Pesti Napló, 1900. december (51. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-01 / 330. szám

ÖTVENEGYEDIK ÉVFOLYAM (330. Szám.) negyedévre Egy hóra „ Egyes szám. Vidéken. Szerkesztőség: VI., Teréz-körút 21. * fiiadóhivatal: VI., Teréz-körút 23. Apróhirdetések ára: Egy ezer fillér, vastagabb betűvel 8 fil. Hirdetések petit számítással, díjszabás szerint. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1900. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Szombat, december 1. Vörösmarty ünnepe. Budapest, november 30. Hálás emlékezés ünnepi hangulatában köszönti Magyarország népe századik fordulóján a napot, mely a Szózat költőjét adta a magyar nemzetnek. Több egy évszázadnál: egy egész világ választja el a holnapi ünnepet attól a december elsejétől, melynek hideg levegőjében a puszta-nyéki gazdatiszti lak tűzhelyén Magyarország egyik legfényesebb szellemének isteni szikrája kipattant. Egy romokból támadt új világ áll az időknek e két mesgyéje között; egy testet öltött fenséges álom, melyet megálmodni éppen olyan nagy hazafizett volt, mint megvalósítani. Látnokok, próféta lelkek kellettek hozzá, akiknek ihlete egy nemzet minden érzését, vágyát, ideálját, történelmének egész szellemét átérezni és revelálni tudja, áthatolni a századok sötétségein, életre varázsolni a sírjába hanyatlott múltat, belátni a jövendők homályába, s az idők hangtalan szavát meghallva, harsány ajkakkal kiáltani oda a sivatag pusztába, hogy az alvók fölébredjenek tőle. Ilyen látnoka, prófétája volt nemzeti megváltásunknak Vörösmarty, a legtüzesebb költői lélek és szív, mely valaha egy nemzet sorsáért dobogott. Ez a küldetés áll előtte úgyszólván költői öntudatának első megnyilatkozásától fogva. Mint serdülő gyermek látja maga körül a régi dicsőség romjain gyászoló nemzeti enyészet képeit a nagy királyok székvárosában és temetkező helyén, s az iskolás fiú játékainak ártatlan örömeire már a hazafias gond előrevetett árnyéka borul. Míg nemzete történetét tanulja, eleven képzelme előtt megnyitnak a közeli szent sírok, látja koronás lakóikat kilépni, keresve a dicsőséges hazát, melyet örökül hagytak az utódokra, s nem találva egyebet romoknál, pusztulásnál, a fásult közöny tétlenségébe sülyedt nemzedéknél. Álom öldösi a sziveket s velük alszik az ősi dicsőség. Ilyen érzések és benyomások között serdül ifjúvá s lelkét megtölti egy nagy keserűség, de nyomában egy nagy elhatározás is, hogy ő lessz az, ki a riadó vak mélységet felveri szavával. Keblében nagyra kelendő képzeletek villannak meg; derengő lelke előtt lobogós kopják és kardok acélt szeldelik -a levegőt és sok százados álmukból életre támadnak a hadverő hősök, hogy amit a tehetetlen kor puhaságra serényebb gyermekei veszni hagynak, meghódítsák újra a magyar hazát. A hazafias kétségbeesés konvulzióiből igy születik meg Zalán futása, az első nagy mű, melylyel a költő nemzete elé lép s amelynek hatásában egy nagy politikai tett dicsőségét szánta a huszonöt éves ifjúnak a történelem. Riasztó szó volt az a kialvó félben lévő nemzeti öntudatnak : a felserkent lelkek bámulva fordultak a hang felé, mely a lenézett magyar nyelvnek soha nem hallott bájával és erejével szólaltatta meg az elfelejtett ősi dicsőséget s a lomha ezekben megpezsdült a vér arra a tudatra, hogy ez a nyelv, ez a múlt, ez a dicsőség a mienk. Igy lessz Vörösmartyban a költő egyik vezérszellemévé a nemzeti átalakulásnak s igy forr benne egyszersmind az ember egészen össze nemzete sorsával, hogy mint a tetszhalálból felébredt testnek legérzőbb idege élje át az új létért való küzdelemnek minden gyönyörét és minden fájdalmát. Hite, reménye sokáig csak a múlt emlékein borong; a jövő még sötét előtte s keze bátortalan föllebbenteni a fátyolt, mely mögött talán a küzdelem hiábavalóságának rettentő végzete rejtőzik. De az ő tárogatójának ébresztő szavát csakhamar követi a tettrehivő államférfim szózat, mely a múltnál fényesebb jövőt ígér a magyarnak. Megjelennek Széchenyi korszakalkotó művei s megindul a nemzeti élet minden terén az ujjáteremtés munkája. A költő szivében ott reszket e lázas kor egész izgalma. Tekintete a lelkesedés és remény odaadásával tapad a lánglelkű vezér alak ú Zola új regényét, melynek címe: MXJITXSA TRAVA ID Pesti Napló december 3-ikán kezdi közölni V örösmarty és a Pesti Napló. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Régi emlékek szállanak felénk s megilletőéstől szorul össze szivünk. Késő utódok, mi, akiknek már csak az emlékezés adatott, csodás idők emlékén borongva jártatjuk szemünket egy megsárgult lapon és mintha zokogás, panaszos sóhajok vernék fel a csendet . . . «Kié volt ez elfojtott sóhajtás? Mi üvölt, mire vad rohanatban ?» Ősz, megtört költő alakja száll a megsárgult lap felett s összetört lant zilált húrjairól zeng az eget, földet rázó, lélekbe vágó zokogás. Nos pátriám fugimus — e virgiliusi szavakat irta Vörösmarty magános erdészlakok falára, midőn bujdosóvá lett s itt-ott elrejtőzött üldözői elől. Futnia, menekülnie kellett abban a hazában, mely bölcsője volt s látnia kellett a «nagyszerű halált.» Mennyi keserűség, a fájdalomnak milyen rengeteg özöne szállhatta meg lelkét, mely még azelőtt kéjelegve fürdött a múlt verőfényében? A szabadságharc katasztrófája úgy összetörte Vörösmartyt, mintha egyszerre valami hirtelen ható, nagy betegség szakadt volna reá. Testén, lelkén nyomokat hagyott a kétségbeesés s úgy mondja a krónika, hogy neje alig ismerte meg, mikor Fegyverneken találkozott a bujdosás ideje alatt. A költő egészen megőszült már s annakelőtte még daliás alakja öreg, megtört embert mutatott most. Nem is kívánkozott többé Pestre, remete módjára húzódott meg családjával a kis Baracskán, később meg szülőfalujában, Nyéken s a melankólia egyre ködösebben szállott lelkére. Sokáig nem érintette zilált húru lantját, melyen már ott révedeztek a Vén cigány viharos akkordjai. «Tehetetlenség — sánta remény — írja Tóth Lőrincnek 1854. augusztusában — hidd el, alig nevezhető életnek.» A betegség csak növelte lázas lelki kínját s napról-napra gyorsabban közeledett a sir felé. De a lelkében élő fájdalomnak ki kellett törnie — a lant megszólalt még egyszer örök pihenése előtt. A Vén cigány hangulatát nem hirtelen keserűség szülte — ott élt már a költő lelkében balatonfüredi üdülésekor is. Bánatosan mondotta Szinnyei-Jektlfalussy Valériának, hogy soha nem írta volna meg Szózat-Ának szomorú jóslatát a «nagyszerű halálról», ha sejti, hogy oly hamar beteljesedik. Életének utolsó esztendejében mondta ezt s nemsokára megrendült lantján a megrázó ditirambus, a Vén cigány. Nincs az a történet, mely nemzetünk legszomorubb korszakát hivebben jellemezhetné ennél a költeménynél, melyet 1855. június 28-án adott ki Vörösmarty a Pesti Naplóban. Az egész hazán átrezgett akkor a benne siró fájdalom. Megilletődve jártatjuk szemünket újságunk régi, megsárgult lapján, melyről első ízben zokogott fel a költő hattyúdala. Tovább lapozgatunk régi számainkban s alig jutunk túl néhány hónapon, gyászkeret állít meg. 1855. november 20-án adta hírül a Pesti Napló a lap élén Vörösmarty Mihály megdicsőülését. Maga Kemény Zsigmond tolmácsolta a nagy fájdalmat e megható sorokban : «A nemzetnek halottja van , Vörösmarty Mihály nincs többé ! A mellvízkór, amelyben régen szenvedett a közelebbi hetekben nagyobb erővel rohanta meg s tegnap délután két órakor kioltotta életét. Haszontalan volt minden orvosi segély, haszontalan a szerető család és jóbarátok gondoskodása, kiknek részvéte enyhité a haldokló végső napjait. E barátok közül csak Deák Ferencet említjük, a legméltóbb képviselőjét ama korszaknak, melynek örömeit, melynek fájdalmát költőnk megénekelte. Ami dicsőség a múltból illette őt — senki arcáról nem olvashatta inkább, mint ama férfiúéról, kiben a magyar értelmiség és becsületesség van megtestesülve. A múltat említők. De a történetekben nincs Diai szamunk 20 oldal.