Pesti Napló, 1899. október (50. évfolyam, 272-302. szám)
1899-10-28 / 299. szám
ÖTVENEDIK ÉVFOLYAM. (299. SZlím.) Apróhirdetések Ara Egy szó a kr., vastagabb betűre'. 4 kr. Hirdetések petit nátnl. tással duszabA. szerint. Slrtelen minden nap, finnep és Tashrnnp után 's ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre 14 frt — kr. Félévre____7 „ — » Negyedévre—. 3 , 50 . Egy hóra TM — 1 -20 . Egyes szim _a TM 4 kr. Vidéken — 5 . Szerkesztőség: VL, Teréz-körút 21. Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 23. Budapest, 1899. Neméndombruk. Szombat, október 28. Orvosok és gyógyszerészek. Budapest, október 27. Sok fontos nyilatkozatot tett Széll Kálmán miniszterelnök az alatt a három nap alatt, amelyen a pénzügyi bizottságban a belügyi tárca költségvetését tárgyalták. Valamennyi között egy sem volt fontosabb és egy sem hatott annyira közvetetlenségével és melegségével, mint az a beszéd, melyet a miniszterelnök a közegészségügyről elmondott. Kár, hogy éppen ezt a beszédet szó szerint nem közölhetjük , csak némi kommentárt írhatunk hozzá, hogy ezzel is ráirányítsuk az érdekelteknek és a nagyközönségnek figyelmét. Vajha úgy lenne ezután, amint Széll Kálmán mondotta, hogy a magyar közigazgatásnak minden tagja legyen áthatva attól a tudattól, hogy a közegészségügy terén csekély, vagy elhanyagolható dolgok egyáltalában nem léteznek. Két, régen aktuális kérdésről is tett a miniszterelnök nyilatkozatokat, melyek nem annyira a beteg emberiséget érintik,mint inkább azokat, akik a betegeket kezelik: az orvosokat és a gyógyszerészeket. A magyar orvosi kar nagy részének mostoha helyzete, fájdalom, ismeretes, bárha eddig sem a kormány, sem a törvényhozás, sem a nagyközönség nem fárasztotta magát azzal, hogy segítsen ezen az osztályon, amely a magyar értelmiségnek mindig díszére vált. Tény, hogy nem egy helyen az állatorvosnak tetemesen jobb a dolga, mint az összes orvostudományok doktorának. Tapasztaljuk ennek következtében, hogy számos község egyáltalában nem kap többé orvost, amellett pedig az orvosi fakultás hallgatóinak, száma aggasztó módon apad. Ily körülmények között azt kellene hinni, hogy mindenképpen igyekszünk megkönnyíteni az orvosi oklevélnek és a velejáró szegényes orvosi praxisnak az elnyerését. Csakhogy ennek éppen az ellenkezője történik. Már gyakran tettük szóvá ezen a helyen, hogy a tanuló ifjú rigorozumdíjak fejében oly összeget kénytelen lefizetni, amely ránézve fölér egy kis vagyonnal. Mikor végre keservesen megszerezte a diplomát, akkor harminc krajcárral díjazott viziteket tehet ugyan a t. c. magánosoknál, de tisztiorvos még mindig nem lehet. Mielőtt egy járásorvosnak zsíros díjazásához jutna, előbb hallgatnia kell még Budapesten külön egy új kurzust és köteles letenni ismét egy méregdrága vizsgát. Sem a kurzus, sem a vizsga nem gyarapítja a komoly orvos tudását, éppen csak annyit jelent, hogy pár hétig elhanyagolta a kezdő praxisát, azonfelül, hogy adósságba verte magát a fővárosi élet költségével és a vizsgadíjjal. Mikor a pénzügyi bizottságban egy képviselő ezt ma felhozta, Széll Kálmán kijelentette, hogy javaslatot fog tenni a képviselőháziak a közegészségügyi törvény oly módosítása iránt, amely a tisztiorvosok külön vizsgáját megszünteti. Ezzel is sok fiatal orvoson segítve lessz és sok önkénynél és kellemetlenkedésnek veszik ezzel elejét Alapos segítség azonban az orvosokra csak az lessz, ha államosítják az egészségügyi szolgálatot. Minthogy az állategészségügynek államosítása már közelebb várható, abban reménykedünk, hogy az emberek egészségügyének államosítását sem lehet többé sokáig halogatni. Meg kell ezt a kérdést oldani elváltan a nagy közigazgatási reformtól, amely mindenesetre még egy ideig késlekedni fog. Nagy és nagyon kényes kérdés a gyógyszertárak kérdése is. A régi polgári kiváltságoknak ez talán utolsó maradványa. Tudjuk, hogy sok derék családnak exisztenciája a mostani állapothoz van kötve és kétségbevonhatatlan szerzett jogok is forognak szóba. Mindamellett meg kell adni, hogy a mai állapotnak fentartása némelykor vérlázító igazságtalanságnak a forrása, amellett, hogy tág tért nyit a protekciónak, és némelykor a korrupciónak is. Van eset, hogy kitűnő vegyész és elismert szakember évtizedeken át hiába vár patikára, míg mellette a kellő konnexiókkal bíró fiatalember, különös tudás nélkül, hamarosan oly patikához jut, melynek jövedelme fölér évi 10—12.000 forinttal. Ennek oka nemcsak az emberek gyarlóságában van, hanem leginkább a rendszerben. Az országban tehát általános helyesléssel fog találkozni Széll Kálmánnak az a kijelentése, hogy a gyógyszertárügynek radikális rendezésére legközelebb törvényjavaslatot fog beterjeszteni. A javaslat irányára nézve is lehet következtetni abból a kijelentésből, hogy az eddigi állapotnak privilégiumszerű jellegét és igazságtalanságát meg kell szüntetni. Bizonyos, hogy ez a kilátás egyeseket nyugtalanítani fog, azonban sokkal több érdekelt lesz, aki örömmel fogadja majd, hogy itt is végre felhasad az igazság és a jogegyenlőség napja. A nagyközönség pedig legjobban akkor jár, ha minden hivatott egyén gyógyszertári jogosultsághoz juthat, aztán pedig nem a privilégiumát őrzi csupán, hanem versenyre kel a közönség bizalmáért. Széll Kálmán beszéde megelégedést fog kelteni az orvosoknál, de nem olyan egyhangú lelkesedéssel fog találkozni a gyógyszerészeknél. A gondolkodó és igazságszerető emberek azonban, akik mégis csak a nagy többséget alkotják, mindkét ígéretet feltétlenül helyeselni fogják. Mivel pedig szolid fizetőnek ismerjük Széll Kálmánt, hiszszük, hogy kecsegtető ígéretét nyomban a helyes tett fogja követni. Mai számunk 18 oldal Beethoven és Konti. Budapest, október 27. Szó esett ma ismét a színházakról: a Nemzetiről, meg az Operáról. Pénzt kér mind a kettő: a Nemzeti Színház keveset, az Operaház sokat. Nem azt a kis negyedmilliócskát, melynek fizetésébe már-már belenyugodtunk, hanem újabb negyvenezret, újabb áldozatot is a magyar színművészet oltárára». Ezen akadt meg ma a belügyi költségvetés tárgyalása során a pénzügyi bizottság. Mert lette volna hajlandó áldozatra, a legnagyobb áldozatra is, mikor arról a nagy kulturális érdekről van szó, melynek ez a két színház a letéteményese. De hogy az évről-évre megszavazott nagy anyagi befektetésnek a legcsekélyebb művészi kamatja sincsen, sőt hogy éppen ellenkezőleg, semmibe vész az a művészi eredmény is, amit évekkel ezelőtt a két műintézet vezetői nagy küzdelmek árán elértek, az szó nélkül mégsem hagyható. Mi az oka a hanyatlásnak az Operaháznál ? Mi az oka a Nemzeti Színháznál is ? Kérdezzük pótlólag itt, mert a két műintézetet egymástól elválasztani nem lehet. Együtt emelkedtek több mint egy évtizeddel ezelőtt s pár éve együtt hanyatlanak el, jeléül, hogy a kettejük bajának egy a forrása. De hát melyik ez a forrás ? Hivatalos színházi körök ezt válaszolják: a Nemzeti Színház és az Operaház nem állja ki a versenyt az újonnan keletkezett színházakkal. Micsoda szomorú beismerés! A két első és legnagyobb magyar műintézet kapitulál két új, a kezdet nehézségein alig általesett színház előtt és tehetetlenül panaszkodik a konkurrencia miatt! Ki hitte volna : a Magyar Színház konkurrál az Operaházzal és a Vígszínház a Nemzetivel. Ez nagyon komoly dolog. Mert konkurrencia csak egyfajtájunk közt lehetséges. Shakespeare mikor konkerrált Bissonnal, Beethoven Honfival ? Ki józan ember hasonlította valaha az Operát és Nemzeti Színházat a Magyar és a Vígszínházhoz ? Eddigelé senki sem merészelte. Hors concoursnak ítéltük ezt a két nagy műintézetet a nívójánál és a hivatásánál fogva. Eszünkbe se jutott, hogy az operette konkurrál az operával, a mozgó fényképek a komoly vígjátékkal, a rémdráma a nagy tragédiával. De a megszorult embernek semmi sem lehetetlen: amire ötven év alatt senki sem gondolt, szorultságában kitalálta a két színház vezetősége, hogy a maga hibáját mentegesse, és a közönségre hárítsa. Szomorú mentség, melynél súlyosabb vádat ellenségei sem emelhetnének a vezetőség ellen. Mert hát Id ido-