Pesti Napló, 1899. július (50. évfolyam, 180-210. szám)

1899-07-25 / 204. szám

204. szám. Budapest, kedd FESTI NAPLÓ, 1899. julius 25. 5 . és minden nyomorgó szegény siratja. Fogadják mély részvétem kifejezését. — Wlassics. Darányi miniszter ezt a táviratot küldte: Méltóságos főkáptalannak — Vác. — Fogadja a méltóságos főkáptalan az általam hosszú évek során át ismert és nagyrabecsült, nagyérdemű főpásztor gyászos elhunyta alkalmából fájdalmas részvétem kinyilvánítását. — Darányi Ignác, Bubics Zsigmond kassai püspök szintén küldött részvéttáviratot s bejelentette, hogy ott lessz a te­metésen. Azonkívül — mint kassai tudósítónk táv­irata jelenti,­­ a püspök Schuszter Konstantinnak, a kassai egyházmegye tíz éven át volt püspöké­nek halálát külön pásztorlevélben tudatta az egy­házmegyével, hol általános a részvét. A részvéttáviratok száma különben több százra megy. Ezek közt van Szolnok városáé is, melynek az elhunyt díszpolgára volt. Szolnok, Eperjes, Kecskemét, Kassa, hol ezreket áldozott a főpásztor jótékony célra, küldöttséggel képviselteti magát a szerdai gyászszertartáson. Már­is sok idegen érkezett Vácra s a gyászlobogós házsorok közt a szokottnál élén­­kebb a sürgés-forgás. A váci káptalan ma tartott ülésén a következő gyászjelentést bocsátotta ki: A váci székesegyházi káptalan saját és az egy­házmegyebeli papság nevében mély megilletődéssel és fájdalmas szívvel tudatja, hogy nagyméltóságú és főtisztelendő Schuszter Konstantin váci püspök, bölcsészettudor, ő császári és apostoli királyi fel­sége valóságos belső titkos tanácsosa, a jeles Lipót- és Ferenc József-rendek nagykeresztes vitéze, az I.­­osztályú vaskorona-rend tulajdonosa, Eperjes és Szolnok városok díszpolgára, élete 82 -ik, áldozár­­ságának 59-ik, püspökségének 22-ik, váci püspök-­­­ségének 13. évében, a haldoklók szentségének ismér­­­telten, a legbuzgóbb áhítattal történt fölvétele és a pápa ő szentsége áldásának elnyerése után, Isten szent akaratában való nyugodt megadással, ez évi julius 23-ikán délután negyed fél órakor vég­­elgyengülésben az Urban csendesen elhunyt. A megboldogult tetemet e hónap 26-ikán reg­geli 139 órakor a püspöki széklakban leendő előzetes beszentelés után fognak a székesegyházba átvitetni, onnan pedig a megtartandó ünnepies gyász­mise végeztével, a székesegyházi sírboltban örök nyugalomra tétetni. A nagy halottban szentegy­házunk kiváló apostolát, a haza és a trón törhetet­len hívét, a tudományos és nevelő intézetek párat­lan bőkezű mecénásukat gyászolják, miért is áldott marad az ő emléke a hálás utókor nemzedékeinél, s nagy neve fényleni fog az idők végéig! Vácon, 1899. julius 24-én. Nyugodjék békében, az örök világosság fényeskedjék neki! Megyék és városok.­ ­ (Áthelyezett szolgabiró, megtámadott fő­ispán.) Hevesmegye törvényhatósága mai közgyűlésén érdekes határozatot hozott. Kimondotta, hogy Kállay Zoltán főispánnak azt az intézkedését, amelylyel a me­gye egyik szolgabíráját áthelyezte, nem helyesli és fel­kéri a belügyminisztert, hogy az áthelyezés költsé­geit — hetvenhárom irtot — térítse meg a megyé­nek. Az érdekes megyegyűlésről a következő távira­tot kaptuk: Heves megye mai közgyűlése elé, melyen Kállay Zoltán főispán elnökölt, a megye állandó választ­mánya azt a javaslatot terjesztette, hogy egy szolgabirói áthelyezési költséget — 73 forin­tot­­— a megye ne fizesse meg, hanem fel­­iratilag kérje meg a belügyminisztert e költség meg­térítésére. Szederkényi Nándor volt az első szónok, ki a választmány javaslatát pártolva, a főispánt he­vesen megtámadta. Első érve az volt, hogy a főis­pán az áthelyezésnél nem kérte ki az alispán véle­ményét. Utóbb pedig azzal érvelt, hogy a megye költségvetésében erre a kiadásra fedezet nincs, így azt nem lehet megszavazni. Az alispán Szederkényi beszédére kijelentette, hogy az áthelyezésnél a fő­ispán kikérte az ő véleményét is. Erre a vita véget ért és megkezdődött a szavazás. Biró Lajos szabadelvű párti (volt nemzeti párti) képviselő és társai, kik a nemzeti párt or­szágos értekezletén a szabadelvű pártba való be­lépésüket bejelentették, mind az ellenzéki javaslat mellett szavaztak, amely többséget is nyert, így a megye a 73 forintos ügyben felér a belügyminiszter­hez. Hír szerint a szolgabirót az édesapja kérésére, ki maga is ellenzéki, helyezte át a főispán.­­ A kö­vetkező tárgya a gyűlésnek a Petőfi-ünnep volt. Szederkényi indítványára elhatározták, hogy a tör­vényhatóság hét tagját a megye költségén elküldik az ünnepre. A főispán kijelentette, hogy bár e célra a költségvetésben szintén nincs fedezet, a kegyeletes célra való tekintettel e határozat ellen nem ad be felebbezést.­­ (Villamos vasút Sopronban.) A soproni villamos vasút még ebben az esztendőben kiépül. A város az építési tőkét 395.000 forintban állapí­totta meg és kikötötte, hogy a vasutat még ez év novemberében átadják a forgalomnak. Tóth Kálmán bátyja. — Levél a szerkesztőhöz. — Budapest, július 24. Tisztelt szerkesztő úr! Becses lapja, a Pesti Napló is, valamint a többi napilapunk mai számában említi egyik tar­tós emlékezetre méltó költőnk, Tóth Kálmán eltűnt testvérét, kinek egy Amerikában hátramaradt állító­lagos «leánya» az atyjának Magyarországon fekvő «nagyobb birtokát» keresi. Ez ügyben a chicagói magyar konzul fölhívta a magyar kormányt, hogy tudakozódjék e vagyoni kérdés körül, a belügy­miniszter pedig megkereste e célból a főváros tanácsát, mely mindenekelőtt az elhunyt költő jeles sró­fiát, Tóth Bélát fogja kikérdezni. Valóban őt illeti meg első­sorban a felvilágosí­­tás nyújtása s ha ő itthon volna, e sorok írása fölösleges, úgyszólván «fogadatlan prókátorkodás» színét viselné. De mivel ő, mint magától értesültem, jelenleg tengeri levegőt o­szt és csak a jövő hó elején tér vissza, az ügy tisztázására én is elmond­hatom egyelőre azt a keveset, amit tudok. Tóth Kálmán az ötvenes évek elején, midőn igen fiatal korunkban tartós barátságot kötöttünk, bajai családjának tagjairól beszélve, nem egyszer mondta el nekem, hogy csupa nővérei vannak; volna ugyan egy, nálánál valamivel idősebb fiú­ testvére is, de annak hite-nyoma veszett s a családra nézve többé nincs. Még a forradalom előtt azt is megkapta a világlátás, szerencsepróbálás vágya, mint sok bajai ifjút, elment Fiuméba, hajóra ült, matróz lett, Ame­rikába került, egy darabig írogatott leveleket, de nagy idő óta elnémult, a ki tudja, hogyan és hol lett vége. Sajátságos, hogy Baján hány magyar gyermek­­ifjút lepett meg eféle merész elvándorlási kedv. Né­melyik hírnevet és előkelő állást is szerzett. Ott van Mészáros Lázár, ki huszárnak csapott fel, Lombard-Velencében ezredes lett s mint az első felelős kormány hadügyminisztere került haza, hogy aztán Angolországba és Amerikába bujdosson ki , s idegen földben pihennek nemes hamvai. Ott van Magyar László, a nevezetes Afrika-utazó, ki egy sötétszinü törzs fejedelmének lányát vette nőül s nemsokára megölte az égalj láza. És itt van ma is Türr István, ki valaha olyan pajzán, tul eleven fiú volt, hogy Tóth Kálmánt mindig arra kérte anyja, kinek áldott lelke sok szép költeményben van dicsőítve ! «Csak Türr Pistával ne pajtáskodjál sokat, mert az téged is elront.» Ebből a pajzán fiúból is katona lett, utóbb Garibaldi vezértársa, az olasz király altábor­nagy segédje, ki a költőt nem rontotta el, hanem lelkesítette. A negyvenes évek közepe táján Baján is, mint or­szágszerte, sokat beszéltek Kossuth buzdító jelszavá­ról : «Tengerre magyar!» Talán a költő idősb fitestvé­­rének vágyakozásában is ez libbente meg a sólyom­szárnyakat. Bizonyos, hogy messzire röpült velük. De Tóth-Kerker Julia franklini (Jóva állambeli) sa­­lakos, ki most atyai örököt keres, a valósággal nagyon ellenkezőt állít, ha azt vallja, hogy «atyja» a szabadságharc után, mint előkelő rangu honvédtiszt, menekült Amerikába. Nem érte ő meg itthon a sza­badságharcot, nem vehetett abban részt, s nem is látott honvédruhát Amerikában sem, mert ha találkozik az elbujdosott honfitársakkal, akkor hír jön felőle. Mindenesetre feltűnő, hogy valaki ily rosszul tudja a tulajdon édesatyjának életadatait. Az is bizonyos, hogy az a nagyon ifjan és sze­gényen élő tengerész, még ha ki-kiszállt is olykor az amerikai szárazföldre, vándormadár létére nem igen lehetett olyan helyzetben, hogy családi tűz­helyet alapítson. A matrózok nem szoktak esküvőt tartani a hajón. Olyan lény tehát nem maradhatott utána, kinek törvényes öröklésre volna igénye. Az még feltűnőbb, hogy lánya, ha volt, nem jelentke­zett már akkor, midőn még éltek a költő szülei, kik elveszett fiukról minden kis hírt nagy örömmel fogadtak volna. Hanem csak most, ötven év múl­tán, jutott eszébe a magyarországi apai birtok le­hetősége. Az ügy e lényeges oldalával a vizsgálat hamar tisztába jöhet. A költő fivérének sohasem volt és igy most sincs birtoka. Atyjuk a bajai (ha jól em­lékezem: Achy-féle) uradalom becsületes, buzgó számvevőségi főbb tisztje volt, ki sokat tartott jó származására, tisztességére, de jelentékenyebb va­gyont még tán akkor sem gyűjthetett volna, ha nem tartja elsőrendű kötelességnek számos gyer­mekét jól neveltetni, lányait kellően kiházasítani s költő­ fiát, a pályakezdet akkori nagy nehézségei közepett, anyagilag is szeretettel gyámolitani. A bajai öreg­emberek közt lehet még, ki emlé­kezik rá, de egyikük sem mondhatja, hogy birtokot hagyott volna utódaira. Csak a messze távolban akadhatott valaki, ki vérmes reményüleg képzelődik, hogy a hagyományból neki is juthat még valami. Pedig ez a valaki azt sem tudja, hogy a családnak ötven évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt fia mikor és mily minőségben került Amerikába. Ezeket vagyok bátor közleni a szerkesztő úrral. Teljes tisztelettel Vadnay Károly: A Petőfi-ünnep. Budapest, július 24. A Petőfi-ünnep ügyében ma délután a Petőfi­ Társaság számos tagja értekezletet tartott Bartók Lajos alelnök lakásán. Az értekezleten Bartók Lajos elnökölt, aki bejelentette, hogy Jókai Apotheózisát nagy lelkesedéssel fogadták és hogy a Társasághoz egyre érkeznek levelek példányokért. A Társaság az ünnepre való meghívókat a hatóságoknak elküldötte, viszont a Társasághoz is érkeznek meghívások a na­gyobb városokban rendezendő ünnepekre. Majdnem minden nagyobb város ünnepet rendez a Petőfi-ház javára. A segesvári ünnep. Az ünnepen résztvevőket Segesvárra a szombaton délután 4 óra 55 perckor induló különvonat viszi; a vonat csak Nagyváradon és Kolozsvárott áll meg. Nagyváradon éjjel 10 óra 22 perckor, Kolozsvárott 2 óra 36 perckor, Segesvárra reggel 6 óra 51 perc­kor érkezik. Visszafelé a vonat indul az ünnep napján este 7 órakor és Budapestre érkezik másnap reggel 8 óra 45 perckor. Ezen a vonaton mennek a Petőfi-Társaság tagjai, a főrendiház s a képviselő­ház küldöttségei s egyéb budapesti küldöttségek tagjai. Az ünnep első része a fejéregyházi csatatéren, másik része a Petőfi-szobornál a várban lessz. A felvonulás a várba 10 órakor lessz. Az ünnep vég­legesen megállapított prgrammja a következő: Délelőtt. 1. A honvédzenekar és a Kolozsvári Dalosegye­sület zeneszámai. 2. Megnyitó beszéd, mondja Bartók Lajos. 3. Jókai" Apotheózisa, szavalja E. Kovács Gyula, a kolozsvári Nemzeti Színház tagja. 4. Ünnepi beszéd, mondja Bartha Miklós. 5. Petőfi Sándor, költemény Ábrányi Emiltől, szavalja a szerző. 6. A szabadságharcból, előadja Bársony István. 7. «Petőfi», irta és szavalja: Endrődy Sándor. 8. «Petőfi halála», irta és felolvassa: Rákosi Viktor. 9. «Költemény», irta és szavalja : Szász Gerő. 10. Petőfi-dalok ... id. Ábrányi Kornéltól; elő­adja a Kolozsvári Dalosegyesület. 11. Küldöttségek felvonulása és koszorúk letétele. Délután. Négy órakor banket után felvonulás a várba a szoborhoz. Öt órakor. Jókai: Petőfi halála. Rapszódia. El­mondja : Bartók Lajos, aki egyúttal leteszi a Tár­saság koszorúját is. Végül Illyés Bálint az öreg honvédek nevében költeményt szaval és koszorút helyez a szoborra. Bulyovszky Lilla alapítványa. Bulyovszky Lilla művésznő Gmundenből ezt a levelet intézte Bartók Lajoshoz, a Petőfi­ Társaság alelnökéhez: Tisztelt alelnök úr! Mint Petőfi egyik legőszintébb tisztelője s mint az úgynevezett márciusi ifjak egyikének, Petőfi egyik barátjának, Bulyovszky Gyulának özvegye, lelkem sugallatát követve, a Petőfi halálának ötvenéves megünnepléséből ki nem maradhatok. Első gondolatom az volt, hogy innen a távolból Segesvárra, az emlékre koszorút küldjek. Ebben meggátolt nemcsak az, hogy itt tisztességes koszo­rút, mely nagy rendeltetésének csak némileg is megfelelne, kötni nem tudnak, de azon meggyőző­dés is, hogy az emlék az enyém nélkül is bizo­nyosan száz és száz koszorúval lessz e fájdalma­san nagy napon betemetve. Én, mint biztosan tudni méltóztatik, 1894-ben kétszáz forintot alapítottam a Petőfi-Társaságnál, ................................. .......... " •­­.......... "rí

Next