Pesti Napló, 1899. október (50. évfolyam, 272-302. szám)

1899-10-28 / 299. szám

ÖTVENEDIK ÉVFOLYAM. (299. SZlím.) Apróhirdetések Ara Egy szó a kr., vastagabb betűre'. 4 kr. Hirdetések petit nátnl. tással du­szabA. szerint. Sl­rtelen minden nap, finnep és Tashrnnp után 's ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 14 frt — kr. Félévre____7 „ — » Negyedévre—. 3 , 50 . Egy hóra TM — 1 -­20 . Egyes szim _­a TM 4 kr. Vidéken — 5 . Szerkesztőség: VL, Teréz-körút 21.­­ Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 23. Budapest, 1899. Nemén­dombruk­. Szombat, október 28. Orvosok és gyógyszerészek. Budapest, október 27. Sok fontos nyilatkozatot tett Széll Kálmán miniszterelnök az alatt a három nap alatt, amelyen a pénzügyi bizottság­ban a belügyi tárca költségvetését tár­gyalták. Valamennyi között egy sem volt fontosabb és egy sem hatott annyira közvetetlenségével és melegségével, mint az a beszéd, melyet a miniszterelnök a közegészségügyről elmondott. Kár, hogy éppen ezt a beszédet szó szerint nem kö­zölhetjük , csak némi kommentárt írha­tunk hozzá, hogy ezzel is ráirányítsuk az érdekelteknek és a nagyközönségnek figyelmét. Vajha úgy lenne ezután, amint Széll Kálmán mondotta, hogy a magyar közigazgatásnak minden tagja legyen át­hatva attól a tudattól, hogy a közegész­ségügy terén csekély, vagy elhanyagol­ható dolgok egyáltalában nem léteznek. Két, régen aktuális kérdésről is tett a miniszterelnök nyilatkozatokat, melyek nem annyira a beteg emberiséget érintik,­­mint inkább azokat, akik a betegeket kezelik: az orvosokat és a gyógyszerésze­ket. A magyar orvosi kar nagy részé­nek mostoha helyzete, fájdalom, ismere­tes, bárha eddig sem a kormány, sem a törvényhozás, sem a nagyközönség nem fárasztotta magát azzal, hogy segítsen ezen az osztályon, amely a magyar értelmiségnek mindig díszére vált. Tény, hogy nem egy helyen az állatorvosnak tetemesen jobb a dolga, mint az összes orvostudományok doktorának. Tapasztal­juk ennek következtében, hogy számos község egyáltalában nem kap többé orvost, amellett pedig az orvosi fakultás hallgatóinak, száma aggasztó módon apad. Ily körülmények között azt kellene hinni, hogy mindenképpen igyekszünk meg­­könnyíteni az orvosi oklevélnek és a velejáró szegényes orvosi praxisnak az elnyerését. Csakhogy ennek éppen az ellenkezője történik. Már gyakran tettük szóvá ezen a helyen, hogy a tanuló ifjú rigorozum­­díjak fejében oly összeget kénytelen lefizetni, amely ránézve fölér egy kis vagyonnal. Mikor végre keservesen meg­szerezte a diplomát, akkor harminc kraj­cárral díjazott viziteket tehet ugyan a t. c. magánosoknál, de tisztiorvos még mindig nem lehet. Mielőtt egy járásor­vosnak zsíros díjazásához jutna, előbb hallgatnia kell még Budapesten külön egy új kurzust és köteles letenni ismét egy méregdrága vizsgát. Sem a kurzus, sem a vizsga nem gyarapítja a komoly orvos tudását, éppen csak annyit jelent, hogy pár hétig elhanyagolta a kezdő praxisát, azonfelül, hogy adósságba verte magát a fővárosi élet költségével és a vizsgadíjjal. Mikor a pénzügyi bizottságban egy képviselő ezt ma felhozta, Széll Kál­mán kijelentette, hogy javaslatot fog tenni a képviselőháziak a közegészségügyi törvény oly módosítása iránt, amely a tisztiorvosok külön vizsgáját megszünteti. Ezzel is sok fiatal orvoson segítve lessz és sok önkénynél­­ és kellemetlenkedésnek veszik ezzel elejét Alapos segítség azon­ban az orvosokra csak az lessz, ha álla­mosítják az egészségügyi szolgálatot. Mint­hogy az állategészségügynek államosítása már közelebb várható, abban reményke­dünk, hogy az emberek egészségügyének államosítását sem lehet többé sokáig halo­gatni. Meg kell ezt a kérdést oldani elváltan a nagy közigazgatási reformtól, amely mindenesetre még egy ideig kés­lekedni fog. Nagy és nagyon kényes kérdés a gyógyszertárak kérdése is. A régi polgári kiváltságoknak ez talán utolsó marad­ványa. Tudjuk, hogy sok derék család­nak exisztenciája a mostani állapothoz van kötve és kétségbevonhatatlan szerzett jogok is forognak szób­a. Mindamellett meg kell adni, hogy a mai állapotnak fentartása némelykor vérlázító igazságta­lanságnak a forrása, amellett, hogy tág tért nyit a protekciónak, és némelykor a korrupciónak is. Van eset, hogy kitűnő vegyész és elismert szakember évtizede­ken át hiába vár patikára, míg mellette a kellő konnexiókkal bíró fiatalember, különös tudás nélkül, hamarosan oly patikához jut, melynek jövedelme fölér évi 10—12.000 forinttal. Ennek oka nem­csak az emberek gyarlóságában van, hanem leginkább a rendszerben. Az országban tehát általános helyesléssel fog találkozni Széll Kálmánnak az a kijelen­tése, hogy a gyógyszertárü­gynek radikális rendezésére legközelebb törvényjavaslatot fog beterjeszteni. A javaslat irányára nézve is lehet következtetni abból a kijelentésből, hogy az eddigi állapotnak privilégiumszerű jellegét és igazságtalanságát meg kell szüntetni. Bizonyos, hogy ez a kilátás egyeseket nyugtalanítani fog, azonban sokkal több érdekelt les­z, aki örömmel fogadja majd, hogy itt is végre felhasad az igazság és a jogegyenlőség napja. A nagyközönség pedig legjobban akkor jár, ha minden hivatott egyén gyógyszertári jogosultsághoz juthat, aztán pedig nem a privilégiumát őrzi csupán, hanem ver­senyre kel a közönség bizalmáért. Széll Kálmán beszéde megelégedést fog kelteni az orvosoknál, de nem olyan egyhangú lelkesedéssel fog ta­lálkozni a gyógyszerészeknél. A gon­dolkodó és igazságszerető emberek azon­ban, akik mégis csak a nagy több­séget alkotják, mindkét ígéretet feltétle­nül helyeselni fogják. Mivel pedig szolid fizetőnek ismerjük Széll Kálmánt, hisz­­szük, hogy kecsegtető ígéretét nyomban a helyes tett fogja követni. Mai számunk 18 oldal Beethoven és Konti. Budapest, október 27. Szó esett ma ismét a színházakról: a Nem­zetiről, meg az Operáról. Pénzt kér mind a kettő: a Nemzeti Színház keveset, az Opera­ház sokat. Nem azt a kis negyedmilliócskát, melynek fizetésébe már-már belenyugodtunk, hanem újabb negyvenezret, újabb áldozatot is a magyar színművészet oltárára». Ezen akadt meg ma a belügyi költségvetés tárgyalása so­rán a pénzügyi bizottság. Mert let­te volna hajlandó áldozatra, a legnagyobb áldozatra is, mikor arról a nagy kulturális érdekről van szó, melynek ez a két színház a letéteményese. De hogy az évről-évre megszavazott nagy anyagi befektetésnek a legcsekélyebb művészi kamatja sincsen, sőt hogy éppen ellenkezőleg, semmibe vész az a művészi eredmény is, amit évekkel ezelőtt a két műintézet vezetői nagy küzdel­mek árán elértek, az szó nélkül mégsem hagyható. Mi az oka a hanyatlásnak az Operaház­nál ? Mi az oka a Nemzeti Színháznál is ? Kérdezzük pótlólag itt, mert a két műintézetet egymástól elválasztani nem lehet. Együtt emel­kedtek több mint egy évtizeddel ezelőtt s pár éve együtt hanyatlanak el, jeléül, hogy a kette­jük bajának egy a forrása. De hát melyik ez a forrás ? Hivatalos színházi körök ezt válaszol­ják: a Nemzeti Színház és az Operaház nem állja ki a versenyt az újonnan keletkezett szín­házakkal. Micsoda szomorú beismerés! A két első és legnagyobb magyar műintézet kapitulál két új, a kezdet nehézségein alig általesett színház előtt és tehetetlenül panaszkodik a konkurrencia miatt! Ki hitte volna : a Magyar Színház kon­­kurrál az Operaházzal és a Vígszínház a Nemzeti­vel. Ez nagyon komoly dolog. Mert konkurrencia csak egyfajtájunk közt lehetséges. Shakespeare mikor konkerrált Bissonnal, Beethoven Honfi­val ? Ki józan ember hasonlította valaha az Operát és Nemzeti Színházat a Magyar és a Vígszínházhoz ? Eddigelé senki sem merészelte. Hors concoursnak ítéltük ezt a két nagy műin­­tézetet a nívójánál és a hivatásánál fogva. Eszünkbe se jutott, hogy az operette konkurrál az operával, a mozgó fényképek a komoly vígjátékkal, a rémdráma a nagy tragédiával. De a megszorult embernek semmi sem lehetetlen: amire ötven év alatt senki sem gondolt­, szorultságában kitalálta a két színház vezetősége, hogy a maga hibáját mentegesse, és a közönségre hárítsa. Szomorú mentség, melynél súlyosabb vádat ellenségei sem emel­hetnének a vezetőség ellen. Mert hát Id ido-

Next