Pesti Napló, 1899. július (50. évfolyam, 180-210. szám)
1899-07-01 / 180. szám
I) Budapest, szombat PESTI NAPLÓ, 1899. juius I. 180. szám királyukat, az nagyrészt annak volt köszönhető, mert Bismarck 1870-ben igen ügyesen nyilvánosságra hozta III. Napoleon terveit Belgiumnak Franciaországba való beolvasztásáról. A belga nép azonban (melynek flamand része nyelvre nézve is idegen a franciától) féltékeny a függetlenségére. A polgári osztály az ország jólétét látná veszélyeztetve, ha valaha a hatalmas francia birodalommal közös gazdasági és vámterületet alkotna. Ők tehát független állam akarnak lenni és maradni és a királyságot is úgy tartották fenn, mint a függetlenségnek szimbólumát. Lipót király ezt a felette kedvező helyzetet hasznára fordítani nem tudta. Ősei államférfiak voltak és szabadelvűek, a mostani király édesatyjától tanácsot szoktak kérni az európai fejedelmek, még a leghatalmasabbak is. Lipót király ellenben újabban csak a pletykát foglalkoztatta. Hol üzleti dolgokkal hozták összeköttetésbe a nevét, hol orfeum-csillagokkal és más egyebekkel, amik egyáltalában nem alkalmasak a királyi tekintély emelésére. Derék, okos és erényes asszony a királyné, József nádorunk leánya. Ö, a szentéletű asszony képviseli a Koburg-ház régi tradícióit, mely házról hajdan elmondták, hogy körében «toutes les femmes sont vertueuses et tous les hommes sont braves» — «az asszonyok mind erényesek, a férfiak mind vitézek». Újabban Brüsszeltől Szófiáig mást mond a közvélemény. Henriette királynét tisztelettel veszi körül a társadalom és a nép, de tudják róla, hogy politikára nincs befolyása, családi életében is sok bánat és meg nem érdemelt keserűség érte. A szegény királyné nem tudja megmenteni a trónt, a király pedig feltűnően apatikus és jóra képtelen. Akár a klerikálisok győznek, akár a szabadelvűek, a király és háza minden esetre vesztesek maradnak. * * * A brüsszeli eseményekről ma a következő táviratokat kaptuk: A szitkozódó kamara. Brüsszel, június 30. A szocialista képviselők tegnap fenyegetőztek, hogy töltött revolverrel fognak a kamarában megjelenni s Van den Peereboom miniszterelnököt inzultálni fogják. A kamara mai ülése ennek dacára valamivel nyugodtabban kezdődött. Desnet képviselő interpellált a tegnapi események miatt és Van den Peereboom miniszterelnök hajlandónak nyilatkozott arra, hogy az interpellációra azonnal válaszol. Szavaira a baloldalon azt kiabálták: •A Tigrisszivű bandita Van den Peereboom azt mondta, hogy valamennyi párt követelte a választás reformját. A javaslat tranzakció alapján jött létre és hallgassák meg a kormányt, mielőtt elitélik. A kormány tisztességesen járt el és mindenkinek becsülését érdemelte ki. (Fölkiáltás a baloldalon : Nyomorult, hazudik!) Van der Velde mindjárt az ülés elején azt kérdezte a kormánytól, várjon a tegnapi mészárlást ma megnjitani szándékozik-e ? A Ház és a karzat óriási nyugtalansága mellett fölolvassa a tegnapi utcai harcról közölt újságcikkeket s aztán igy folytatja : — Meg fogjuk találni a királyhoz vivő utat. Föl fogjuk szólítani, hogy vegyen róla tudomást, miképpen bánnak a mi vérünkkel. Meg fogjuk neki mondani, hogy ma már a katonák is tudják, hogy a nép fiai s hogy kötelességük bennünket, nem pedig (a kormányra mutatva) ezeket a gonosztevőket és gyilkosokat megvédelmezni. Van den Peereboom miniszterelnök kitérően válaszol és nyomban rátér a választás reformjára, de a szocialisták nem engedik meg, hogy tovább beszéljen. Smets: Hogyan mer ön a választás reformjáról beszélni? Önnek most az a kötelessége, hogy az interpellációra válaszoljon. Van der Velde azt mondja, hogy a kormány felelős a tegnapi eseményekért. Ha a kormány nem embereli meg magát, akkor ma este folytatni fogják a zavargást. Van den Peereboom tovább akar beszélni, de a baloldal pokoli lármát csap, úgy hogy a miniszterelnök nem tudja beszédét folytatni. Van der Velde képviselő kijelenti, hogy a szocialisták folytatják az obstrukciót és a királyhoz fordulnak. Fel fogják szólítani a népet, hogy védekezzék. A zavargásokért a kormány felelős. Fournemont panaszkodik, hogy a csendőröket tegnap előbb leitatták, azután kommandirozták vérontásra. Loran (szabadelvű) a választási törvényjavaslat tárgyalásának elnapolását indítványozza. Ha — úgymond — a kormány nem enged, a kamarában és az utcán folytatódni fognak a zavargások. Smets (szocialista) azt kérdezi, hogy ma este megint gyilkolni fognak-e? (Nagy zaj.) Fournemont olyan határozati javaslatot nyújt be, amely megrótja a kormányt, mert tövényjavaslatával okot adott a zavargásokra. A határozati javaslatot 87 szavazattal 31 ellenében elvetik. Az elnök azt indítványozza, hogy a kamara térjen át a vasúti költségvetés tárgyalására, mire balról azt kiáltják : — Nem! — Erre a lárma újra megindult. A képviselők verdesik a padokat, sípolnak és trombitálnak. Végre az elnök felfüggeszti az ülést. Midőn az ülést újra megnyitották, Destrée (szocialista) felszólal, hogy jelentést akar tenni a szünet alatt odakint történt dolgokról. Azt mondja, hogy mikor kiment a kamara elé, egy csendőr ráütött a kardjával. Erre a fölöttes tiszttől a csendőr nevét kérdezte, de a tiszt gúnyosan mosolygott és elutasította. A szónok a csendőrtiszt megbüntetését követeli. Carrol szocialista képviselő a miniszterelnökhöz rohan és azt kiáltva: Nyomorult! — meg akarja ütni. Erre újra nagy zaj keletkezik, úgy hogy az elnök az ülést a szocialista képviselők kiáltozása és sípolása közben felfüggeszti. Éjjeli harc. Az ülés után Van der Velde a Grande Place-on beszédet mondott s arra kérte a népet, hogy védelmezze meg jogait s ne tűrje el a klerikálisok csalását. A kormánynak végre be kell látnia, hogy nem szabad játszania a nép örök jogaival. A gazemberek nyolc nappal ezelőtt még mosolyogtak, ma már nem nevetnek többé, mert észreveszik, hogy a bajonetek a nép védelmére, nem pedig lemészárlására valók. A szónoknak minden egyes szavát leírhatatlan lelkesedéssel fogadták. A gyűlés után a polgármester tilalma mellett is harmincezernél több szocialista indult el megszállotta a városház-teret s a környékező utcákat, torlaszokat épített. A lóvasúti kocsikból kifogta a lovakat s a kocsikat torlasznak használta. A nép százai fölmásztak a torlaszok tetejére s onnan kővel hajigálták a rendőröket. A rue Chapelles-ben a lovas csendőrök sortüzet adtak. Két embert megöltek, húszat megsebesítettek. Az óriási zűrzavarban sok asszonyt és gyermeket elgázoltak. A kórházak zsúfolva vannak sebesülttel. Ugyanily borzasztó jelenetek folytak le a Boulevard Anspach-on. A tüntetők itt ostrommal vették be a kávéházakat, honnan a vendégek felejtették el a kassai országgyűlés tagjai. Ki tudta volna megjósolni, hogy az ország kegyes igazgatói miképpen fogják majd értelmezni «a kegyes királyok» idejebeli állapotokat ? A kassai gyűlés tagjai nagyon jól fogták fel a bécsi egyezség első pontjának kétértelműségét, pedig nem is olvasták a főherceg biztosainak február 4-iki megállapodását, melyben ki volt mondva, hogy a vallásügyi cikknek olyan formát kell adni, melyet «ne a protestánsok fordíthassanak hasznukra, hanem a katolikusok alkalmazhassanak majd a saját céljaikra.» Nem egyedül ebből állott a különbség a korponai és a bécsi pontok közt. Például a kilencedik és tizedik korponai föltétel azt kívánta, hogy a kormány a tisztségekre és hivatalokra Magyarországon csupán született magyarokat alkalmazzon valláskülönbség nélkül s hogy a végvárakban, amennyire lehet, csak magyar őrségeket tartson. Szóval azt kívánták a korponaiak, hogy Magyarországot a magyarok kormányozzák, mert mindaddig amig a várakat idegen főkapitányok s várparancsnokok igazgatják, akik a magyar törvényekkel nem törődnek és hozzá még idegen őrségeknek parancsolnak, addig a magyar önállóság csak nevetség tárgya. Mátyás főhercegnek, de kivált Rudolfnak nagyon komoly kifogásai voltak e kérelem ellen. Attól tartottak, hogy az ország kisiklik a dinasztia kezéből, ha magyar tisztek a hazai törvényeknek engedelmeskedve igazgatják a várakat s azoknak magyar őrségeit. Mivé lessz akkor az ellenreformáció műve és a királyi akarat korlátlan érvényesülésének ideálja ? A bécsi egyezség megengedi ugyan, hogy a tisztségekre legfőképpen — tehát nem csupán, mint a korponai föltétel mondja — magyarok alkalmaztassanak, de a magyar őrségek kérdését meg sem említi. Vájjon remélhette, vagy kivánhatta-e Illésházy, a buzgó protestáns s az alkotmány hit őre, hogy Bocskay és tábora elfogadják a februári egyezséget? E kettős kérdésre nemmel felelhetünk s hozzá tehetjük azt a magyarázatot, hogy Illésházy kezdetnek tekintette a bécsi egyezséget, melyet tovább kell fejleszteni. De véteknek tartotta volna meg nem ragadni az alkalmat, mert szerinte «nem jó a szerencsét sokszor megpróbálni s nehezebb is vele bírni, hogysem a gonosz szerencsével.» Nehéz helyzete volt Illésházynak Bécsben, de Kassán is furcsán néztek reá. Bőven kijutott neki a közvetítő államférfiak rendes sorsából. Bécsben rebellisnek tartották, a vallás és a németség ádáz ellenségének, Kassán pedig azt híresztelték róla, hogy eladta vallását és nemzetét. A kassai szélsők Cipellősházyra változtatták Illésházy nevét, a német cipellőre célozva, melynek akkor olyforma népszerűsége lehetett, mint az ötvenes években a magastetejű kalapnak. Igaz, hogy Illésházynak személyes érdeke is volt az alkudozás siettetésében, csakhogy jogos érdekeit azon az útón mozdíthatta elő, melyen oly nagy szerencsével munkálkodott a közérdek biztosításán. A tömeg nem érti a népszerűtlen cselekvések vegyes motívumainak összefonódását, hanem a személyes érdekek motívuma iránt bámulatosan éles érzéke van. Ha azoké a döntő szó a kassai gyűlésen, akik a Cipellősházy gúnynevet föltalálták, hamar vége szakadt volna a Bécscsel való tárgyalásnak. De ott külömböző pártok voltak. E pártok jellemrajza történeti s irodalmi szempontból a legértékesebb része Károlyi könyvének. Voltak az ellenzéken olyanok is, kik a háború folytatásától mindenfelől összeharácsolt zsákmányuk jogtalan birtoklásának törvényesítését várták. Ezek a jó urak, akik a szabadságharc címén a rablás mesterségét űzték, nem sokan voltak. Nemesebb, de mégis önző okok vezették a békülni nem akaró ellenzék pártján azokat, kik attól tartottak, hogy a Bocskaytól jutalmul kapott vagy adományozott jószágokat a kiegyezés után majd gyönge kárpótlás mellett lesznek kénytelenek visszaadni. E csekély csoportnál tekintélyesebb volt az igazán politikai érzések uralma alatt álló ellenzék, mely jobbára az ország keleti részéből került ki. Az erdélyi követek túlzóbbak voltak valamennyi társuknál. Hol is emlékezhettek volna élénkebben Básta nevére, mint Erdélyben? Különben Belgiojoso és Krausenegg neveit is eléggé emlegették a Kassára gyűlt követek. Inkább a török basa jó pénzen megvett védelme — mondogatták Illésházynak — mint a telhetetlen Krausenegg zsarolása, aki még az utcára kimenő asszonyok kontyából is kihúzatta a hajtűt, ha ezüst volt. Százszor inkább a háború pusztításai, — múlották mások — mint egy újabb Belgiojosouralma, akinek vallon katonái kisérték az utazó püspököt,