Pesti Napló, 1900. március (51. évfolyam, 59-89. szám)

1900-03-01 / 59. szám

dx^BrrE^YEDIK­ETFOI^TAM. (59. Szám.) ApmSUrdateMfc A*m . Egy szó 4 fillér, * vastagai­­bbotttve: 8 fit, Hirdetépok petit ntad. témái dyerabU szerint. Mezjelen minden nap, ünnep ésmeern^p ntAu 's ntFIZETESI ARAK: Rgte érre_ 28 kor. — H. Félévre______14 , — . Negyedém _ 7 , — , % Un___ 1 , 4# , ['gyes szám 8 fillér Vidéken_____10 , Budapest, 1900. Főszerkesztő: Neményi Ambrus, Csütörtök, március 1. Biztosítási kérdések. Budapest, február 28. A biztosítás ügye, melyet az igazság­ügyminisztériumban most folyó szakta­nácskozás napirendre hozott, elég fontos arra, hogy nemcsak jogászoknak és biz­tosítóknak, hanem a nagy­közönségnek és különösen a magyar középosztálynak ügyeimét fölkeltse. Kevés ország van a világon, ahol a biztosítást annyira min­den tisztességes eszközzel, még némi állami nyomással is terjeszteni kellene, mint Magyarországban. Nálunk, mikor a falut tűzvész éri, jóformán mindenki kö­­nyöradományokra van utalva; egy-egy nagyobb jégverés csaknem országos katasztrófa; a középosztály fogalma alá tar­tozó ezer család közül pedig elvétve akad egy olyan, mely a családfő elhunytakor valami szerény kis vagyon fölött rendel­keznék. Mennyi áldást áraszthatna ily tár­sadalomra a biztosítás, ha a nép kellő­képpen megérti és az állam kötelesség­­szerűen megvédi a gyengéknek és ma­gukra utaltaknak érdekeit. Fájdalom, mindezek eddig csak jámbor óhajtások, de hogy mily tömérdek azoknak a száma, akik ösztönszerűleg osztják ezt a fel­fogást, mutatják azok a képviselő­­házhoz érkező kérvények, melyekben hol az egyik, hol a másik kategó­riája a polgároknak, még a kiskeres­kedők is, nyugdíj-biztosítást kér a maga számára. Ebből a hajlamból, mely a leg­tudatlanabb emberben is megszólal, ke­letkeztek parasztvárosainkban azok a betegsegítő- és temetkezési egyesületek, melyek,­­pl. Hódmezővásárhelyen, hajme­resztő gonosztetteknek és bűnös vissza­éléseknek lettek okozói. Az államnak, mikor ezt a nagy területet szabályozni akarja, sok erényre van szüksége : be­látásra, helyes ítéletre, humánus gondol­kodásra és arra a meggyőződésre, hogy az életnek százféle jelenségeit nem szabad sablonszerűen kezelni, mert ezzel sok egészséges és becses magot tehetünk tönkre ; ellenben minden egyes jelenséget külön kell megbírálni a maga sajátos természete szerint, de mindig gonddal, türelemmel és a társadalmi szolidaritás szent elvének megfelelően. Az új biztosítási törvénynek tehát mindenekelőtt érvényre kell juttatni a közönség védelmét. Magától értődik azonban, hogy minél hatásosabb s minél szigorúbb ez a védelem annál többet nyer vele a biztosítási eszme és valamennyi szolidul és becsületesen a­ Vezetett társa­ság. Az állami felügyeletnek szigorúsága tehát elijesztő csak a selejtes elemekre lehet, a tisztességes biztosító vállalatok­nak ellenben az állami ellenőrzés olyan előnyös, mint magának a közönségnek. Ennélfogva az egész vonalon a leg­szigorúbb intézkedéseknek vagyunk ba­rátai és lehetőleg immunissá akarjuk tenni legalább ezt az egy területet min­denféle kedvezéstől, koldulástól, protek­ciótól és illetéktelen befolyásolástól. Ilyen befolyásolásnak tág tért nyitunk, szinte provokáljuk, ha elfogadnék a tárgyalás alatt levő javaslatnak azt az intézkedését, mely szerint minden főüzletágra ugyan egyenként 300.000, illetve egy félmillió forintot tevő külön biztosítási alap kell, de bizonyos esetekben az állami bizto­sító hivatal ettől eltérően is intézkedhe­tik, sőt elfogadhatna akár egy ötezer­­forintos biztosítási alapot is. Aki már most a magyar glóbusz szokásait némi­leg ismeri, könnyen kiszámíthatja, milyen ostromnak és mennyi zaklatásnak lenne kitéve az a szerencsétlen hivatal, amely ilyen hatalom felett rendelkeznék. Ha komoly szándékkal akarjuk megvédeni a biztosító közönséget, akkor semmit se szabad a felügyelő hatóság bölcs belá­tására, jóindulatára, vagy gyengeségére bízni. Nem szabad kivételeket statuálni, amelyek segítségére jönnek annak a ná­lunk különben is elharapódzott felfogás­nak, hogy minden ember számára kü­lönleges törvényt lehet alkotni, amely csak a szomszédokat feszélyeztet, de jó magunk cselekvési szabadságának gátat sehogy sem vet. Egyenlő törvényt kell hozni minden biztosító számára és in­kább legyen a szigorból sok, mint kevés. A herceg fia. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — írta: Szomaházy István. Valahányszor külföldre vitt az utam — va­lami világvárosba, előkelő fürdőbe, divatos nya­ralótelep villái közé — majdnem mindig ösz­­szetalálkoztam egy fiatal magyar úrral, aki a legjobb fogadóban lakott, a legelső étteremben költötte el a dejeuner-jét, s hercegekhez méltó eleganciával küzdötte föl magát a társaság starjává. Ő rendezte a mulatságokat, udvarolt a jelenlevő notabilitásoknak. Káprázatosan szép szivartárcákból vette elő délutánonkint a havan­nákat (a szivartárcát többnyire a cártól, Luynes hercegtől, vagy Rampolla bíborostól kapta) s fi­nom szeretteméltósággal udvarolt a legszebb lá­nyoknak és legcsábitóbb asszonyoknak. Eleintén — mikor még nem részesültem abban a szeren­csében, hogy személyesen ismerjem — nagyon meglepett, hogy kitűnő honfitársamat egyszerűen csak Kádár­nak hívják, viszont egészen termé­szetesnek találtam, hogy a névjegyén, a koffe­rein, a tárcáin, a zsebkendőin impozáns és harcias címert viselt. Emlékszem, a római Monte-Pinción ismerkedtem meg vele a zenénél, az ismert kocsikorzó alkalmával, amikor a szerpentines utakon az olasz főváros minden szépsége, minden bája, minden napsugaras vidámsága összehalmozódik. A domb tetején én is megálltam a kocsimmal, tavaszias jókedvvel nézegetve a római szép asszonyok fölvonulá­sát, a királynő gyönyörű fehér lovait, a pati­nás szobrocskákat, melyek a világoszöld lom­bok közül kileskelődtek. Kocsink egymás mellé került a torlódásban, én egy cigaretta füstje mellett gyönyörködtem a verőfény csillogásá­ban, e harangalakú gorokkjával bágyadtan dőlt hátra a világoskék kocsipárnára. Utóbb nyája­san megszólított: — Ha nem csalódom, honfitársak vagyunk. A Vatikánban hallottam a minap, amint a szentatya magyar komornyikjával beszélgetett... — Nagyon örvendek, — mondtam kissé meg­lepetve, míg ő nyájasan, leereszkedőleg a kezét nyújtotta. — Kádár vagyok, szólt gyönge mosolylyal, körülbelül olyan hangon, mintha ezt mondta volna : Don Carlos a nevem, talán hallott már felőlem valamit. Kérdezősködött a hazai viszonyokról, na­gyon érdeklődött az iránt, hogy a kaszinóban még divatos-e a bac, említette, hogy a nyitrai püspök nemrég rheumáról panaszkodott neki, s előzékenyen beavatott azokba a nyilatkoza­tokba, melyekkel a pápa­­ szentsége a ma­gyar egyházi viszonyokról megemlékezett előtte. Emlékszem, nemrég korholólag beszélt gróf Revertera erélytelenségéről, melylyel a monarkia legfontosabb ügyeit a pápai udvarnál képvi­seli . . . — Igen örülnék, — mondta később, mikor zene után elváltunk egymástól, ha holnap este velem ebédelne a Hotel Quirinál-ban... Másnap este csakugyan együtt ebédeltünk a Quirinálban, a konfidens olasz pincérek áj­­tatos tisztelettel szolgáltak ki bennünket, ebéd után Kádár két pompásan adjusztált Columbus-t hozatott le a szobájából, két remek szivart, melyet állítólag a velszi herceg számára ké­szítettek. Mikor gyönyörű, aranyveretes tárcá­ját megilletődve néztem, gavalléros egyszerű­,­séggel igy szólott: , — Tetszik önnek ? Igen örülök, ha e cse-' kélységet emlékül megtartja . . . Ez időben sokat együtt voltunk, május vé­gén együtt mentünk Firenzébe, s több jó na­pot töltöttünk Fiesoléban, meg a legbájosabb olasz város egyéb festői pontjain. Bámulva láttam, hogy a legzárkózottabb angol társasá­gok mily könnyen megnyílnak Kádár előtt, büszke és csinos lányok mily gyorsan megba­rátkoznak vele, egy nyugalmazott angol mi­niszter esténkint whistre hívja a fogadóban, s ahova más csak uralkodó hercegek pártfogásá­val juthat be, ott Kádár előtt mily mesés könnyű­séggel nyílnak meg a fehérek­ádás szárnyas ajtók. A föllépésnek valami csodálatos talentuma volt az egyszerű magyar fiúban, gyanakvó nagy urak bizalmasan paroláztak vele, egy magyar állam­­férfiú, aki beteg idegeit az olasz ég derűje alá hozta, harmadnap már nem tudott meg­lenni Kádár nélkül, a kegyelmes asszony pedig karonfogva járt vele az Uffici folyosóin. Gould vagy Vanderbilt aligha élhetett volna nagy­oribb lábon, mint ő, de hogy a fogadóban egyiket se szolgálták volna ki a hódolat ily fo­kával, azt határozottan állíthatom . .. Én később hazatértem Budapestre, Kádár a direktissimo-viti Franciaországba utazott, de harmadéve, a gmundeni tó partján, megint összetalálkoztunk, s vele a gorokkok, szivar­­tárcák, nagyúri barátok még széditőbb soka­ságát láttam viszont. Az Elisabeth éttermében megint több jó napot töltöttünk együtt s ekkor történt, hogy a büszke Kádár egy este bizal­mas vallomásokkal tisztelt meg. Mai számunk 16 oldal.

Next