Pesti Napló, 1900. február (51. évfolyam, 31-58. szám)

1900-02-01 / 31. szám

Fogyó magyarok. Irta: Tömörkény István. Szeged, január 30. A telepítési ankét minapi ülésén az egyik bizottsági tag, Návay Lajos úr, a városunkkal szomszédos Csanád megye birtokosa és főtisztviselője, aki évek óta foglalja gondjába a­­nép bajait, úgy nyi­latkozott, hogy a telepesek eddig nemze­tiségi tekintetben nem oldották meg a feladatukat. Pedig ez szükséges volna. Miután — folytatja tovább a felszólaló — a telepítés végcélja az, hogy a haza földjét magyarrá tegyük, amely munka kamatostul visszafizeti azokat a véráldo­zatokat, amelyekkel e földet megöntötte a magyarság, úgy megszerzésekor, mint megtartásánál. Bár amúgy is köztudat, hogy a tervbe vett telepítések célja jórészben a magyar nemzeti politika művelése, elő kellett sorolni a fentebbi mondást, mert ebben a pár sorban éppen egy vele kapcsolatos dologra hívnám föl a figyelmet. Az a cél, hogy a haza földjét magyarrá tegyük. Hogy azokat magyarrá tehessük, melyek eddig nem voltak azok, attól lehetősen távol esünk még. Előbb arra kellene tekinte­nünk sokfelé, hogy azokat a területeket birná a magyar erő újból visszaadni a magyarságnak, amelyek már voltak ma­gyarok, nem is egyszer, de bennük, a más nemzetiségűek tömegében elveszett a magára hagyott magyarság. Ami még el nem veszett, most van fogyóban, el­emészti apránként a szerb és a román. Nem az egész országról, csak innen a mi környékünkről beszélek. Statisztikai adataim nincsenek, csak a biztos tudo­más és a tapasztalat. Hallomása egy-egy elkeseredett panasznak, amely az ama vidéki jegyzőkből kitör, persze csak csön­desen, hogy amazok ott a faluban meg ne hallhassák. Meg amit látni lehet. Ha innen a tiszai híd közepéről átnézek a Tisza-Maros alsó szögébe, Torontálba, a sík vonaságon szabad szemmel is meg­látom négy-öt falu tornyát, falvakét, amelyek lakossága nemcsak hogy nem tud magyarul, de nem is akar tudni. Már hogy az, aki nem magyar. De van közébük ékelve magyar is. Igen sokan lehetnek, de elszórtan vannak és ez ok­nál fogva elvesznek mint magyarok. Mennyi vész el ? Ki tudná megmondani ? Annyi bizonyos, hogy Szeged a népe fölöslegéből évszázadok óta ereszt rajo­kat a déli vidékre, leginkább ide a szom­széd Torontálba. Ez ténydolog, és az is tény, hogy ezeknek a rajoknak jórésze az idők folyamán elvész. Mert hiszen ha mind az azóta nemzetiekkel együtt ma­gyarok maradtak volna, már magyarnak kel­lene lennie ennek az egész környéknek, amiből ime, idelátszik ama falvak tornya, amelyekben nem tudnak az emberek magyarul. Tudvalevő, hogy a magyar földnépnél a kétgyerek-szisztéma nem otthonos, mint a déli németek s más népek között. Közmondása is azt tartja, hogy olyan a gyerek, mint a pohár, úgy jó, ha minél több van belőle a háznál, hogy tudniillik, ha egy vagy kettő el­pusztul, azért még mindig maradjon le­hetősen. Mégis, ha a rajokat keressük, nyomukat csak elvétve, virágzó sorsukat csak itt-ott találjuk. Elhullanak. Innen a híd közepéről csodálatos ezt nézni. Itt a jobbparton a hatalmas, erőtől duzzadó, mindent magába forrasztó magyarság s a túlsó oldalon, bár csak egy félórai távol­ságra is, nem értik már meg a magyar beszédet. Alighanem eszi a magyarságot e tájakon a nyomorúság is. Nem igen tud a maga lábán megállni. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy mindig a nép fö­löslege indult utakra új tanyát verni, és az anyagiaknak valami túlságos bővében bizonyosan nem volt. A múlt évtizedek kincstári telepítései­ nem jártak haszon­nal a magyarságra nézve. Ismertem ta­valy, vagy tavaly előtt egy fiatal szolga­legényt, ki elárvult családjának pénzt keresni a telepítésekből visszaszármazott Szegedre: ez a gyerek emlékezett arra, hogy az apja a telepítés előtt még jó­módú gazda volt itt a szomszédban, a félig szerb, félig magyar Szöregben. Az időben pedig, mikor a gyerek idehaza, éppen az ipámnál szolgált, olyanforma sorsban volt, hogy ama napokon, mi­dőn valaki a családjából a városba jött, az ebédételt nem ette meg, hanem haza­küldte ennivalóul a kisebb testvérei szá­mára. Voltak még odahaza valami ki­lencen, egy egyszobás zuglyukban lak­ván. Járt ide ele a gyereknek az édesanyja is, jól tudom, hogy mondta egyszer, hogy a két legkisebb gyerek­ egész télen át betegen sínylődött, de ahelyett, hogy magához vette volna őket az Isten, csak fölegészségesedtek ... Az eddigi telepí­tésből elég ennyi. Mert ez is amaz ese­tek közé tartozik, amikre azt mondja a magyar parasztember: ez mán mögén sírva fakadni való dolog. Nem is erről akarnék beszélni. Ezt, gondolom, jobban meghányták-vet­ették mások, kik jobban is értenek hozzá. Ehelyett Návay úr mondására térnék vissza teljes tisztelettel, mint olyan dologra, amelyben az igazság rejtőzködik, úgy igaz az, ahogy ő mondta: a végcél a magyar faj fentartása és terjesztése. Alföldi emberek mindnyájan ezen a valláson vagyunk. Nem mindenkinek jut ki, hogy róla szólhasson, nem min­denki ér rá, hogy róla írhasson, de azért akik nem imák és nem beszélnek, azok is csak így vélekednek. És hahogy így van a dolog, szinte maga­ magától tolakodik előre a kérdés, hogy az álla­­dalom csak tisztán telepítéssel juthat-e el ehez a célhoz ? Nem pedig. Ehez másféle módok is vannak. Egy módja volna az a mód, mely szerint elérnék azt, hogy ha valaki fölmegy a szegedi közúti híd tetejére, ne látna onnan négy-öt olyan falvat, amelyekben a lakosság nem tud ma­gyarul. Állunk itt a Tiszaparton, már úgy­szólván csaknem ezer év óta, mint Szeged város. E hosszú idő alatt külön­féle sorsban élt a civitás; volt, hogy la­kója alig maradt, mert leöldösték a jött­­mentek; volt (ötszáz évekkel ennekelőtte), hogy Zenta városának okvetetlenkedései miatt hadat üzenvén, azt harc alkalmával birtokba vette. De bármilyen sorsban volt a város, mindig megvolt róla a tudat, hogy tökéletesen jó helyen van és ott, ahol van, nemzeti missziót teljesít. E te­kintetben szolgált külömböző időkben mint kereskedelmi empórium, mint vég­vár, s minden időkben hadak útja lévén, mint hadi élelm­ezőhely. Ma e sorsai elvesztek, ma mint magyarosító központ teljesíti a nemzeti missziót. Ebben a foglalkozásban kevés más város van, amely utolérni bírná. A török behódoltságból való fölszabadítás után az ittmaradt török polgári népet bemagyaro­­sította már kétszáz esztendőknek előtte. Az azután való német bevándorlást is magyarrá tette a múlt században. Pedig a belső városban annyi volt a német a század elején, hogy Napóleon ellen a belváros borotvált képű, frakkos, kamás­­lis, púderozott hajú nemzeti őrsereget állított és a magyarsága külvárosokban állt, onnan is állította elő hosszúhajú kékbeli lovas seregeit. S bár nem ván­dorolt vissza a németből egy sem, ma itt németet keresni igen meddő foglalko­zás volna. Mert beolvadt. Volt a szerb­ség sok ezerrel a régi időkben, még a hatvanas időkben is egy belőlük való férfi városi tanácsnoknak rendszerint megválasztatott, hogy nemzetüknek elég­tétessék ez irányban is. Ma összevissza háromszáz lélek körül vannak, de azok közül is sok nem tud, de már még az apja sem tudott szerbül. Az alsótanyán, a Tiszával rokon részeken, ahova földet bérelni átjártak a vízpart másik oldaláról a szerbek, tisztán csak a régi görög-keleti temető mutatja, hogy valaha szerbek voltak. Beolvadtak. Az igen nagy s negy­venezer hold körül való terjedésű alsó­tanya az alsó határában a Bácskával, szerbekkel és bunyevácokkal érintkezik. Földrajzilag Szabadkához közelebb lévén, Mai számunk IS oldaL (31. szám.) ApróUrdeténk Ura Egy nő 4 fillér, vastagabb betüve:­s dl BriéeMaek petit raémé­­téval du­anbli nertat. Bl«cjelen mindem nap, Ünnep é*Taeérn»p étén a KLÖFITETÉSI ARAKI Eg ész évre_ 28 kor. — 8. Fél évre 14 . — , Nagyedérre 7 . — . Egy hóra— — 2 „­40 „ Egyes szám — — 8 fillér Vidéken_______10 . Szerkesztőség: TI., Teréz-körút 21. * Kiadóhivatal: YL, Teréz-kőruit 23. Budapest, 1900. Főszerkontó: Neményi Ambrus. Csütörtök, február 1.

Next