Pesti Napló, 1899. december (50. évfolyam, 333-361. szám)

1899-12-01 / 333. szám

l 'errosffliratixrEC étfolyam. (333. szám.) Apróhirdetésed Ara Egy nó 2 krM vastagrab­b betűvel 4 kr. Hirdetések petit számí­­tással díjszabás szerint« Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után s KLÓFIZATÁSI ÁRAK: Égési évre — 14 frt— kr. Félévre____7 ,V Negyed évre _ 3 „ 50 „ Egy bóra------1 * 20 . Egyes szám_______ 4 kr. Vidéken__________ 5 . Szerkesztőség: TI., Teréz-körút 21. * Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 23. Budapest, 1899. Főszerkesztő: Neményi Ambrus, Péntek, december 1. Közös milliók. Budapest, október 30. A közös minisztérium a szokott for­mában előterjesztette a közös költség­­vetést, mely ezúttal koronaértékben van összeállítva. Ezt az alaki különbséget nem tekintve, az 1900-ra szóló közös költség­vetésnek egy nevezetes jellemvonása van : a fizetések emelése az egész vonalon. Ez ugyanis nem csupán a hadseregnél és a haditengerészetnél fordul elő, ha­nem a külügyi és közös pénzügyminiszter urak is busás fizetéssel javításokat irá­nyoztak elő tisztviselőik számára. A fize­­tésfelemelésekből származó kiadási többle­tek a hadseregnél tizedfél millió koronát és a haditengerészetnél is 406.000 ko­ronát tesznek. Ezekből az összegekből már le vannak ütve azok a rendkívüli fizetési pótlékok, melyek a fizetésemelés következtében megszűnnek. A másik két közös minisztériumnál is mintegy fél­millió koronát tesz a fizetésfölemelésből származó többlet. Önámítás volna tehát, ha el akarnók hitetni, hogy a közösügyi kiadások nem emelkedtek. Mert bármily kevés értéket tanúsítanak is különben a közös minisz­tériumokban ülő magasrangú urak a népek közgazdasági érdekei iránt, annyit ők is hallottak, hogy a nemzetek ez idő sze­rint súlyos közgazdasági depresszió nyomása alatt nyögnek. Talán még odáig is fölemelkedett közgazdasági ítélőképességük, hogy érzik, hogy ily időben óriási összegű fizetésemelé­sekkel előállani tulajdonképp nem illik egészen. Minthogy azonban a fizetés­­emeléseket minden áron meg akarják kapni, igyekeztek azoknak hatását lehe­tőleg leplezni, nehogy a népek, s esetleg még maga a jámbor delegáció is vissza­riadjon tőlük. Ez a leplezés csakugyan sikerült. Még­pedig két főeszköz segítségével. Az egyik eszköz az, hogy a hadsereg rendkívüli szükségletét nemcsak hogy föl nem emelték, mint máskor szokták, hanem még tete­mesen le is szállították és pedig 22­4 millió koronáról 14 millió koronára. Majd­nem kilencedfél millió koronát tesz tehát a rendkívüli hadügyi kiadásoknak leszál­lítása, ami a teljesen békés világhelyzet mellett nagyon könnyű volt. Hisz ez a cél bizonyos beruházások és építkezések elhalasztásával minden nehézség nélkül megvalósítható. Nem hiszszük azonban, hogy akadna oly naiv újságolvasó, aki ily módon csalódásba hagyná magát ringattatni, mert köztudomású, hogy éppen a rendkívüli hadügyi szükségletnél már a közel­jövőben nagy új kiadásokat terveznek: ismétlő ágyúra, a­­ gyalogsági fegyverre és a hadihajók szapornására. Ezekhez a százmillió forintot messze túlhaladó új rend­kívüli kiadásokhoz fognak még hozzájárulni a rendes kiadások csoportjában azok az emelkedések, melyek a tervezett létszám­­szaporítások folytán előállanak. Másik nagyon jókor kínálkozó eszköze annak, hogy a tömeges fizetésemelések rossz hatása kevésbbé visszariasztónak tűnjék föl, a vámjövedelmek ama jelen­tékeny emelkedése, mely évek óta mutat­kozik. Az ínséges 1897-diki évben per­esetten és készen arra, hogy sötét tervét meg­valósítsa.. — Dehogy eresztelek, fogódzzál belém és jer velem, mert külömben rendőrt hívok. — Rendőr ugyan semerre sem volt, de szilárd hangom nyilván meggyőzte róla, hogy az ön­­gyilkosságból egyelőre nem lessz semmi. Belém fogódzott hát és vagy egy órahosz­­szat szótlanul bolyongtunk Madrid hangtalan utcáin. Végre a Cortes-téren vallatóra fogtam: — Barátom, nemde boldog ember vagy. Fölebbvalóid becsülnek, barátaid tisztelnek, a nők szeretnek, főképpen szép menyasszonyod. Hogy is gondolhattál ily borzasztóságra, ami­kor közel vagy álmaid valóra váltásához, ami­kor nemsokára egybe fogsz kelni azzal a bájos nővel, kit annyira szeretsz. — Hallgass, — kiáltotta barátom, — ne beszélj arról a becstelen teremtésről! — Mit hallok, — válaszoltam megdöbbenve — azt a jóságos, szerelmes és hűséges an­gyalt gondolod, kit annyiszor dicsőítettél előttem ? — Azt, azt! De csalódtam; szerelme ha­zugság volt, angyali arca megejtő álarc. — Nem értelek, barátom ! Tárd fel a szíve­det, mondj el mindent. Hiszen gyermekkorunk­tól fogva barátok vagyunk, csak nem kételke­­del barátságomban? —«Nem,— sóhajtotta barátom. — Nem, bárha­­ megmentetted életemet, melyet undorodva el­dául az előirányzott 50 millió vám helyett 62 millió forint folyt be. A következő évben ez a jövedelem fölemelkedett 71 millió forintra. Részben ez a rossz ter­més folytán szükségessé vált gabonabe­hozatal következménye, de részben a forga­lom természetes fejlődéséből is szárma­zik. Az 1900-diki költségvetésben kereken 125 millió koronára irányozza elő a kö­zös kormány a vámjövedelmet, tehát csak kevéssel nagyobbra, mint 1897-ben volt. Föltéve, hogy ismét befoly legalább annyi, mint 1898-ban, itt mindjárt majd­nem húszmillió korona oly bevétel mu­tatkozik, melyből az esetleges túlkiadáso­­kat kényelmesen lehet fedezni. Végül pedig ott van Bosznia, a hu­szonkét évi dédelgetés után még most is mintegy csecsemőkorát élő jó, kedves, derék Bosznia, melyet még mindig a bőségesen nyújtott szubvenciók anya­tejével kell táplálni. Nagyon komoly idő­ket élünk s csak kötelességet teljesítünk vele, ha felvetjük a kérdést, vájjon med­dig kell még véres verejtékünkkel hizlal­nunk ezt a tartományt, az egyetlent, amely­nek jóllétével a közös kormány törődik ? Huszonkét év alatt mégis csak kiemelked­hetett volna Bosznia is a régi primitív állapotból annyira, hogy a többi orszá­gok rovására való kitartását beszüntessék. Bosznia ugyanis sem említésre méltó katonai terhet nem visel, sem az állam­adósságok kamataihoz nem járul hozzá, a két oly feltétel, mely mellett Magyar­­ország harminc év alatt tejjel-mézzel folyó Kánaánná fejlődött volna. Ellenben, ha vasutakat építenek a bosnyákoknak, akartam dobni magamtól. De hát halljad! Tu­dod, hogy mennyire vágytam rá, hogy Júliát oltár elé vezessem. Megkértem a kezét és anyja, aki mindenkor elhalmozott jóindulatú jeleivel, nem utasított vissza. Nem kételked­tem Julia szerelmében sem. Hiszen, attól tar­tok, még most is hiszek benne. Mégis, miköz­ben családi boldogságomról szőttem álmokat, olykor-olykor nyugtalanított menyasszonyom könnyelműsége, kacérsága, a pompáért s a gazdagságért való rajongása. De hát — így nyugtattam meg magamat — ha egyszer férj és feleség leszünk, szeretni fogja urát, háztartását, új kötelességeit. Végre kitűzték esküvőnk napját. Julia bol­dognak látszott, de így szólt: — A dolog nem oly sürgős ! — Mi jut az eszedbe ? — kiáltottam meg­döbbenve. — Nagyon szeretlek, — mondotta a hitvány teremtés — de nem vagyok oly türelmetlen, mint édes­anyám. Hiszen magad is emlegetted, hogy mihamarább előléptetnek, sőt a miniszter szeretné, ha képviselő lennél. Miért ne várjuk be azt az időt, amikor helyzeted ennyire meg­javul ? Különös nyugtalanság vett rajtam erőt, Julia szemeiből kisugárzott a szerelem, de szavai . . . Másnap édes­anyja meghívott ebédre. — Megboldogult uram barátainak egyike — ezt mondotta — Valladolid leggazdagabb A lajtorja. — Spanyol elbeszélés. — Madridban történt, tán négy évvel ezelőtt. Az idő már esti tizenegy órára járt s én haza­felé igyekeztem. Ahogy átbaktatok a Városház­­utcán, valaki hátba lök. Dühösen megfordulok s észreveszem, hogy a lökés egy úrtól ered, aki valami kis lajtorját visz a hátán. Az urnák eszébe sem jutott, hogy mentegetődzzék, ha­nem esze nélkül rohant tovább. Azért mégis ráismertem: Lucientes Marianito barátom volt, előkelő fiatal ember, tehetséges poéta és mu­zsikus, akinek a szépművészetek minisztériumá­ban volt valami állása. — No de ez mégsem lehetséges, — gon­doltam eleinte, de azután beláttam, hogy nem csalódhattam. De hát megbolondult ez az em­ber, hogy hideg februáriusi éjszakán létrával szaladgál a hátán ? Utána iramodtam, hangosan kiáltva: — Marianito, Marianito! Barátom rám se hederített és a Városház­­utca végére érve, a Tanács-téren át a nagy híd felé fordult. Borzasztó gondolat villant az agyamba. Létráját neki támasztotta a meglehetősen magas karfának és már fölfelé kezdett kúszni rajta, amikor megragadtam kabátját. — Ereszsz, ereszsz, — kiáltotta kétségbe­ Mini számunk.16 oldal.

Next