Pesti Napló, 1899. május (50. évfolyam, 120-149. szám)
1899-05-01 / 120. szám
12.X szám. Budapest, hétfő PESTI NAPLÓ, 1899. május 1 . Salisbury beszéde további folyamán a szövetségekről beszélt és kijelentette, hogy szövetségről abban az értelemben, hogy Angolország akármelyik más nemzettel együtt vonulna háborúba, és egy ilyen háború költségeit és veszedelmeit közösen viselné, csak nagyon rendkívüli esetben lehetne szó. Ő azt hiszi, Angolország szerencsét kívánhat magának ahhoz, hogy a földön most oly sok nemzettel van barátságos viszonyban. Angolország érzi, hogy ezeknek a viszonyoknak a fentartása, mindaddig, míg az ország fontos érdekei és becsülete megóvatnak, a legfőbb cél, mely miniszternek szemei előtt lebeghet. Hogy a békekonferencia az egyes nemzetek viszonyának javulását eredményezi-e, azt nem tudja; de az a tény, hogy ezt a konferenciát olyan nemzet indítványozta, melyhatalmi eszközeit illetőleg a föld leghatalmasabb nemzeteinek egyike, a békés jövőre nézve bizonyára jó ómennek látszik. Gróf Thun utazása. Bécs, április 30. Gróf Thun miniszterelnök ma rövid tartózkodásra Teschenbe utazott. A Hírlapírók Nyugdíjintézetének bankerje. Budapest, április 30. A Hírlapírók Nyugdíjintézete vasárnap tartotta évi közgyűlését FálkMiksa elnöklésével. Az évi jelentés, melyet ezúttal a közgyűlés elé terjesztettek, az intézet örvendetes anyagi felvirágzásáról ad számot, ami lehetővé teszi, hogy a befizetendő biztosítási díjak nagy részét az intézet sajátjából fedezheti. A közgyűlés után következő lakomának díszt és jelentőséget adott a kormány két tagjának: Széll Kálmán miniszterelnöknek és Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszternek jelenléte. Érdekessége és jelentősége majd mindenik beszédnek volt, mely a fehér asztal mellett elhangzott. Fálk Miksa köszöntője fölemelő képét adta az egyesület céltudatos fejlődésének és gazdagodásának. Széll Kálmán miniszterelnök a magyar hírlapirodalom dicsőségét hirdette tartalmas és ékes beszédében, nemes egyszerűséggel s velősen jelölvén meg végül politikai pályájának irányelveit. Neményi Ambrus, mint az egyesület megbízott szónoka, Hegedűs Sándor minisztert köszöntötte fel, aki előbb az újságírói karnak szerzett díszt, s mostani vezető állásában megvalósíthatja azokat az eszméket, melyekért ifjúkorában hevült s melyeket később érett észszel helyesnek ítélt, hegedűs Sándor szerényen elhárította magáról a megkülömböztetést, mely mint kereskedelmi minisztert érte az ünnepen. Ő, mint a Hírlapírók Nyugdíjintézetének elnöke jelent meg s szeretettel nézve a hírlapírói egyesületek egyetértésére, erősbödésére és gyarapodására, felköszöntötte az Otthon és az Újságírók Egyesületének jelenlévő elnökeit. Fálk Miksa kimagasló érdemeit két beszéd ünnepelte a lakomán: a Rákosi Jenőés Heltai Ferencés végül az újságíró-egyesületek lelki harmóniájára köszöntött a Vészi Józsefé. A banketen, melyre a Royal-szálló nagytermében terítettek, megjelentek Széll Kálmán miniszterelnök, Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter, kik az asztalfőn Falk Miksa országgyűlési képviselő, a nyugdíjintézet elnöke mellett foglaltak helyet. Ott voltak továbbá : Gaják Ödön, Neményi Ambrus, Heltai Ferenc, Molnár Antal és Szőts Pál országgyűlési képviselők, Rákosi Jenő, az Otthon és Vészi József, a Budapesti Újságírók Egyesületének elnöke, lovag Faik Zsigmond, zalai Fenyvessy Adolf, Tenczer Pál, Feld Soma igazgató, Halász Sándor és Gonda Béla miniszteri osztálytanácsosok és a hírlapírói kar számos kiváló tagja. Távolmaradásukat kimentették : Lukács László pénzügyminiszter, Wekerle Sándor, Márkus József főpolgármester, Halmos János polgármester, Kautz Gyula, az Osztrák-Magyar Bank kormányzója, Hevesi Ödön, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár igazgatója, Lukács Antal, a Földhitelintézet igazgatója és Jellinek Henrik, a Budapesti Közúti Vaspálya-Társaság igazgatója. Az első felköszöntőt dr. Fálk Miksa mondotta. Miként a mai közgyűlésen előterjesztett jelentésből látták, mondotta, ami intézetünk és ezt minden kétkedés nélkül mondhatjuk, valóban virágzó állapotnak örvend. A mi vagyonunk december 11-én egészen közel járt a 700.000 írthoz és én ezt, ami a jelentésben is ki van mondva, megtoldom azzal, hogy azóta körülbelül megint 20.000 írttal több lett, úgy hogy ma körülbelül 720.000 írttal rendelkezünk. (Bravo ! Tetszés.) Ha visszaemlékezem, hogy 1881-ben, amikor ezt az intézetet megalapítottuk, egy pár kolléga, aki már előbb éveken át fáradozott egy hasonló intézet létrehozásával és ezek részéről nekem boldogult kollégám, Tors Kálmán, mint három évi gyűjtés eredményét egy 1100 forintról szóló takarékpénztári könyvecskét adott át, akkor valóban azt kell mondani, hogy ez a ma elért eredmény olyan, amilyent még legmerészebb álmainkban sem mertünk volna várni. (Úgy van!) Hogy kinek, minek köszönhetjük ezt az eredményt, az önök előtt ismeretes ; köszönhetjük elsősorban magunknak, akik dacára annak, hogy a magyar hírlapíró nem örvend valami nagyon fényes anyagi helyzetnek, áldozatokkal is hozzájárultak ezen intézetnek megalapításához és köszönjük másodsorban a közönség nagymérvű támogatásának. (Úgy van!) De van egy harmadik, inkább negatív momentum, amely kapcsolatban áll ezen másodikkal, tudniillik a közönség támogatásával, és ezen támogatásnak nagy mérvét némileg magyarázhatva teszi. E negatív momentum az, hogy intézetünk köréből a politika teljesen ki volt zárva. Bármily szorgalmasan dolgoztunk is, mindnyájunknak háta megött egy sötét gondolat állott, post equitem sédét atra cura, t. i. az a gondolat, hogy vájjon mi ressz belőlünk, ha ma vagy holnap a szellem, vagy a test, vagy mindkettő egyszerre felmondja a szolgálatot, vagy pedig ha magához becsenget a főszerkesztő, de nem az a földi főszerkesztő, akivel önök perelni, feleselni és disputálni szoktak (Derültség), hanem az a mennyei főszerkesztő, aki semmiféle ellenmondást nem tűr és akinek parancsait feltétlenül teljesíteni kell; ha az becsenget magához, mi lessz akkor a feleségünkből, mi lessz akkor a gyermekeinkből ? Ez a közös gond volt az, ami bennünket egyesített, mi ezt az intézetet megalapítottuk és ez tartott össze bennünket a mai napig és ez vitte ki azt, hogy egyesült erővel dolgoztunk minden politikai pártkülönbség nélkül, minden alkalommal, ahol a hírlapból «ezred leányáról», e nyugdíjintézetről volt szó. (Tetszés.) Én azt hiszem és remélem és kérem önöket, sőt e kérelem még arra az időre is szól, mikor én már nem leszek itt; emlékezzenek Macchiavellinek ama mondatára, hogy az államok ugyanama eszközökkel és ugyanama elvekkel tartatnak fenn, amelyek által létrejöttek. Emlékezzenek arra vissza, hogy ez intézet felvirágzásának egyik előfeltétele az volt, hogy a politikával ne foglalkozzék, és maradjanak hívek ez elvhez ezentúl is. (Helyeslés.) Ha ennek dacára is az igazgatóság bátorságot vett magának szerény körünkbe meghívni azt a férfiút, aki, tulajdonképpen a magyarországi politika élén áll, (Élénk éljenzés.) aki a magyar kormánynak a feje, aki a szabadelvű pártnak a vezére, ha ezt a férfiút bátrak voltunk körünkbe hívni, nem azért tettük, hogy ő benne üdvözöljük és ünnepeljük a nagy államférfit, a politikust, a pártvezért, é e minőségében is bírja osztatlan bizalmunkat, bírja teljes szeretetünket és tiszteletünket, (Éljenzés.) de ez érzelmeknek iránta más helyütt és más után fogunk kifejezést adni, ma ünneplünk és üdvözlünk benne egy kitűnő magyar hazafit, azt a kitűnő magyar hazafit, aki három évtized óta, mindenütt, ahol magyar kultúra érdekeiről van szó, első sorban áll a küzdők közt, (Úgy van !) azon kitűnő magyar hazafit, aki az irodalom és különösen a hírlapirodalom iránt mindenkor tisztelettel és rokonszenvvel viseltetett; (Igaz ! Úgy van !), aki nem osztozott azoknak a rövidlátó embereknek a nézetében, akik egy bizonyos megvetéssel szoktak lenézni a «skriblerekre», hanem akik átértették azt a fontos szerepet, amelyet a hírlapirodalom az alkotmányos államban betölteni hivatva van. E minőségében emelem poharam ő excellenciájára és szívem mélyéből, és azt hiszem, bátran tehetem hozzá, mindnyájunk szivének mélyéből (Úgy van!) Azt kívánom, hogy az Úristen őt sokáig éltesse. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Az éljenzés lecsillapultával Széll Kálmán miniszterelnök emelkedett szólásra és a következő beszédet mondotta: Igen tisztelt uraim ! (Halljuk! Halljuk!) Azok a megtisztelő szavak, amelyeket az én tisztelt barátom, ennek az egyesületnek elnöke hozzám intézni szíveskedett, igen örömteljes, hálás visszhangot keltettek bennem. Tisztelt barátomtól, mondhatnám, már kora gyermekségemben sokat tanultam; el voltam készülve arra, hogy ma is fogok tőle tanulni valamit; tanultam is, majd megmondom, mit. (Halljuk!) Kora gyermekségem óta tanultam tőle, mert azok közé tartoztam, akik a fiatal kor fogékony lelkesedésével szívták magukba az (Fk.)-cikkeket (Éljenzés) ; és nagyon elevenen emlékszem arra az időre, amidőn a vakáció alatt mindennap nagy türelmetlenséggel vártam a tejest — az hozta a postát. (Derültség.) És ha előbb bontottam fel a postát, mint boldogult atyám, én is azt néztem rögtön, de ő is kérdezte rögtön: van-e a Naplóban (Fk) cikk ? ■Most is tanultam valamit; egy dolgot, amit csak erőltetve hiszek el és egy másik dolgot, ami csodálkozásomat kelti fel. Az egyik ez: Tisztelt barátom azt mondja, hogy ez a társaság a maga kebeléből kizárta a politikát. Nos, ha itt végig nézek, (Derültség) és erről tanítanak ki engemet, megvallom, igazán némi kétely száll meg. (Élénk derültség és tetszés). A másik, ami szinte csodálkozással tölt el, az az, hogy van itt egy társaság, amely nagy sikerrel működik s amelynek nincsen adóssága, no, ezen dolgok egyike sem magyar vonás (Derültség) és ez a társaság, amely pedig elsősorban magyar, ebben a két dologban olyat mutat fel, ami nem magyar tulajdonság. Igen szívesen jöttem el ide és nem azért — ebben tisztelt barátomnak igaza van —, hogy önöknek hízelegjek és szépelegjek s mintha evvel azt akarnám mutatni, hogy — ami magamra nézve sajnálatos — két hónap óta abban az állásban vagyok, amelyben önökre vagyok szorulva és azért jövök, hogy önöknek a kegyét keressem. Nem .Aki közpályámat figyelemmel kísérte, tudja, hogy én egyet vallottam mindig, és ez az, hogy a szellemi munka emeli fel az embert legjobban és munka nélkül én hasznos embert nem ismerek, hasznospolgárát az országnak elképzelni nem tudom. (Élénk tetszés és éljenzés.) És az a szellemi munka, amelyet önök teljesítenek, egyike a legnehezebbeknek, egyike a legmagasztosabbaknak. (Élénk éljenzés.) A legnagyobb önfeláldozás kell hozzá, ezt a munkát végezni, ahol ha minden meg is van, egy nincs meg : a nyugalom és az idő. Olyan zsurnalisztát én még nem ismertem, kinek ideje lett volna (Derültség). És ez egyike azoknak a sok dolgoknak, amelyek engem is önökhöz vonzanak és önökhöz kötnek, mert én is, fájdalom, azok közé tartozom, akiknek talán sok, egyebük sincs, de egy bizonyos időm, az nincs. (Élénk derültség.) De ide vezetett az, hogy nagy tisztelője voltam mindig és vagyok ma is a sajtónak és különösen a magyar sajtónak, amelynek nagy hivatásától és nagy missziójától már gyermekkorom óta át voltam hatva. Mutattam e tiszteletet akkor is, amikor nem voltam hatalmon, amikor nem volt szükségem arra, hogy támogassanak. (Igaz ! Úgy van !), vagy nem volt szükségem arra, hogy engem éppen nem, vagy kevésbbé támadjanak. (úgy van!) És ha erre azután önök is azt mondják — és igen örülök, hogy azt mondják és bizonyítják — hogy úgy van, ezért én önöknek nagy köszönettel tartozom. (Éljenzés.) De egyet nem tudnak, és ezt most megmondom. (Halljuk! Halljuk!) Revelálom magamat. Az első polgári foglalkozás, az első professzió, amelybe én belementem, a szerkesztőség. (Derültség. Halljuk! Halljuk!) Kora ifjúságomban — egy emléket idézek csak fel magamban, de nekem kedves az emlék — ambicionáltam, hogy abban a gimnáziumban, amelyben tanulmányaimat végeztem — talán tisztelt barátom, Rákosi Jenő is emlékszik még rá — önképző kör alakuljon és az lapot adjon ki; s azután igen megtisztelve éreztem magamat, amikor annak szerkesztőjévé engem választottak. (Derültség. Éljenzés.) Ez volt ambíciómnak legfőbb tárgya, és micsoda önérzettel és minő méltóságteljesen viseltem e tisztet! (Derültség.) Akkor 16 éves voltam és azt a lapot «Bimbófüzér»-nek hívták. (Zajos derültség és tetszés.) Ez volt első szellemi szárnypróbálgatásom. Azokból a bimbókból, amelyeket akkor egymáshoz fűztem, bizony kevés rózsa fakadt; gyümölcs még kevesebb érlelődött a világból, de azért édes az emlékezés reá és belőlem soha semmi sem fogja elenyésztetni annak emlékét, milyen büszke voltam arra, amikor az első novellát megírtam. (Derültség. Tetszés.) Bla komolyabb dolgokkal foglalkozom (Halljuk!) és hogy én legyek az egyedüli politikus ebben a társaságban (Derültség. Tetszés.), hár én politikát is akarok csinálni. (Halljuk!) Talán megengedik, nem tartozom a disciplina alá és igy nem félek tisztelt barátom zsarnoki tekintetétől (Derültség.), mert nem véthetek az alapszabály ellen, ha politikával foglalkozom is , de nagyon rövid leszek. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon jól tudom, hogy mindenkinek, aki egy ország ügyeit vezeti, a sajtóra, annak lelkesítő erejére szüksége van, de senkinek talán annyira, mint a magyar államférfiúnak, ama nagy nemzeti érdekek védelmezése, fejlesztése és érvényesítése szempontjából, amelyek gondjaira vannak bízva. (Igaz ! Úgy van!) És szükségünk van nemcsak a támogató sajtóra, hanem — és talán még inkább — a kritizáló sajtóra. Én el vagyok határozva a magam útján menni; kitűztem a célt, amely felé indultam, kitűztem az irányt, megjelöltem nagyjában az eszközöket; ezekről nem mondok le. Lessz-e siker, az Isten kezében van. Én Horatiusszal tartok. «Tedd meg kötelességedet, többet ne tégy. A többit tegyék meg az istenek !» (Élénk tetszés.) És ha sikerül, amire becsülettel törekszem, hogy, amint Cicero egy levelében írta: «virtute duce, comite fortuna» megállhassam helyemet, ezen küzdelemben, ha Isten sikerre vezet, boldog leszek és becsületes törekvéseimben mindig bizni fogok és bátorítani és erősíteni fog, ha az önök támogatását megnyerem. (Élénk tetszés, éljenzés és taps.) Önökre, a magyar sajtóra és magyar sajk