Pesti Napló, 1900. március (51. évfolyam, 59-89. szám)
1900-03-01 / 59. szám
dx^BrrE^YEDIKETFOI^TAM. (59. Szám.) ApmSUrdateMfc A*m . Egy szó 4 fillér, * vastagaibbotttve: 8 fit, Hirdetépok petit ntad. témái dyerabU szerint. Mezjelen minden nap, ünnep ésmeern^p ntAu 's ntFIZETESI ARAK: Rgte érre_ 28 kor. — H. Félévre______14 , — . Negyedém _ 7 , — , % Un___ 1 , 4# , ['gyes szám 8 fillér Vidéken_____10 , Budapest, 1900. Főszerkesztő: Neményi Ambrus, Csütörtök, március 1. Biztosítási kérdések. Budapest, február 28. A biztosítás ügye, melyet az igazságügyminisztériumban most folyó szaktanácskozás napirendre hozott, elég fontos arra, hogy nemcsak jogászoknak és biztosítóknak, hanem a nagyközönségnek és különösen a magyar középosztálynak ügyeimét fölkeltse. Kevés ország van a világon, ahol a biztosítást annyira minden tisztességes eszközzel, még némi állami nyomással is terjeszteni kellene, mint Magyarországban. Nálunk, mikor a falut tűzvész éri, jóformán mindenki könyöradományokra van utalva; egy-egy nagyobb jégverés csaknem országos katasztrófa; a középosztály fogalma alá tartozó ezer család közül pedig elvétve akad egy olyan, mely a családfő elhunytakor valami szerény kis vagyon fölött rendelkeznék. Mennyi áldást áraszthatna ily társadalomra a biztosítás, ha a nép kellőképpen megérti és az állam kötelességszerűen megvédi a gyengéknek és magukra utaltaknak érdekeit. Fájdalom, mindezek eddig csak jámbor óhajtások, de hogy mily tömérdek azoknak a száma, akik ösztönszerűleg osztják ezt a felfogást, mutatják azok a képviselőházhoz érkező kérvények, melyekben hol az egyik, hol a másik kategóriája a polgároknak, még a kiskereskedők is, nyugdíj-biztosítást kér a maga számára. Ebből a hajlamból, mely a legtudatlanabb emberben is megszólal, keletkeztek parasztvárosainkban azok a betegsegítő- és temetkezési egyesületek, melyek,pl. Hódmezővásárhelyen, hajmeresztő gonosztetteknek és bűnös visszaéléseknek lettek okozói. Az államnak, mikor ezt a nagy területet szabályozni akarja, sok erényre van szüksége : belátásra, helyes ítéletre, humánus gondolkodásra és arra a meggyőződésre, hogy az életnek százféle jelenségeit nem szabad sablonszerűen kezelni, mert ezzel sok egészséges és becses magot tehetünk tönkre ; ellenben minden egyes jelenséget külön kell megbírálni a maga sajátos természete szerint, de mindig gonddal, türelemmel és a társadalmi szolidaritás szent elvének megfelelően. Az új biztosítási törvénynek tehát mindenekelőtt érvényre kell juttatni a közönség védelmét. Magától értődik azonban, hogy minél hatásosabb s minél szigorúbb ez a védelem annál többet nyer vele a biztosítási eszme és valamennyi szolidul és becsületesen a Vezetett társaság. Az állami felügyeletnek szigorúsága tehát elijesztő csak a selejtes elemekre lehet, a tisztességes biztosító vállalatoknak ellenben az állami ellenőrzés olyan előnyös, mint magának a közönségnek. Ennélfogva az egész vonalon a legszigorúbb intézkedéseknek vagyunk barátai és lehetőleg immunissá akarjuk tenni legalább ezt az egy területet mindenféle kedvezéstől, koldulástól, protekciótól és illetéktelen befolyásolástól. Ilyen befolyásolásnak tág tért nyitunk, szinte provokáljuk, ha elfogadnék a tárgyalás alatt levő javaslatnak azt az intézkedését, mely szerint minden főüzletágra ugyan egyenként 300.000, illetve egy félmillió forintot tevő külön biztosítási alap kell, de bizonyos esetekben az állami biztosító hivatal ettől eltérően is intézkedhetik, sőt elfogadhatna akár egy ötezerforintos biztosítási alapot is. Aki már most a magyar glóbusz szokásait némileg ismeri, könnyen kiszámíthatja, milyen ostromnak és mennyi zaklatásnak lenne kitéve az a szerencsétlen hivatal, amely ilyen hatalom felett rendelkeznék. Ha komoly szándékkal akarjuk megvédeni a biztosító közönséget, akkor semmit se szabad a felügyelő hatóság bölcs belátására, jóindulatára, vagy gyengeségére bízni. Nem szabad kivételeket statuálni, amelyek segítségére jönnek annak a nálunk különben is elharapódzott felfogásnak, hogy minden ember számára különleges törvényt lehet alkotni, amely csak a szomszédokat feszélyeztet, de jó magunk cselekvési szabadságának gátat sehogy sem vet. Egyenlő törvényt kell hozni minden biztosító számára és inkább legyen a szigorból sok, mint kevés. A herceg fia. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — írta: Szomaházy István. Valahányszor külföldre vitt az utam — valami világvárosba, előkelő fürdőbe, divatos nyaralótelep villái közé — majdnem mindig öszszetalálkoztam egy fiatal magyar úrral, aki a legjobb fogadóban lakott, a legelső étteremben költötte el a dejeuner-jét, s hercegekhez méltó eleganciával küzdötte föl magát a társaság starjává. Ő rendezte a mulatságokat, udvarolt a jelenlevő notabilitásoknak. Káprázatosan szép szivartárcákból vette elő délutánonkint a havannákat (a szivartárcát többnyire a cártól, Luynes hercegtől, vagy Rampolla bíborostól kapta) s finom szeretteméltósággal udvarolt a legszebb lányoknak és legcsábitóbb asszonyoknak. Eleintén — mikor még nem részesültem abban a szerencsében, hogy személyesen ismerjem — nagyon meglepett, hogy kitűnő honfitársamat egyszerűen csak Kádárnak hívják, viszont egészen természetesnek találtam, hogy a névjegyén, a kofferein, a tárcáin, a zsebkendőin impozáns és harcias címert viselt. Emlékszem, a római Monte-Pinción ismerkedtem meg vele a zenénél, az ismert kocsikorzó alkalmával, amikor a szerpentines utakon az olasz főváros minden szépsége, minden bája, minden napsugaras vidámsága összehalmozódik. A domb tetején én is megálltam a kocsimmal, tavaszias jókedvvel nézegetve a római szép asszonyok fölvonulását, a királynő gyönyörű fehér lovait, a patinás szobrocskákat, melyek a világoszöld lombok közül kileskelődtek. Kocsink egymás mellé került a torlódásban, én egy cigaretta füstje mellett gyönyörködtem a verőfény csillogásában, e harangalakú gorokkjával bágyadtan dőlt hátra a világoskék kocsipárnára. Utóbb nyájasan megszólított: — Ha nem csalódom, honfitársak vagyunk. A Vatikánban hallottam a minap, amint a szentatya magyar komornyikjával beszélgetett... — Nagyon örvendek, — mondtam kissé meglepetve, míg ő nyájasan, leereszkedőleg a kezét nyújtotta. — Kádár vagyok, szólt gyönge mosolylyal, körülbelül olyan hangon, mintha ezt mondta volna : Don Carlos a nevem, talán hallott már felőlem valamit. Kérdezősködött a hazai viszonyokról, nagyon érdeklődött az iránt, hogy a kaszinóban még divatos-e a bac, említette, hogy a nyitrai püspök nemrég rheumáról panaszkodott neki, s előzékenyen beavatott azokba a nyilatkozatokba, melyekkel a pápa szentsége a magyar egyházi viszonyokról megemlékezett előtte. Emlékszem, nemrég korholólag beszélt gróf Revertera erélytelenségéről, melylyel a monarkia legfontosabb ügyeit a pápai udvarnál képviseli . . . — Igen örülnék, — mondta később, mikor zene után elváltunk egymástól, ha holnap este velem ebédelne a Hotel Quirinál-ban... Másnap este csakugyan együtt ebédeltünk a Quirinálban, a konfidens olasz pincérek ájtatos tisztelettel szolgáltak ki bennünket, ebéd után Kádár két pompásan adjusztált Columbus-t hozatott le a szobájából, két remek szivart, melyet állítólag a velszi herceg számára készítettek. Mikor gyönyörű, aranyveretes tárcáját megilletődve néztem, gavalléros egyszerű,séggel igy szólott: , — Tetszik önnek ? Igen örülök, ha e cse-' kélységet emlékül megtartja . . . Ez időben sokat együtt voltunk, május végén együtt mentünk Firenzébe, s több jó napot töltöttünk Fiesoléban, meg a legbájosabb olasz város egyéb festői pontjain. Bámulva láttam, hogy a legzárkózottabb angol társaságok mily könnyen megnyílnak Kádár előtt, büszke és csinos lányok mily gyorsan megbarátkoznak vele, egy nyugalmazott angol miniszter esténkint whistre hívja a fogadóban, s ahova más csak uralkodó hercegek pártfogásával juthat be, ott Kádár előtt mily mesés könnyűséggel nyílnak meg a fehérekádás szárnyas ajtók. A föllépésnek valami csodálatos talentuma volt az egyszerű magyar fiúban, gyanakvó nagy urak bizalmasan paroláztak vele, egy magyar államférfiú, aki beteg idegeit az olasz ég derűje alá hozta, harmadnap már nem tudott meglenni Kádár nélkül, a kegyelmes asszony pedig karonfogva járt vele az Uffici folyosóin. Gould vagy Vanderbilt aligha élhetett volna nagyoribb lábon, mint ő, de hogy a fogadóban egyiket se szolgálták volna ki a hódolat ily fokával, azt határozottan állíthatom . .. Én később hazatértem Budapestre, Kádár a direktissimo-viti Franciaországba utazott, de harmadéve, a gmundeni tó partján, megint összetalálkoztunk, s vele a gorokkok, szivartárcák, nagyúri barátok még széditőbb sokaságát láttam viszont. Az Elisabeth éttermében megint több jó napot töltöttünk együtt s ekkor történt, hogy a büszke Kádár egy este bizalmas vallomásokkal tisztelt meg. Mai számunk 16 oldal.