, azt nem tudja; de az a tény, hogy ezt a kon­ferenciát olyan nemzet indítványozta, mely­­hatalmi eszközeit illetőleg a föld leghatalma­sabb nemzeteinek egyike, a békés jövőre nézve bizonyára jó ómennek látszik. Gróf Thun utazása. Bécs, április 30. Gróf Thun miniszterel­nök ma rövid tartózkodásra Teschenbe utazott. A Hírlapírók Nyugdíjintézetének bankerje. Budapest, április 30. A Hírlapírók Nyugdíjintézete vasárnap tartotta évi közgyűlését Fálk­­Miksa elnöklésével. Az évi je­lentés, melyet ezúttal a közgyűlés elé terjesztettek, az intézet örvendetes anyagi felvirágzásáról ad szá­mot, ami lehetővé teszi, hogy a befizetendő biztosí­tási díjak nagy részét az intézet sajátjából fedez­heti. A közgyűlés után következő lakomának díszt és jelentőséget adott a kormány két tagjának: Széll Kálmán miniszterelnöknek és Hegedűs Sándor ke­reskedelmi miniszternek jelenléte. Érdekessége és jelentősége majd mindenik be­szédnek volt, mely a fehér asztal mellett elhangzott. Fálk Miksa köszöntője fölemelő képét adta az egye­sület céltudatos fejlődésének és gazdagodásának. Széll Kálmán miniszterelnök a magyar hírlapiroda­lom dicsőségét hirdette tartalmas és ékes beszédében, nemes egyszerűséggel s velősen jelölvén meg végül politikai pályájának irányelveit. Neményi Ambrus, mint az egyesület megbízott szónoka, Hegedűs Sán­dor minisztert köszöntötte fel, aki előbb az újságírói karnak szerzett díszt, s mostani ve­zető állásában megvalósíthatja azokat az esz­méket, melyekért ifjúkorában hevült s melyeket később érett észszel helyesnek ítélt, hegedűs Sándor szerényen elhárította magáról a megkülömböztetést, mely mint kereskedelmi minisztert érte az ünnepen. Ő, mint a Hírlapírók Nyugdíjintézetének elnöke je­lent meg s szeretettel nézve a hírlapírói egyesüle­tek egyetértésére, erősbödésére és gyarapodására, felköszöntötte az Otthon és az Újságírók Egyesüle­tének jelenlévő elnökeit. Fálk Miksa kimagasló ér­demeit két beszéd ünnepelte a lakomán: a Rákosi Jenőé­s Heltai Ferencé­s végül az újságíró-egye­­sületek lelki harmóniájára köszöntött a Vészi Józsefé. A banketen, melyre a Royal-szálló nagytermében terítettek, megjelentek Széll Kálmán miniszterelnök, Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter, kik az asz­talfőn Falk Miksa országgyűlési képviselő, a nyug­díjintézet elnöke mellett foglaltak helyet. Ott voltak továbbá : Gaják­ Ödön, Neményi Ambrus, Heltai Fe­renc, Molnár Antal és Szőts Pál országgyűlési kép­viselők, Rákosi Jenő, az Otthon és Vészi József, a Budapesti Újságírók Egyesületének elnöke, lovag Faik Zsigmond, zalai Fenyvessy Adolf, Tenczer Pál, Feld Soma igazgató, Halász Sándor és Gonda Béla miniszteri osztálytanácsosok és a hírlapírói kar szá­mos kiváló tagja. Távolmaradásukat kimentették : Lukács László pénzügyminiszter, Wekerle Sándor, Márkus József főpolgármester, Halmos János pol­gármester, Kautz Gyula, az Osztrák-Magyar Bank kormányzója, Hevesi Ödön, a Pesti Hazai Első Ta­karékpénztár igazgatója, Lukács Antal, a Földhitel­intézet igazgatója és Jellinek Henrik, a Budapesti Közúti Vaspálya-Társaság igazgatója. Az első­ felköszöntőt dr. Fálk Miksa mondotta. Miként a mai közgyűlésen előterjesztett jelentésből látták, mondotta, ami intézetünk és ezt minden kétkedés nélkül mondhatjuk, valóban virágzó álla­potnak örvend. A mi vagyonunk december 11-én egészen közel járt a 700.000 írthoz és én ezt, ami a jelentésben is ki van mondva, megtoldom azzal, hogy azóta körülbelül megint 20.000 írttal több lett, úgy hogy ma körülbelül 720.000 írttal rendelkezünk. (Bravo ! Tetszés.) Ha visszaemlékezem, hogy 1881-ben, ami­kor ezt az intézetet megalapítottuk, egy pár kol­léga, aki már előbb éveken át fáradozott egy hasonló intézet létrehozásával és ezek részéről nekem boldogult kollégám, Tors Kálmán, mint három évi gyűjtés eredményét egy 1100 forintról szóló taka­rékpénztári könyvecskét adott át, akkor valóban azt kell mondani, hogy ez a ma elért eredmény olyan, amilyent még legmerészebb álmainkban sem mer­tünk volna várni. (Úgy van!) Hogy kinek, minek köszönhetjük ezt az eredményt, az önök előtt isme­retes ; köszönhetjük első­sorban magunknak, akik dacára annak, hogy a magyar hírlapíró nem örvend valami nagyon fényes anyagi helyzetnek, áldozatok­kal is hozzájárultak ezen intézetnek megalapításá­hoz és köszönjük másodsorban a közönség nagy­mérvű támogatásának. (Úgy van!) De van egy harmadik, inkább negatív momentum, amely kap­csolatban áll ezen másodikkal, tudniillik a közönség támogatásával, és ezen támogatásnak nagy mérvét némileg magyarázhatva teszi. E negatív momentum az, hogy intézetünk köréből a politika teljesen ki volt zárva. Bármily szorgalmasan dolgoztunk is, mindnyájunknak háta megött egy sötét gondolat ál­lott, post equitem sédét atra cura, t. i. az a gon­dolat, hogy vájjon mi ressz belőlünk, ha ma vagy holnap a szellem, vagy a test, vagy mindkettő egy­szerre felmondja a szolgálatot, vagy pedig ha ma­gához becsenget a főszerkesztő, de nem az a földi főszerkesztő, akivel önök perelni, feleselni és dispu­tálni szoktak (Derültség), hanem az a mennyei fő­­szerkesztő, aki semmiféle ellenmondást nem tűr és akinek parancsait feltétlenül teljesíteni kell; ha az becsenget magához, mi lessz akkor a feleségünkből, mi lessz akkor a gyerme­keinkből ? Ez a közös gond volt az, ami bennünket egyesített, mi ezt az intézetet megalapítottuk és ez tartott össze bennünket a mai napig és ez vitte ki azt, hogy egyesült erővel dolgoztunk minden poli­tikai pártkülönbség nélkül, minden alkalommal, ahol a hírlapb­ól «ezred leányáról», e nyugdíjinté­zetről volt szó. (Tetszés.) Én azt hiszem és remélem és kérem önöket, sőt e kérelem még arra az időre is szól, mikor én már nem leszek itt; emlékezzenek Macchiavellinek ama mondatára, hogy az államok ugyanama esz­közökkel és ugyanama elvekkel tartatnak fenn, amelyek által létrejöttek. Emlékezzenek arra vissza, hogy ez intézet felvirágzásának egyik előfeltétele az volt, hogy a politikával ne foglalkozzék, és marad­janak hívek ez elvhez ezentúl is. (Helyeslés.) Ha ennek dacára is az igazgatóság bátorságot vett magának szerény körünkbe meghívni azt a férfiút, aki, tulajdonképpen a magyarországi politika élén áll, (Élénk éljenzés.) aki a magyar kormány­nak a feje, aki a szabadelvű pártnak a vezére, ha ezt a férfiút bátrak voltunk körünkbe hívni, nem azért tettük, hogy ő benne üdvözöljük és ünnepeljük a nagy államférfit, a politikust, a pártvezért, é e minőségében is bírja osztatlan bizalmunkat, bírja tel­jes szeretetünket és tiszteletünket, (Éljenzés.) de ez érzelmeknek iránta más helyütt és más után fogunk kifejezést adni, ma ünneplünk és üdvözlünk benne egy kitűnő magyar hazafit, azt a kitűnő ma­gyar hazafit, aki három évtized óta, minde­nütt, ahol magyar kultúra érdekeiről van szó, első sorban áll a küzdők közt, (Úgy van !) azon kitűnő magyar hazafit, aki az irodalom és különö­sen a hírlapirodalom iránt mindenkor tisztelettel és rokonszenvvel viseltetett; (Igaz ! Úgy van !), aki nem osztozott azoknak a rövidlátó embereknek a nézetében, akik egy bizonyos megvetéssel szoktak lenézni a «skriblerekre», hanem akik átértették azt a fontos szerepet, amelyet a hírlapirodalom az alkot­mányos államban betölteni hivatva van. E minőségében emelem poharam ő excellenciá­­jára és szívem mélyéből, és azt hiszem, bátran tehetem hozzá, mindnyájunk szivének mélyéből (Úgy van!) Azt kívánom, hogy az Úristen őt sokáig él­tesse. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Az éljenzés lecsillapultával Széll Kálmán minisz­terelnök emelkedett szólásra és a következő beszé­det mondotta: Igen tisztelt uraim ! (Halljuk! Halljuk!) Azok a megtisztelő szavak, amelyeket az én tisztelt bará­tom, ennek az egyesületnek elnöke hozzám intézni szíveskedett, igen örömteljes, hálás visszhangot kel­tettek bennem. Tisztelt barátomtól, mondhatnám, már kora gyermekségemben sokat tanultam; el voltam ké­szülve arra, hogy ma is fogok tőle tanulni valamit; tanultam is, majd megmondom, mit. (Halljuk!) Kora gyermekségem óta tanultam tőle, mert azok közé tartoztam, akik a fiatal kor fogékony lelkese­désével szívták magukba az (Fk.)-cikkeket (Él­jenzés) ; és nagyon elevenen emlékszem arra az időre, amidőn a vakáció alatt mindennap nagy tü­relmetlenséggel vártam a tejest — az hozta a pos­tát. (Derültség.) És ha előbb bontottam fel a postát, mint boldogult atyám, én is azt néztem rögtön, de ő is kérdezte rögtön: van-e a Napló­ban (Fk) cikk ? ■Most is tanultam valamit; egy dolgot, amit csak erőltetve hiszek el és egy másik dolgot, ami cso­dálkozásomat kelti fel. Az egyik ez: Tisztelt bará­tom azt mondja, hogy ez a társaság a maga kebe­léből kizárta a politikát. Nos, h­a itt végig nézek, (Derültség) és erről tanítanak ki engemet, megval­lom, igazán némi kétely száll meg. (Élénk derült­ség és tetszés). A másik, ami szinte csodálkozással tölt el, az az, hogy van itt egy társaság, amely nagy sikerrel működik s amelynek nincsen adós­sága, no, ezen dolgok egyike sem magyar vonás (Derültség) és ez a társaság, amely pedig első­sorban magyar, ebben a két dologban olyat mutat fel, ami nem magyar tulajdonság. Igen szívesen jöttem el ide és nem azért — ebben tisztelt barátomnak igaza van —, hogy önök­nek hízelegjek és szépelegjek s mintha evvel azt akarnám mutatni, hogy — ami magamra nézve saj­nálatos — két hónap óta abban az állásban vagyok, amelyben önökre vagyok szorulva és azért jövök, hogy­ önöknek a kegyét keressem. Nem .Aki közpá­lyámat figyelemmel kísérte, tudja, hogy én egyet vallottam mindig, és ez az, hogy a szellemi munka emeli fel az embert legjobban és munka nélkül én hasznos embert nem ismerek, hasznos­­polgárát az országnak elképzelni nem tudom. (Élénk tetszés és éljenzés.) És az a szellemi munka, amelyet önök teljesítenek, egyike a legnehezebbeknek, egyike a legmagasztosabbaknak. (Élénk éljenzés.) A legnagyobb önfeláldozás kell hozzá, ezt a munkát végezni, ahol h­a minden meg is van, egy nincs meg : a nyugalom és az idő. Olyan zsurna­lisztát én még nem ismertem, kinek ideje lett volna (Derültség). És ez egyike azoknak a sok dolgoknak, amelyek engem is önökhöz vonzanak és önökhöz kötnek, mert én is, fájdalom, azok közé tartozom, akiknek talán sok, egyebük sincs, de egy bizonyos­­ időm, az nincs. (Élénk derültség.) De ide vezetett az, hogy nagy tisztelője voltam mindig és vagyok ma is a sajtónak és különösen a magyar sajtónak, amelynek nagy hivatásától és nagy missziójától már gyermekkorom óta át voltam hatva. Mutattam e tiszteletet akkor is, amikor nem voltam hatalmon, amikor nem volt szükségem arra, hogy támogassanak. (Igaz ! Úgy van !), vagy nem volt szükségem arra, hogy engem éppen nem, vagy kevésbbé támadjanak. (úgy van!) És ha erre azután önök is azt mond­ják — és igen örülök, hogy azt mondják és bizo­nyítják — hogy úgy van, ezért én önöknek nagy köszönettel tartozom. (Éljenzés.) De egyet nem tudnak, és ezt most megmondom. (Halljuk! Halljuk!) Revelálom magamat. Az első polgári foglalkozás, az első professzió, amelybe én belementem, a szerkesztőség. (Derültség. Halljuk! Halljuk!) Kora ifjúságomban — egy emléket idézek csak fel magamban, de nekem kedves az emlék — am­bicionáltam, hogy abban a gimnáziumban, amelyben tanulmányaimat végeztem — talán tisztelt barátom, Rákosi Jenő is emlékszik még rá — önképző kör alakuljon és az lapot adjon ki; s azután igen meg­tisztelve éreztem magamat, amikor annak szerkesz­tőjévé engem választottak. (Derültség. Éljenzés.) Ez volt ambíciómnak legfőbb tárgya, és mi­csoda önérzettel és minő méltóságteljesen vi­seltem e tisztet! (Derültség.) Akkor 16 éves voltam és azt a lapot «Bimbófüzér»-nek hív­ták. (Zajos derültség és tetszés.) Ez volt első szellemi szárnypróbálgatásom. Azokból a bimbók­ból, amelyeket akkor egymáshoz fűztem, bizony kevés rózsa fakadt; gyümölcs még kevesebb érlelő­dött a világból, de azért édes az emlékezés reá és belőlem soha semmi sem fogja elenyésztetni annak emlékét, milyen büszke voltam arra, amikor az első novellát megírtam. (Derültség. Tetszés.) Bla komo­lyabb dolgokkal foglalkozom (Halljuk!) és hogy én legyek az egyedüli politikus ebben a társaságban (Derültség. Tetszés.), hár én politikát is akarok csi­nálni. (Halljuk!) Talán megengedik, nem tartozom a disciplina alá és igy nem félek tisztelt barátom zsarnoki tekintetétől (Derültség.), mert nem véthetek az alapszabály ellen, ha politikával foglalkozom is , de nagyon rövid leszek. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon jól tudom, hogy mindenkinek, aki egy ország ügyeit vezeti, a sajtóra, annak lelkesítő ere­jére szüksége van, de senkinek talán annyira, mint a magyar államférfiúnak, ama nagy nemzeti érde­kek védelmezése, fejlesztése és érvényesítése szem­pontjából, amelyek gondjaira vannak bízva. (Igaz ! Úgy van!) És szükségünk van nemcsak a támogató sajtóra, hanem — és talán még inkább — a kriti­záló sajtóra. Én el vagyok határozva a magam útján menni; kitűztem a célt, amely felé indultam, kitűztem az irányt, megjelöltem nagyjában az eszközöket; ezek­ről nem mondok le. Lessz-e siker, az Isten kezében van. Én Horatius­szal tartok. «Tedd meg kötelessé­gedet, többet ne tégy. A többit tegyék meg az is­tenek !» (Élénk tetszés.) És ha sikerül, amire becsü­lettel törekszem, hogy, amint Cicero egy levelében írta: «virtute duce, comite fortuna» megállhassam helyemet, ezen küzdelemben, ha Isten sikerre vezet, boldog leszek és becsületes törekvéseimben mindig bizni fogok és bátorítani és erősíteni fog, ha az önök támogatását megnyerem. (Élénk tetszés, éljenzés és taps.) Önökre, a magyar sajtóra és magyar sajk

Next