Pesti Napló, 1900. január (51. évfolyam, 1-30. szám)

1900-01-07 / 6. szám

6. szám. Budapest, vasárnap PESTI NÄPLÖ. - ^ 1900. január ?. INNEN-ONNAN. Jókai utolsó találkozása Petőfivel. Jókai Mór a Petőfi-társaság mai nagygyűlésén érdekesen mondotta el, hogy milyen körülmények között találkozott utoljára Petőfi Sándorral. Egy szép tavaszelői napon volt — úgymond — Budavára dicsőséges bevétele után. Nyáry Pállal sétálgattunk Pest utcáin. Szomorú látvány volt; a háztetők bombáktól átlyukaatva a gránit-utcaburkolat feltépve, széthányva, a Dunapart járhatatlan. Barangolás közben beszélgettünk Nyáryval a napok nevezetesebb eseményeiről. Nyáry Pál szomorúan csóválta a fejét, s hozzám fordulva dörmögé : — Lengyelország halálszagát érzem. E pillanatban hangos kacaj hangzott fel mögöttünk. Hátra tekintettünk. Mi ráismertünk az alakra. Petőfi volt az. Nagyon átváltozott az arca. A szakállát nem borotválta rég, az egészen benőtte az arcát, valami gyűrött fehér kalap volt a fején. Vitorlavászon zubbonyt viselt, aminőt a közkatonák kapnak, arra volt kihajtva a széles inggallérja, semmi katonai dísz, semmi kard az oldalán. Mi ráismertünk, de ő ránk sem nézett: fogai közt morzsolta : «Iuimus Troes! Rues Ilium et ingens gloria Parthenopes.» Azzal megfordult s odább ment. — Szegény bolond! — mondá Nyáry, utána nézve. — Most ez a nyakravaló nem viselés miatt elvesztette a tiszti rangját, elvesztette a földet a lába alól. Ebben nyilatkozik meg a bolondok idioszinkráziája, hogy az öltözetet nem tűrik a testükön. Azután elmondá Nyáry, hogy mi dologban jár most Petőfi itten. Irt egy magyar marseillaiset, ezzel a címmel: «Előre!» (Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre!) Ezt felajánlotta a magyar kormánynak, hogy nyomassa ki százezer példányban s oszsza ki a magyar honvédsereg között. Magának kívánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá, tízezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő bizonyosan megadta volna azt a magyar Tortacusnak, s azzal Petőfi meg lett volna mentve a jövendő számára : kimenekülhetett volna a külföldre, vihette volna magával Júliáját, Zoltánját s folytathatta volna ragyogását; hanem hát a tudósok minisztériuma nem birt érzékkel a poéták fajsulya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki végkielégítésül ötszáz forintot. No, hát ez éppen elég volt zsákmányul a fehéregyházi muszkának. Elválásunknál azt kérdeztem Nyáry Páltól, hogy hát ő nem jönne el a mai díszlakomára a múzeumba ? Elmosolyodott rá ? —. Tudod, hogy én vizivó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat. Mert hát ez a nap a vigasságnak volt szentelve. Nagy Sándor tábornok dandára volt keresztülvonulóban a városon. A vitéz tisztikar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa banketet, melyben résztvehetett minden igaz hazafi, aki a két forintot letette; a katonák, mint vendégek. Ebéd ideje előtt itt gyűltünk össze, várakozó közönség, a múzeum külső lépcsőcsarnokában. Én odatámaszkodtam az egyik oszlophoz. Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is odatámasztja a vállát. Petőfi volt. Mondhatnám volt neki: «Héj Sándor! Mi nem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn !» De csak nem szóltunk egymásnak semmit. Egyszer csak nagy mozgalom támadt a múzeum lépcsőzetén, egycsoport egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy vidámarcú, középtermetű, aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás, magisztratuális perszonák vezették, s akikkel élénken társalgott. A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát. Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránk rival!: «Des verflachte Civilisten, könnt ’s und élten schrein, wenn der General kommt! Már hogy mi: Petőfi, meg én verfluchte Civilisten! Petőfinek még erre sem mozdult meg az arca. Mi aztán igyekeztünk a felvonuló hadsereg nyomában előre törekedni az étkező asztalokkal megrakott múzeumi nagyterembe. A patkóalakúra formált asztalok egyikének a szögletében csakugyan sikerült helyet kapnunk, mégpedig úgy, hogy a sors véletlen kegye által ismét összekerültünk három régi jó barátok. Brosenbach jutott az asztal végére, mi pedig Petőfivel az asztal két szegletére, egymással szemben. Ekkor aztán csak meg kellett egymással ismertetnünk a neveinket. Az én Brosenbach barátom olyan szives volt, hoszú visszaemlékezett rám a régi rajziskolai időkből «Aha, der junge Fant neben mir!» Nem az az egyik, hanem a másik. Mi a rangom ez idő szerint? Mondtam neki. — Tehát skribler! Ő ellenben nagyra vitte a dolgát. Hadnagy a Verpflegs-branchnál. Számtalan csatákban részt vett s tömérdek szénás-szekeret megvédelmezett. Elmondta, hogy mennyi küzdelemmel jár ez az ő hivatása: a profint süttetés a táborban, a szénaszalma fuvarozás. Mi e közben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. — Két ismeretlen ifjú. — Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Uj emberek voltak itten, mi meg az elmúltak. Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó civilisták, akik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. — Porrá lettünk s azt éreztük. S ha még csak magunk lettünk volna porrá, de éreztük, tudtuk, hogy porrá lett velünk együtt minden, ami lelkünknek drága: a haza, a szabadság, a nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ ! — Nincsen jövő! És aztán — egymást sem ismertük. Tavaly még: «Lelkemnek megmaradt fele.» Ma már: «Ki az az ember? Nem ismerem.» S miért így? Azért, mert én nőül vettem azt, akit szerettem, — s aki engemet oly igazán szeretett. — Igazabban, mint a «feleségek felesége» az ő halhatatlanítóját. Ez alatt csak lepergett a diszlakoma a szokott rendben, egész az utolsó mogyoró-dessertig, amit kiki a saját fogával tört fel. (Még akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben hangzottak a körmönfont toasztok mind a jelenlevő, mind a távollevő celebritások felmagasztalására, ami igen jeles visszhang volt Szemere Bertalan háromnapos böjt-rendeletére. Engem émelyítettek ezek a toasztok, amikhez átkozott rossz vinkót kellett innunk. Mikor a föld zeng a lábunk alatt, mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyűk kárognak a fejünk fölött, akkor mi előállunk, dicsekedni, tömjénezni, hozsannát, vivatot kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, ahelyett, hogy a véres kardot körülhordanók völgyön-mezőn, a riadót kiáltva: «Fegyverre magyar! Itt az ítélet napja!» Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy a toasztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt: «J Én poharat emelek azokra a hősökre, kik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni.» Siri csend támadt e szavaim után. Senki sem nyúlt a pohárhoz. Hiszen bolond egy toaszt is volt! Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én belőlem úgy kikivánkozott ez a mondás ! Csak az átellenben ülő Petőfi emelte fel a poharát s odakocintá az enyémhez : - - « «Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad. » «« .. . Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam. . .. Négy hét múlva már ott volt Petőf az általam felköszöntöttek dicső sorában. [1] A szent év zarándokai. A szent év alkalmából az olaszországi katolikusok nagy számmal tódulnak Rómába. A Vatikánban ezt úgy fogták fel, mint a pápa világi uralma melletti tüntetést, pedig ez eszükben sincs a jámbor embereknek. Kitűnt ugyanis, hogy a zarándokok legnagyobb része, mihelyt elvégezte az ájtatosságot a Szent Péter-templomban, visszatérőben bemegy a Pantheonba, hogy megtekintse Viktor Emánuel sírját. A sír mellett őrt álló veteránok tudvalévően vendégkönyvet tesznek a látogatók elé, hogy beírják nevüket és jellemző, hogy mindegyik zarándok beírja a nevét, igy fejezvén ki tiszteletét Viktor Emánuel, az olasz egység megalkotója iránt. □ Levelek a föld alól. A kolozsvári történelmi ereklyemúzeum két megható tartalmú levelet kapott a minap megőrzés végett. 1851-ben íródtak e levelek a gyulafehérvári vársánc földalatti kazamatájában. A szabadságharc egyik mártírja, gróf Lázár Kálmán irta mindkettőt az édes anyjának. Az egyik a következő : K.-Fehérvár, jun. 16. 1851. Lelkem jó Anyám ! Tilsch ur ma kiszabadulván, ígérte, hogy maga személyesen viszi el levelemet s igy általa is kívántalak helyzetemről tudósítani. Levonva az egyformaságot, melylyel napjaim telnek, nem panaszkodhatom. Látogatásokat igen gyakran kapunk, néha szép nők is, kik hozzátartozóikat a kazamatákba látogatni jönnek, betekintenek hozzánk is. A kosztról elfelejtettem mostanig írni. Nem hozatom a városból, mint előbb akartam, hanem a profuszné főz, egy ebéd 50 váltó kr, a vacsora. 15 kr, 20 kr. Szászvárost a házat bezártam. Berivait megkértem, hogy nézzen körül. A conscipiókat jól eltettem. A kicsikért fogok egy ügyvéddel szólani. Tegnapelőtt meglátogatott Dobay Adi a nénjivel. Emlékül küldök egy gyűrűt, mit itten készíttetek. Jenynek is fogok küldeni, de az még nincs készen. A bátyámnak s neked kezeidet csókolva, Jennyt és Miklósékat ölelve maradok Lelkem jó Anyám engedelmes fiad Kálmán. A másik levelen kétfejű sasos, 3 krajcáros vörös postabélyeg van, Karlsburg 20. junius felirattal. «Klausenburg» betüzője 21/6 kelettel van reá nyomva. A levél a következő: K.-Fehérvár, jun. 20. 1851. Lelkem jó Anyám! Egészségem, Istennek hála jó, s már beleszoktam a fogságba is annyira, hogy sem ez a bezárt, elkülönzött élet, sem a szalmazsákon való hálás nincs úgy terhemre, mint eleinte. Most egy kevéssé kellemetlen az, hogy le akarok szokni rendre a pipázódról és hogy azt tehessen, éppen akkor nem pipázom, mikor legnagyobban kívánnám, és mégis nem tettem igen nagy elhaladást, de remélem, hogy rendre csak elszokom. Kezedet, úgyszintén a bátyámnak is, csókolva Jennyt s Miklósékat ölelve, maradok Lelkem jó Anyám engedelmes fiad Kálmán. □ Eladó leányok reklámja. A bretagnei francia hajadonok némely ünnepnapon olyan ruhát viselnek, melyen egy vagy több fehér vagy sárga esik van. E csikók mindegyike bizonyos összeget jelent, amit az apa életjáradék gyanánt ad a leánynak, ha férjhez megy. A fehér esik száz frank ezüstöt, a sárga pedig ezer frank aranyat jelent. □ Böjtölés jótékony célra. Chicagóban különös módon gyakorol jótékonyságot egy csapat szegény néger asszony. Megfogadták harmincöten, hogy három napig nem eszenek s amit az élelmen megtakarítanak, azt az afrikai misszionáriusoknak adják jótékony célra. Néhányan csak egy napig bírták ki a böjtölést, de a többiek végrehajtották a szándékukat. A három napi élelem megtakarított árából százhúsz korona gyűlt össze, amit azután oda is adtak a misszionáriusoknak. □ Részeges állatok. A tapasztalat azt mutatja, hogy némely állat szereti a szeszes italt. A ló különösen a vörös bornak, a kutya pedig a sörnek nagy barátja. A német diákoknál szokásban van, hogy társas mulatozásaikra kutyájukat is magukkal viszik, melyek azután úgy rákapnak a sörivásra, hogy versenyt isznak a gazdáikkal. De kisebb állatok sem vetik meg a szeszes italt, amint ezt egy Tutt nevű angol természettudós érdekes kísérletekkel igazolta be a minap a pillangókon. Egy üvegharang alá több lepkét zárt, fllmet és nőstényt egyaránt. A nőstény pillangók a virágra szállottak s a szirmokon levő vízcseppekkel oltották a szomjukat. A hímek ellenben azokra a virágokra telepedtek, melyeknek szirmai szeszes folyadékkal voltak megnedvesítve. A részeges pillangók addig dorbézoltak a szirmokon, amig bódultan le nem hullottak. A szó szoros értelmében holt részegek voltak. Az említett tudós, hogy állítását' szembetűnőbben igazolja, az üvegharangba egy pohár vizet és egy-egy pohár erős, angol pálinkát tett. A hím pillangók habozás nélkül, egyenesen a pálinkára szálltak s élvezettel szívták magukba a részegítő italt. Mások is gyakran tapasztalták, hogy a szabadon hagyott likőrös poharak nagy vonzerőt gyakorolnak a lepkékre. Reggelre minden ilyen pohárban találhatni egy-két részeg lepkét. Érdekes és kevéssé megmagyarázható jelenség, hogy a nőstény állatok nem szeretik a szeszes italt, csak a hímekben van meg a részegeskedés haj- láma. ./''Hr-