Pesti Napló, 1900. február (51. évfolyam, 31-58. szám)

1900-02-01 / 31. szám

8 Budapest, csütörtök pesti napl­ó. 1900. február 1. 31. szám. Egy magyar főur Katalin cárnő udvaránál. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A francia forradalom diplomáciai történeté­nek forrásai sűrűn emlegetik Eszterházy Bálint grófot, Artois grófnak, a későbbi XVIII. Lajos­nak ügynökét a pétervári udvarnál. Mint a virágzó magyar főúri család egy idegenbe sza­kadt ágának, ennek az Eszterházy grófnak élete sorsa azok közé tartozik, melyek köze­lebbről érdekelnek minket is. Mária Antóniá­nak anyjával folytatott levelezéseiben is gyakran előfordul gróf Eszterházy Bálint neve, egy pár­baja alkalmából, melyet a nassaui herceggel vívott, s melylyel magára vonta a szigorú el­vekkel biró nagy királynő haragját, ugy hogy leányának ismételt közbelépése is sikertelennek bizonyult Mária Terézia kiengesztelésére, bár ellenfelével később teljesen kibékült. Egy udvari táncestélyen mutatták be a fia­tal Eszterházyt Mária Antóniának, aki levelei­ben valóságos büszkeséggel írja le, mennyire dicsérte mindenki táncát, magaviseletét. Majd mentegetőzve teszi hozzá: «Szólnom kellett volna hozzá, mikor bemutatták; hallgatásom csak zavar volt, miután nem ismertem.» Említett párbaja aztán alkalmat adott a királynénak jobban is megismerni Eszterházyt. Védelmébe vette anyjával szemben Eszterházy becsületét, jellemét, mindent elkövetett, hogy meggyőzze Mária Teréziát, hogy hamis, vagy túlzott vádaskodások vezették félre Eszterházy retnek a képe, ha ez a nép, mely volta­képp idevaló, hivatalos dolgaiban ide­tartozna. Ha sorsát innen intéznék, ha minden ügyében és bajában ide kellene fordulnia és ha segítőkezeket innen ta­lálna. Hiszen úgy vágyik ide, mint szerető anyja ölébe a gyermek , ám nem jöhet. Ha innen kapná az erösbülését, minden módon való segítségét, ha Szeged megyéje kinyújtaná erős karjait a fogyó magyarok fölé, hogy azokat többé fogyni nem en­gedi,­­ nem is fogynának. Budapest, január 31. A képviselőház holnap, csütörtökön 10 órakor kezdődő ülésében a ma letárgyalt ja­vaslat harmadik olvasása után megkezdi az 1900. évi állami költségvetés általános tárgyalá­sát. Neményi Ambrus előadó beszéde után az ellenzéki pártok vezérszónokai : Kossuth Fe­renc, gróf Zichy János és Ugrott Gábor fogják pártjuk álláspontját kifejteni. Az ülés végén Komjáthy Béla beterjeszti interpellációját a brassói iskolák román­­Szubvenciója tárgyában, s így — mivel pénteken az ünnep miatt a Ház nem tart ülést — a költségvetési vitának folytatása szombaton tessz. Miniszteri tanácskozás. Ma délután minisztertanács volt, melyen a kabinetnek a fővárosban időrő valamennyi tagja részt vett. A brassói iskola román szubvenciója. Fél­hivatalosan jelentik, hogy a brassói román iskolai szubvenció ügyét a kormány megoldotta; a román kormánynyal ebben az ügyben tárgyalásokat folyta­tott, s a tárgyalás érdekeinket kielégítő megoldásra vezetett.­­ A képviselőház holnapi ülésén ez ügyről a függetlenségi párt nevében Komjáthy Béla inter­pellációt intéz Széli miniszterelnökhöz, ki nyomban válaszolva meg fogja világítani az egész ügyet és ismertetni fogja azoknak a tárgyalásoknak lefolyá­sát is, amelyeket gróf Golu­chovszki külügyminisz­terrel egyetértésben a román kormánynyal folyta­tott. — Ugyanerről az ügyről jelenti a Kel. Ért.: A brassói román iskolák segítésére szánt összeget 950.000 lej-ban (körülbelül 40.000 forint) állapította meg a kormány. Az erről szóló törvényjavaslatot Istrati közoktatásügyi miniszter legközelebb be­nyújtja a kamarának. Az osztrák miniszterelnök Budapes­ten. Bécsi jelentések szerint Körber osztrák miniszterelnök csütörtökön utazik Budapestre, hogy a magyar kormány tagjaival a közösen azonban a legnyíltabb hízelgésnek engedett he­lyet II. Katalin mellett. Részt vett az Ermitage minden téli ünnepélyén s nyáron át minden bizalmas utazásban. De ez a kegy szégyenére volt. Ö, az emigráns, a javaiból kifosztott, el­fogadta a lengyel uraktól konfiskált jószágok adományozását; e száműzött a száműzöttek rovására gazdagodott: a jogtalan üldöztetés leckéje nem tanította meg arra, hogy mások üldözéséből hasznot húzni igazságtalan. Ennek bizonyságául említik, hogy öt éven át minden francia menekültnek, aki II. Kata­linnál akart kopogtatni, előbb Eszterházy párt­fogását kellett megnyernie. «Jaj volt annak a francia emigránsnak — kiált föl For­neron — aki nem tetszett ennek a ma­gyarnak, kit Artois gróf kegyelt.» S pél­daként hozza fel többek közt Vigée-Lebrun asszony esetét, aki 1795-ben jött Pétervárra s akit az egész udvar és előkelő társaság tárt karokkal fogadott, de aki az uralkodónőnél mégis bizalmatlanságra talált, mivel elmulasz­totta Eszterházynál tisztelegni. Minek köszönhette ezt a nagy befolyását a volt huszárezredes, Szaniszló király egykori apródja és Leczinszka Mária kegyeltje, azon­nal látni fogjuk. Lehet, hogy személyes elő­nyei és magyar eredete hozták legelőször is közelebbi viszonyba Mária Antónia legbizalma­sabb benső környezetével, de bizonyos, hogy az, amit Waliszewszky a «régi Versailla preslige»-ének nevez benne s ami alatt két­ségkívül gáláns modorát és föllépését érti, nyerte ki számára gróf Artois bizalmát, s piacaira is odajár. Ám azért az alsótanya tiszta magyar és mint bebizonyítható, ő magyarosit a bácskai földeken. De ezzel aztán a nemzeti misszió mostani határaihoz közeledünk amaz ok­nál fogva, hogy határainkon belül már minden meg van magyarosítva. Fölfelé Félegyházával és pestmegyei községekkel vagyunk szomszédosok, azokon pedig nincsen mit magyarosítani. A csongrád­­megyei oldalon ami munka reánk bíza­tott, elvégeztük: a tótokból telepített Kistelek községben csak a családnevek mutatják itt-ott a származást, de alig­hanem megvernék ott azt az embert, aki tótul beszélőt keresni merne a falu lakosai között. Más szomszédaink még, azok pedig magyarabbak a magyarnál. Szóval errefelé nincsen már semmi­féle munka s a város a belső területen a középiskolák által dolgozik a délvidék magyarosodásán. Főgimnáziumot is, pol­gári iskolát is másodikat kellett nyitni, mert már úgy állt a dolog, hogy nem fért a délvidéki gyermek az iskolákban. Itt, nem kell félteni, az állam is dolgo­zik és hatalmas segítőtárs. A­ délvidéki internátusok is szaporodnak a városban, a hazafias német községek sürgődnek ezen, ama községek emberei, akiknek apái negyvennyolcban is az alatt a titulus alatt voltak honvédek, hogy: wir san Schwaben, aber wir san halt ungrische Schwaben. De ezen túl épp ott, ahol a magyarság a szerbség és románság kö­zött van fogyóban, Torontálon, ott tehe­tetlenül állunk s csak a Tisza innenső oldaláról nézhetjük a ma többször már említett falvak tornyait. Torontál maga sem segíthet rajta, neki még a főbb he­lyeken is küzdése van, melyek az erőit lefogják s ide ügyet sem vethet. S nekünk, Szegednek, e helyekhez semmi közünk sin­csen. Legföljebb ha a piacokra járnak be a népek onnan. Másképp : semmiféle ható­ság irányában ide mihozzánk felelettel nem tartoznak. Adóhivatalaik, pénzügy­igazgatóságuk lent van mélyen Torontál­­ban, hasonlóképp törvényszékeik és járás­bíróságaik is. Valamint megyeközpontjuk, úgy szolgabíróságuk, úgy államépítészeti hivataluk, tanfelügyel­őség­ük lent van vagy Becskereken, vagy Kikindán, amely mind­két város maga is küzd a magyarságért. Mihozzánk semmi, de semmi formában sem tartoznak. Egyházmegyéjük Temes­váron, kisebb egyházi körleteik hasonlói­képp a déli nemzetiségi vidéken, talán épp az egy kulturmérnökség az, melynél fogva­­ Aradra tartoznak. Postájuk is Temesvárról dirigál­ódik, a hadtest is ott van, még a vizen is csak a cs. kir. szab. Dunagőzhajózásival találkoznak, mert a magyar társaság csak Szegedtől fölfelé dolgozik. Nincs mit csodálni rajta, ha ily mó­don elfogy a magyarság, amely előőrsül küldetett ki idők előtt. És azokat nem éppen csak a sors vetette oda, mert a terjeszkedési szándék itt nálunk megvolt amaz időben is, amidőn még kifejezett magyar nemzeti politikáról szó sem lehe­tett. A torontáli felsőrészen levő kincstári földeket sokáig bírta zálogban a század elején a város, de tartásukról utóbb le kellett tennie, mert nem birta a fizettsé­­get pénzzel, miután épp akkor pár év­tized alatt kétszer elvette a viz s három­szor leégette a tűz a várost, és igy elég baja volt önmagával is. De lábát meg akarta vetni a túlsó parton s igy vásá­rolta meg a mostani Újszegedet, s hogy megvehesse, eladta egy másik pusztáját. De még akkor is Torontálhoz tartozott az új magyar terület, csak több évvel a hetvenkilencediki katasztrófa után bírta kivinni Tisza Lajos energiája, hogy köz­igazgatásilag is Szegedhez csatolják. Azóta aztán ez a határ. Ez is magyar lett. Régi szerbségét csak a trülök nevei mutatják itt-ott. S túl rajta nincsen mit men­nünk, mert nincsen hozzá sem jo­gunk, sem hatalmunk. És a szemünk láttára, úgy mondván az ölünkben pusz­tul a magyarság, mert nincsen, ahonnan segedelmet várhatna. Végvár vagyunk ma is, mint amaz időkben, mikor a víz túlsó oldala a töröké volt és a temes­vári bása alá tartozott. Mennyire más volna ennek a hely­ügyében, akire nézve anyja megfontolásába ajánlotta azt is, hogy távol a francia élet ve­szélyeitől, családja körében még jó alattvaló lehet, ellenben, ha túl szigorúan lépnek föl vele szemben, ez még újabb botorságokra ragadhatna. Évekkel utóbb, mikor Mária Antónia himlő­ben feküdt, ama négy lovag között, kik abban a ritka kegyben részesültek, hogy minden­nap reggeltől este 11 óráig a beteg királyné legbensőbb környezetében lehettek, volt Eszter­házy is, Coigny és Guines hercegek s Besenval báró mellett, ami nem is kerülte ki a rossz nyelvek figyelmét, melyeknek támadását és csípős megjegyzéseit a könnyelmű és mulatni vágyó Habsburg-nőnek nem egyszer kellett el­szenvednie. A varennesi szökés után Eszterházynak, mint az emigráció feje, Artois gróf bizalmas em­berének jutott a feladat, hogy Katalin cárnőt katonai beavatkozásra bírja a régi rend helyre­állítása érdekében. Nem első volt, aki a péter­vári udvarnál ebben az irányban volt hivatva működni, de a hatáskör, melyet e missziójával kapcsolatban biztosítani tudott magának a cárnő oldalán, tényezővé emelte őt az emigráció po­litikájában. Az emigráció írói és krónikásai azonban nem igen hízelgőleg nyilatkoznak Eszterházy­­ról. Kellemetlen külsejű, faragatlan modora és nem ritkán cinikus beszédű embernek írják le. Forneron szerint Eszterházy eszes, ármányos, de terhetetlenül kapzsi ember volt, aki brutális őszinteség álarca alá szeretett rejtőzni, mely

Next