Pesti Napló, 1900. április (51. évfolyam, 90-118. szám)

1900-04-01 / 90. szám

Kérjük azokat a vidéki tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése e hó végével lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál minél előbb meg­­nyítani szíveskedjenek, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Bolygó zsarnokok. Budapest, március 31. A Jászai Mari tegnapi búcsúját elég ér­dekes esetnek tartom arra, hogy még egy­szer és ezen a helyen is megemlékezzünk róla. Érdekesnek tartom és örvendetes­nek, hogy a magyar közönségnek számra is nagyon tekintélyes része még nem sülyedt le az orfeum-izlés színvonaláig. Végre is Jászai Mari kétértelmű kuplék­at nem énekel, élőképekben nem szerepel, a szecessziós műfajtól idegen. Művé­szete fenséges, szigorú, mondhatnám in­­tranzigens. Mégis hódolnak neki fér­fiak, nők, az egész közönség. Hát mi egyebet jelent ez, mint azt, hogy a tömeg lelkében ott van a vágyakozás az igaz, az örökkévaló, a nagy művészetre ? Né­melyek azt írják, hogy a modern színház azért sülyed, mert zsákmányául ejtette a demokrácia, mert nem egy választott kö­zönségnek játszik többé, hanem a tömeg­nek, amelynek ízlése nyers, alantjáró és hétköznapi. Hát ez nem igaz. Mert a felsőbb rétegek ízlése változott ugyan, változott és sülyedt, de a nép most is azt szereti a színpadon, amit ezer év előtt, szereti a páthoszt, szereti azt, a­mi nagyszerű, ami elragadó, azt is ami szentimentális, szereti a fenséges küzdelmeket, az erénynek, az igazságnak és a hősies önfeláldozásnak dicsőítését. Soha a tömeg a színpadon a trágársá­got nem kereste, a kéjenceknek való különlegességeket, a triviális léhaságot és azt a nyerseséget, amelylyel az élet kü­­lönben is bővelkedik. Vallják meg tehát, akik színpadra viszik a ledérséget, hogy a saját perverz üzleti hajlamaiktól vezet­tetve, boltot nyitottak az üdébb, vagy fes­tett emberhús hatásosabb kiállítására, de ne okolják a közönség ízlését, mert a közönség most is imádja a művészetet és rajong a való művészért. A Jászai-esté­­nek ez az első szembeötlő tanulsága. A többi tanulság, az már szinte po­litika. Ugyanis roppantul beleillik ez a kép a magyar közéletbe, amelyben rend­szerint az történik, ami érthetetlen, és rendszerint elmarad az, a­mit minden ember logikusnak il?... Itt van egy mű­vésznő, aki mellett a közönség, tehát a színháznak egyetlen és egyúttal legfel­sőbb fóruma a rajongásig lelkesül. Nos hát, ha olyan igen nagyon kell nekik az a művésznő, ha úgy becsülik, ha túl­becsülik, ha csak őt méltányolják, hát , akkor elkergetjük. Itt van viszont az intendáns. Felesleges már maga az állás, viselkedése még az állásának is árte­rekbe húzódott, s mi is oszladoztunk hazafelé. A tanító a bátyját nyomon kisérte a berek felé s elmenőleg hallanom kellett, amint a bánatos emberhez így szólt: — Én megveszem jó szívvel, István . . . kiáltotta. — Vidd el, — mondta kelletlenül a mol­nár, — már vigye el akár a fészkes nyavalya miattam. — De pénzt adok érte bátyám — ordította a siket ember fülébe — becsületesen, ha nem romlott meg az erkölcse . . . — Nem, morogta a molnár lemondóan — már mi is a fészkes nyavalyát is csináljuk vele .. Már nekem semmi se kell a világon . . . Vidd el . . . — De a borjával adod ? — ordított a tanitó. A molnár tehenéről beszéltek.. A tanitó el akarta csaklizni a tehenet a bátyjától. A be­szédes vizet, a virágos völgyet a halott asszony körül még melankolikusabbnak láttam .. . Egy tehén ! A molnár bután nézett maga elé s le­gyintette a szürkülő levegőt. — A keresztanyám hagyatékából megkap­tam a jussot — kiáltotta — száz pengőt egy summában, Mihály! . . . kifizethetlek a te­hénért, ha adod . .. Egy tehén . . . Vágyakozva, félve várta a választ. Hogy kábítsa a bátyját, folytonosan beszélt: Ott jártam Fareádon a jussomért. A Kalondán gyalog jöttünk az asszonynyal, az az apostolok lován, Mihály! mert nem telik szekérbérre ... A nyelvemet majd elvesztet­tem a nagy melegben, mert hajnal óta mind óriási deficitek fabrikálásával remekel, a művészeket elkedvetleníti, a művészetet lefokozza. Nos hát, ha ez az egyébként geniális és nagyműveltségű férfiú ezen a helyen egyáltalában nem képes üdvösét alkotni — hát tartsuk meg mindenáron. Ez a magyar kormányzati logika. Csak azon csodálkozom, hogy olyan tisztán gondol­kodó fő is, mint a Széll Kálmáné, meg­hajlik ez előtt a hagyományos logika előtt. Az intendáns úr is csak hizeleg ma­gának azzal, ha a­zt gondolja, hogy ő ere­deti egyéniség. Éppen ellenkezőleg. Típusa ő azoknak a bolygó zsarnokoknak, akik közül különböző helyeken legalább is pár száz ül szeretett hazánknak a nyakán, emésztve önmagát, boszantva másokat, cél nélkül, komoly ok nélkül, anélkül, hogy akár reájuk, akár bárki másra az ő erőlködésükből valamiféle haszon háromolnék. Tegnap is ott ült páholyában az intendáns, mint valami tragikus hős, aki az egész világgal dacol. Ugyan miért? Ezt kérdezem. Mert ki ne becsülné a férfit, ki egymaga szembeszáll a sokasággal, az előítélettel, a divattal valami eszmé­ért, amely lehet téves is, valami meggyőződésért, amely lehet egyoldalú,­ valamiért, ami szerinte jó, becses és áldozatra érdemes. De miért dacol az intendáns az egész világgal ? Talán, hogy megtakarítsa azt a két-háromezer jövünk ... De készpénzzel ki tudlak fizetni, ha ideadod a tehenet illendő áron ... Azért sze­retem ezt, Mihály, mert egyszer a tied... s másszor . .. másszor ... úgy kiabált, hogy köhögött. Egy tehén!" Ábrándja egy szegény embernek. Az egy tele kamara, melyből az édes, bizonyos tej sohase apad ki. Félrecsaptam az ösvényről, hogy ne hall­jam az éhes ember beszédét. A mohó hírvágy lekiáltott minden szavából. Bizonyosan jó vá­sárra volt kilátása. A malmot elöntötte a fa­lusi nép s felkurkárszta minden zege-zugját, pedig a vacsoracsillag már kinézett a sima, tiszta égbolton. A tücskök cirpeltek az aszott mezőn s az után hazaballagó csordavezető címeres tehene kolompja bongott. .. váj­jon nem a halott asszony tehene-e? Hosz­­szasan bőgött a borja után, utáltam s el­fordultam. Még a szürke, feneketlen csen­desség se altatta el a felindulásomat s egész este hallottam a csorda száraz kopo­gását s ama kolomp komoly hangját. A tanítót egyenesen meg tudtam volna verni. Miért pedig ?.. Az ember úgy él, ahogy lehet, minthogy muszáj lenni. . . Ki tudja, mi­csoda nyomorúságban húzza a keresztjét a hegytetőn guggoló diófás, agyagos, szakadékos, köves falucskában. . . A szemesé a világ. . . Egy tehén. . . Egy nagymarjú, széles-szügyü, nagy tejtükrös, erkölcsös tehén: maga a gaz­dagság. A tanítónak ime pénze van ... sohase volt ennyie egy csomóban. Az ángyala már nem sir utána, ha a maga pajtájába köti. . . Oh ! Ki se nézze le a szegény ember álmát. .. s vágyát. Az élet igen nehéz. A gyáva. — A Festi Napló eredeti tárcája. — Irta: Petelei István. Egy nyári délután érkezett hozzánk a für­dőre az atyhai tanító s a malomba szállt meg a nagyobbik ángyához. Érkezését onnan tud­tuk meg, hogy aznap a fürdőközönség a ma­lomhoz sétált ki, mert látni akarták a szeren­csétlenség helyét, ahol a molnárné összetörte magát. Az ángya, a perjés fehérnép össsze­­külömbözött ugyanis a malomkerékkel, mint­hogy tán igen lassan, vagy tán igen gyorsan for­gott, — elég az, addig piszkálta a kerék kül­lőit, mig a lapát megfogta a lihegő szoknyát s úgy odacsapta a molnárnét a lajhoz, hogy a Gábor arkangyal trombitáig, az soha semmire se hallgat immár. Mind kisétálván a malomhoz, az atyhai ta­nító (egy sovány, gyérbajuszú, savószemű em­berke) gazdaképpen magyarázott nekünk egyet­­mást, minthogy az ángya siket ura boldogtala­nul szepegett egy vásott malomkövön ülve, úgy hogy mire se lehetett használni. Felállott a gát védőjére, a lobogóra s fontoskodva beszélte a részleteket. A tanító felesége — mert együtt jöttek — révezetesen megfogta az ura rokkját: «ügyelj magadra, Marci; a teremtő szent ne­vére, Marci! — nyögödözte — az, igen veszé­lyes hely, Marci! valami történhetne veled, Marci! Mi lenne velünk Marci,é­s többeféle.. . Rekkenő alkonyat volt. A sok rongyos fa­lusi nép, munka után mind arra felé jöttek, csodát látni s szép vásárt csaptak. A molnár elmenekelett a zaj ellen s az égerbokros de­ Mai számunk 28 oldal. -f / 17 1% _ TZ ÖTVENEGYEDIK Jívrol.YAIVI (90. SZshn.) ELÖFUSTESI ARAS. Egész évre—. 28 kor. — fii. Péterre____14 . — „ Negye­dévre _ 7 „ — , Egy hóra— 2 m 40 a Egyes szám _ _ 8 fillér Vidéken — 10 s Aj­róMrdaMMk 4n» Egy sz ó 4 fillér, 1 vastagabbbetéve' 8 m. Hirdetések petit szémU t&Msl díjszabás szerint. Heztelen minden nap, finnep és vasárnap ötén I Szerkesztőség: VL, Teréz-körút 21. Budapest, 1900. Neme^TA^bras. Vasárnap, április 1.

Next