Pesti Napló, 1900. február (51. évfolyam, 31-58. szám)
1900-02-01 / 31. szám
8 Budapest, csütörtök pesti napló. 1900. február 1. 31. szám. Egy magyar főur Katalin cárnő udvaránál. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — A francia forradalom diplomáciai történetének forrásai sűrűn emlegetik Eszterházy Bálint grófot, Artois grófnak, a későbbi XVIII. Lajosnak ügynökét a pétervári udvarnál. Mint a virágzó magyar főúri család egy idegenbe szakadt ágának, ennek az Eszterházy grófnak élete sorsa azok közé tartozik, melyek közelebbről érdekelnek minket is. Mária Antóniának anyjával folytatott levelezéseiben is gyakran előfordul gróf Eszterházy Bálint neve, egy párbaja alkalmából, melyet a nassaui herceggel vívott, s melylyel magára vonta a szigorú elvekkel biró nagy királynő haragját, ugy hogy leányának ismételt közbelépése is sikertelennek bizonyult Mária Terézia kiengesztelésére, bár ellenfelével később teljesen kibékült. Egy udvari táncestélyen mutatták be a fiatal Eszterházyt Mária Antóniának, aki leveleiben valóságos büszkeséggel írja le, mennyire dicsérte mindenki táncát, magaviseletét. Majd mentegetőzve teszi hozzá: «Szólnom kellett volna hozzá, mikor bemutatták; hallgatásom csak zavar volt, miután nem ismertem.» Említett párbaja aztán alkalmat adott a királynénak jobban is megismerni Eszterházyt. Védelmébe vette anyjával szemben Eszterházy becsületét, jellemét, mindent elkövetett, hogy meggyőzze Mária Teréziát, hogy hamis, vagy túlzott vádaskodások vezették félre Eszterházy retnek a képe, ha ez a nép, mely voltaképp idevaló, hivatalos dolgaiban idetartozna. Ha sorsát innen intéznék, ha minden ügyében és bajában ide kellene fordulnia és ha segítőkezeket innen találna. Hiszen úgy vágyik ide, mint szerető anyja ölébe a gyermek , ám nem jöhet. Ha innen kapná az erösbülését, minden módon való segítségét, ha Szeged megyéje kinyújtaná erős karjait a fogyó magyarok fölé, hogy azokat többé fogyni nem engedi, nem is fogynának. Budapest, január 31. A képviselőház holnap, csütörtökön 10 órakor kezdődő ülésében a ma letárgyalt javaslat harmadik olvasása után megkezdi az 1900. évi állami költségvetés általános tárgyalását. Neményi Ambrus előadó beszéde után az ellenzéki pártok vezérszónokai : Kossuth Ferenc, gróf Zichy János és Ugrott Gábor fogják pártjuk álláspontját kifejteni. Az ülés végén Komjáthy Béla beterjeszti interpellációját a brassói iskolák románSzubvenciója tárgyában, s így — mivel pénteken az ünnep miatt a Ház nem tart ülést — a költségvetési vitának folytatása szombaton tessz. Miniszteri tanácskozás. Ma délután minisztertanács volt, melyen a kabinetnek a fővárosban időrő valamennyi tagja részt vett. A brassói iskola román szubvenciója. Félhivatalosan jelentik, hogy a brassói román iskolai szubvenció ügyét a kormány megoldotta; a román kormánynyal ebben az ügyben tárgyalásokat folytatott, s a tárgyalás érdekeinket kielégítő megoldásra vezetett. A képviselőház holnapi ülésén ez ügyről a függetlenségi párt nevében Komjáthy Béla interpellációt intéz Széli miniszterelnökhöz, ki nyomban válaszolva meg fogja világítani az egész ügyet és ismertetni fogja azoknak a tárgyalásoknak lefolyását is, amelyeket gróf Goluchovszki külügyminiszterrel egyetértésben a román kormánynyal folytatott. — Ugyanerről az ügyről jelenti a Kel. Ért.: A brassói román iskolák segítésére szánt összeget 950.000 lej-ban (körülbelül 40.000 forint) állapította meg a kormány. Az erről szóló törvényjavaslatot Istrati közoktatásügyi miniszter legközelebb benyújtja a kamarának. Az osztrák miniszterelnök Budapesten. Bécsi jelentések szerint Körber osztrák miniszterelnök csütörtökön utazik Budapestre, hogy a magyar kormány tagjaival a közösen azonban a legnyíltabb hízelgésnek engedett helyet II. Katalin mellett. Részt vett az Ermitage minden téli ünnepélyén s nyáron át minden bizalmas utazásban. De ez a kegy szégyenére volt. Ö, az emigráns, a javaiból kifosztott, elfogadta a lengyel uraktól konfiskált jószágok adományozását; e száműzött a száműzöttek rovására gazdagodott: a jogtalan üldöztetés leckéje nem tanította meg arra, hogy mások üldözéséből hasznot húzni igazságtalan. Ennek bizonyságául említik, hogy öt éven át minden francia menekültnek, aki II. Katalinnál akart kopogtatni, előbb Eszterházy pártfogását kellett megnyernie. «Jaj volt annak a francia emigránsnak — kiált föl Forneron — aki nem tetszett ennek a magyarnak, kit Artois gróf kegyelt.» S példaként hozza fel többek közt Vigée-Lebrun asszony esetét, aki 1795-ben jött Pétervárra s akit az egész udvar és előkelő társaság tárt karokkal fogadott, de aki az uralkodónőnél mégis bizalmatlanságra talált, mivel elmulasztotta Eszterházynál tisztelegni. Minek köszönhette ezt a nagy befolyását a volt huszárezredes, Szaniszló király egykori apródja és Leczinszka Mária kegyeltje, azonnal látni fogjuk. Lehet, hogy személyes előnyei és magyar eredete hozták legelőször is közelebbi viszonyba Mária Antónia legbizalmasabb benső környezetével, de bizonyos, hogy az, amit Waliszewszky a «régi Versailla preslige»-ének nevez benne s ami alatt kétségkívül gáláns modorát és föllépését érti, nyerte ki számára gróf Artois bizalmát, s piacaira is odajár. Ám azért az alsótanya tiszta magyar és mint bebizonyítható, ő magyarosit a bácskai földeken. De ezzel aztán a nemzeti misszió mostani határaihoz közeledünk amaz oknál fogva, hogy határainkon belül már minden meg van magyarosítva. Fölfelé Félegyházával és pestmegyei községekkel vagyunk szomszédosok, azokon pedig nincsen mit magyarosítani. A csongrádmegyei oldalon ami munka reánk bízatott, elvégeztük: a tótokból telepített Kistelek községben csak a családnevek mutatják itt-ott a származást, de alighanem megvernék ott azt az embert, aki tótul beszélőt keresni merne a falu lakosai között. Más szomszédaink még, azok pedig magyarabbak a magyarnál. Szóval errefelé nincsen már semmiféle munka s a város a belső területen a középiskolák által dolgozik a délvidék magyarosodásán. Főgimnáziumot is, polgári iskolát is másodikat kellett nyitni, mert már úgy állt a dolog, hogy nem fért a délvidéki gyermek az iskolákban. Itt, nem kell félteni, az állam is dolgozik és hatalmas segítőtárs. A délvidéki internátusok is szaporodnak a városban, a hazafias német községek sürgődnek ezen, ama községek emberei, akiknek apái negyvennyolcban is az alatt a titulus alatt voltak honvédek, hogy: wir san Schwaben, aber wir san halt ungrische Schwaben. De ezen túl épp ott, ahol a magyarság a szerbség és románság között van fogyóban, Torontálon, ott tehetetlenül állunk s csak a Tisza innenső oldaláról nézhetjük a ma többször már említett falvak tornyait. Torontál maga sem segíthet rajta, neki még a főbb helyeken is küzdése van, melyek az erőit lefogják s ide ügyet sem vethet. S nekünk, Szegednek, e helyekhez semmi közünk sincsen. Legföljebb ha a piacokra járnak be a népek onnan. Másképp : semmiféle hatóság irányában ide mihozzánk felelettel nem tartoznak. Adóhivatalaik, pénzügyigazgatóságuk lent van mélyen Torontálban, hasonlóképp törvényszékeik és járásbíróságaik is. Valamint megyeközpontjuk, úgy szolgabíróságuk, úgy államépítészeti hivataluk, tanfelügyelőségük lent van vagy Becskereken, vagy Kikindán, amely mindkét város maga is küzd a magyarságért. Mihozzánk semmi, de semmi formában sem tartoznak. Egyházmegyéjük Temesváron, kisebb egyházi körleteik hasonlóiképp a déli nemzetiségi vidéken, talán épp az egy kulturmérnökség az, melynél fogva Aradra tartoznak. Postájuk is Temesvárról dirigálódik, a hadtest is ott van, még a vizen is csak a cs. kir. szab. Dunagőzhajózásival találkoznak, mert a magyar társaság csak Szegedtől fölfelé dolgozik. Nincs mit csodálni rajta, ha ily módon elfogy a magyarság, amely előőrsül küldetett ki idők előtt. És azokat nem éppen csak a sors vetette oda, mert a terjeszkedési szándék itt nálunk megvolt amaz időben is, amidőn még kifejezett magyar nemzeti politikáról szó sem lehetett. A torontáli felsőrészen levő kincstári földeket sokáig bírta zálogban a század elején a város, de tartásukról utóbb le kellett tennie, mert nem birta a fizettséget pénzzel, miután épp akkor pár évtized alatt kétszer elvette a viz s háromszor leégette a tűz a várost, és igy elég baja volt önmagával is. De lábát meg akarta vetni a túlsó parton s igy vásárolta meg a mostani Újszegedet, s hogy megvehesse, eladta egy másik pusztáját. De még akkor is Torontálhoz tartozott az új magyar terület, csak több évvel a hetvenkilencediki katasztrófa után bírta kivinni Tisza Lajos energiája, hogy közigazgatásilag is Szegedhez csatolják. Azóta aztán ez a határ. Ez is magyar lett. Régi szerbségét csak a trülök nevei mutatják itt-ott. S túl rajta nincsen mit mennünk, mert nincsen hozzá sem jogunk, sem hatalmunk. És a szemünk láttára, úgy mondván az ölünkben pusztul a magyarság, mert nincsen, ahonnan segedelmet várhatna. Végvár vagyunk ma is, mint amaz időkben, mikor a víz túlsó oldala a töröké volt és a temesvári bása alá tartozott. Mennyire más volna ennek a helyügyében, akire nézve anyja megfontolásába ajánlotta azt is, hogy távol a francia élet veszélyeitől, családja körében még jó alattvaló lehet, ellenben, ha túl szigorúan lépnek föl vele szemben, ez még újabb botorságokra ragadhatna. Évekkel utóbb, mikor Mária Antónia himlőben feküdt, ama négy lovag között, kik abban a ritka kegyben részesültek, hogy mindennap reggeltől este 11 óráig a beteg királyné legbensőbb környezetében lehettek, volt Eszterházy is, Coigny és Guines hercegek s Besenval báró mellett, ami nem is kerülte ki a rossz nyelvek figyelmét, melyeknek támadását és csípős megjegyzéseit a könnyelmű és mulatni vágyó Habsburg-nőnek nem egyszer kellett elszenvednie. A varennesi szökés után Eszterházynak, mint az emigráció feje, Artois gróf bizalmas emberének jutott a feladat, hogy Katalin cárnőt katonai beavatkozásra bírja a régi rend helyreállítása érdekében. Nem első volt, aki a pétervári udvarnál ebben az irányban volt hivatva működni, de a hatáskör, melyet e missziójával kapcsolatban biztosítani tudott magának a cárnő oldalán, tényezővé emelte őt az emigráció politikájában. Az emigráció írói és krónikásai azonban nem igen hízelgőleg nyilatkoznak Eszterházyról. Kellemetlen külsejű, faragatlan modora és nem ritkán cinikus beszédű embernek írják le. Forneron szerint Eszterházy eszes, ármányos, de terhetetlenül kapzsi ember volt, aki brutális őszinteség álarca alá szeretett rejtőzni, mely