Pesti Napló, 1899. július (50. évfolyam, 180-210. szám)

1899-07-01 / 180. szám

I) Budapest, szombat PESTI NAPLÓ, 1899. juius I. 180. szám királyukat, az nagyrészt annak volt kö­szönhető, mert Bismarck 1870-ben igen ügyesen nyilvánosságra hozta III. Napo­leon terveit Belgiumnak Franciaországba való beolvasztásáról. A belga nép azon­ban (melynek flamand része nyelvre nézve is idegen a franciától) féltékeny a függetlenségére. A polgári osztály az or­szág jólétét látná veszélyeztetve, ha valaha a hatalmas francia birodalom­mal közös gazdasági és vámterületet alkotna. Ők tehát független állam akarnak lenni és maradni és a ki­rályságot is úgy tartották fenn, mint a függetlenségnek szimbólumát. Lipót ki­rály ezt a felette kedvező helyzetet hasz­nára fordítani nem tudta. Ősei állam­férfiak voltak és szabadelvűek, a mos­tani király édesatyjától tanácsot szoktak kérni az európai fejedelmek, még a leg­hatalmasabbak is. Lipót király ellen­ben újabban csak a pletykát foglalkoz­tatta. Hol üzleti dolgokkal hozták össze­köttetésbe a nevét, hol orfeum-csillagok­kal és más egyebekkel, amik egyáltalában nem alkalmasak a királyi tekintély eme­lésére. Derék, okos és erényes asszony a királyné, József nádorunk leánya. Ö, a szentéletű asszony képviseli a Koburg-ház régi tradícióit, mely házról hajdan elmondták, hogy körében «toutes les femmes sont vertueuses et tous les hommes sont braves» — «az asszonyok mind erényesek, a férfiak mind vité­zek». Újabban Brüsszeltől Szófiáig mást mond a közvélemény. Henriette királynét tisztelettel veszi körül a társadalom és a nép, de tudják róla, hogy politikára nincs befolyása, családi életében is sok bánat és meg nem érdemelt keserűség érte. A szegény királyné nem tudja meg­menteni a trónt, a király pedig fel­tűnően apatikus és jóra képtelen. Akár a klerikálisok győznek, akár a szabadelvűek, a király és háza minden esetre vesztesek maradnak. * * * A brüsszeli eseményekről ma a kö­vetkező táviratokat kaptuk: A szitkozódó kamara. Brüsszel, június 30. A szocialista képviselők tegnap fenyegetőztek, hogy töltött revolverrel fog­nak a kamarában megjelenni s Van den Peereboom miniszterelnököt inzultálni fogják. A kamara mai ülése ennek dacára valamivel nyugodtabban kezdődött. Desnet képviselő interpellált a tegnapi események miatt és Van den Peereboom miniszterelnök haj­landónak nyilatkozott arra, hogy az interpellá­cióra azonnal válaszol. Szavaira a baloldalon azt kiabálták: •A Tigrisszivű bandita­­ Van den Peereboom azt mondta, hogy vala­mennyi párt követelte a választás reformját. A javaslat tranzakció alapján jött létre és hallgassák meg a kormányt, mielőtt elitélik. A kormány tisz­tességesen járt el és mindenkinek becsülését ér­demelte ki. (Fölkiáltás a baloldalon : Nyomorult, hazudik!) Van der Velde mindjárt az ülés elején azt kér­dezte a kormánytól, várjon a tegnapi mészárlást ma megnjitani szándékozik-e ? A Ház és a karzat óriási nyugtalansága mellett fölolvassa a tegnapi ut­cai harcról közölt újságcikkeket s aztán igy foly­tatja : — Meg fogjuk találni a királyhoz vivő utat. Föl fogjuk szólítani, hogy vegyen róla tudomást, mi­képpen bánnak a mi vérünkkel. Meg fogjuk neki mondani, hogy ma már a katonák is tudják, hogy a nép fiai s hogy kötelességük bennünket, nem pedig (a kormányra mutatva) ezeket a gonosztevőket és gyilkosokat megvédelmezni. Van den Peereboom miniszterelnök kitérően válaszol és nyomban rátér a választás reformjára, de a szocialisták nem engedik meg, hogy tovább beszéljen. Smets: Hogyan mer ön a választás reformjáról beszélni? Önnek most az a kötelessége, hogy az interpellációra válaszoljon. Van der Velde azt mondja, hogy a kormány felelős a tegnapi eseményekért. Ha a kormány nem embereli meg magát, akkor ma este folytatni fogják a zavargást. Van den Peereboom tovább akar beszélni, de a baloldal pokoli lármát csap, úgy hogy a minisz­terelnök nem tudja beszédét folytatni. Van der Velde képviselő kijelenti, hogy a szocialisták folytatják az obstrukciót és a király­hoz fordulnak. Fel fogják szólítani a népet, hogy védekezzék. A zavargásokért a kormány felelős. Fournemont panaszkodik, hogy a csendőröket tegnap előbb leitatták, azután kommandirozták vér­ontásra. Loran (szabadelvű) a választási törvényjavaslat tárgyalásának elnapolását indítványozza. Ha — úgy­mond — a kormány nem enged, a kamarában és az utcán folytatódni fognak a zavargások. Smets (szocialista) azt kérdezi, hogy ma este megint gyilkolni fognak-e? (Nagy zaj.) Fournemont olyan határozati javaslatot nyújt be, amely megrótja a kormányt, mert tövényjavaslatával okot adott a zavargásokra. A határozati javaslatot 87 szavazattal 31 elle­nében elvetik. Az elnök azt indítványozza, hogy a kamara térjen át a vasúti költségvetés tárgyalására, mire balról azt kiáltják : — Nem! — Erre a lárma újra megindult. A képviselők verdesik a padokat, sípolnak és trombitálnak. Végre az elnök felfüggeszti az ülést. Midőn az ülést újra megnyitották, Destrée (szo­cialista) felszólal, hogy jelentést akar tenni a szü­net alatt odakint történt dolgokról. Azt mondja, hogy mikor kiment a kamara elé, egy csendőr rá­ütött a kardjával. Erre a fölöttes tiszttől a csendőr nevét kérdezte, de a tiszt gúnyosan mosolygott és elutasította. A szónok a csendőrtiszt megbüntetését követeli. Carrol szocialista képviselő a miniszterelnökhöz rohan és azt kiáltva: Nyomorult! — meg akarja ütni. Erre újra nagy zaj keletkezik, úgy hogy az elnök az ülést a szocialista képviselők kiáltozása és sípo­lása közben felfüggeszti. Éjjeli harc. Az ülés után Van der Velde a Grande Place-on­ beszédet mondott s arra kérte a né­pet, hogy védelmezze meg jogait s ne tűrje el a klerikálisok csalását. A kormánynak végre be kell látnia, hogy nem szabad játszania a nép örök jogaival. A gazemberek nyolc nappal ezelőtt még mosolyogtak, ma már nem nevet­nek többé, mert észreveszik, hogy a bajonetek a nép védelmére, nem pedig lemészárlására valók. A szónoknak minden egyes szavát leírha­tatlan lelkesedéssel fogadták. A gyűlés után a polgármester tilalma mellett is harmincezernél több szocialista indult el megszállotta a város­ház-teret s a környékező utcákat, torlaszo­kat épített. A lóvasúti kocsikból kifogta a lovakat s a kocsikat torlasznak használta. A nép százai fölmásztak a torlaszok tetejére s onnan kővel hajigálták a rendőröket. A rue Chapelles-ben a lovas csendőrök sortüzet adtak. Két embert megöltek, húszat megsebesítettek. Az óriási zűr­zavarban sok asszonyt és gyermeket elgázol­tak. A kórházak zsúfolva vannak sebesülttel. Ugyanily borzasztó jelenetek folytak le a Boule­vard Anspach-on. A tüntetők itt ostrommal vették be a kávéházakat, honnan a vendégek felejtették el a kassai országgyűlés tagjai. Ki tudta volna megjósolni, hogy az ország kegyes igazgatói miképpen fogják majd értelmezni «a kegyes királyok» idejebeli állapotokat ? A kassai gyűlés tagjai nagyon jól fogták fel a bécsi egyezség első pontjának két­­értelműségét, pedig nem is olvasták a fő­herceg biztosainak február 4-iki megállapodá­sát, melyben ki volt mondva, hogy a vallás­ügyi cikknek olyan formát kell adni, melyet «ne a protestánsok fordíthassanak hasznukra, hanem a katolikusok alkalmazhassanak majd a saját céljaikra.» Nem egyedül ebből állott a különbség a korponai és a bécsi pontok közt. Például a kilencedik és tizedik korponai föltétel azt kívánta, hogy a kormány a tiszt­ségekre és hivatalokra Magyarországon csupán született magyarokat alkalmazzon valláskülönb­­ség nélkül s hogy a végvárakban, amennyire lehet, csak magyar őrségeket tartson. Szóval azt kívánták a korponaiak, hogy Magyarorszá­got a magyarok kormányozzák, mert mind­addig amig a várakat idegen főkapitányok s várparancsnokok igazgatják, akik a magyar törvényekkel nem törődnek és hozzá még ide­gen őrségeknek parancsolnak, addig a magyar önállóság csak nevetség tárgya. Mátyás főher­cegnek, de kivált Rudolfnak nagyon komoly kifogásai voltak e kérelem ellen. Attól tartott­­ak, hogy az ország kisiklik a dinasztia kezéből, ha magyar tisztek a hazai törvényeknek engedel­meskedve igazgatják a várakat s azoknak ma­gyar őrségeit. Mivé lessz akkor az ellenreformáció műve és a királyi akarat korlátlan érvényesü­lésének ideálja ? A bécsi egyezség megengedi ugyan, hogy a tisztségekre legfőképpen — te­hát nem csupán, mint a korponai föltétel mondja — magyarok alkalmaztassanak, de a magyar őrségek kérdését meg sem említi. Vájjon remélhette, vagy kivánhatta-e Illés­­házy, a buzgó protestáns s az alkotmány hit őre, hogy Bocskay és tábora elfogadják a feb­ruári egyezséget? E kettős kérdésre nemmel felelhetünk s hozzá tehetjük azt a magyaráza­tot, hogy Illésházy kezdetnek tekintette a bécsi egyezséget, melyet tovább kell fejleszteni. De véteknek tartotta volna meg nem ragadni az alkalmat, mert szerinte «nem jó a szerencsét sokszor megpróbálni s nehezebb is vele bírni, hogysem a gonosz szerencsével.» Nehéz hely­zete volt Illésházynak Bécsben, de Kassán is furcsán néztek reá. Bőven kijutott neki a köz­vetítő államférfiak rendes sorsából. Bécsben rebellisnek tartották, a vallás és a németség ádáz ellenségének, Kassán pedig azt híresztelték róla, hogy eladta vallását és nemzetét. A kassai szél­sők Cipellősházyra változtatták Illésházy nevét, a ném­et cipellőre célozva, melynek akkor oly­­forma népszerűsége lehetett, mint az ötvenes években a magastetejű­ kalapnak. Igaz, hogy Illésházynak személyes érdeke is volt az alkudozás siettetésében, csakhogy jogos érdekeit azon az útón mozdíthatta elő, melyen oly nagy szerencsével munkálkodott a közérdek biztosításán. A tömeg nem érti a nép­szerűtlen cselekvések vegyes motívumainak összefonódását, hanem a személyes érdekek motívuma iránt bámulatosan éles érzéke van.­­ Ha azoké a döntő szó a kassai gyűlésen, akik a Cipellősházy gúnynevet föltalálták, ha­mar vége szakadt volna a Bécscsel való tár­gyalásnak. De ott külömböző pártok voltak. E pártok jellemrajza történeti s irodalmi szem­pontból a legértékesebb része Károlyi könyvének. Voltak az ellenzéken olyanok is, kik a háború folytatásától mindenfelől összeharácsolt zsákmá­nyuk jogtalan birtoklásának törvényesítését várták. Ezek a jó urak, akik a szabadságharc címén a rablás mesterségét űzték, nem sokan voltak. Nemesebb, de mégis önző okok vezet­ték a békülni nem akaró ellenzék pártján azo­kat, kik attól tartottak, hogy a Bocskaytól ju­talmul kapott vagy adományozott jószágokat a kiegyezés után majd gyönge kárpótlás mellett lesznek kénytelenek visszaadni. E csekély csoportnál tekintélyesebb volt az igazán politikai érzések uralma alatt álló el­lenzék, mely jobbára az ország keleti részéből került ki. Az erdélyi követek túlzóbbak voltak valamennyi társuknál. Hol is emlékezhettek volna élénkebben Básta nevére, mint Erdély­ben? Különben Belgiojoso és Krausenegg ne­veit is eléggé emlegették a Kassára gyűlt kö­vetek. Inkább a török basa jó pénzen megvett védelme — mondogatták Illésházynak — mint a telhetetlen Krausenegg zsarolása, aki még az utcára kimenő asszonyok kontyából is kihúzatta a hajtűt, ha ezüst volt. Százszor inkább a há­ború pusztításai, — múlották mások — mint egy újabb Belgiojosou­ral­ma, akinek val­lon katonái kisérték az utazó püspököt,

Next