Pesti Napló, 1900. december (51. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-28 / 356. szám

II­ I (2­.) M­UNKA (TRAVAIL) — Regény. — Irt*: ZOLA EMU,. EfTwiftI togositott magyar fordítás. Lám­pel JEt. (Wodianec F* és fiai) tulajdona.­­■ Ettől fogva a boldogságuk, az életük szent öröme abban állt, hogy nem tettek semmit. Sorsuk közmondásossá lett: — Ah, ha úgy élhetnénk, mint Mazelle, aki semmit sem tesz ! Az aztán a boldog ember ! De Mazelle azt felelte rá, hogy tíz esztendeig vesződött, gyötrődött, hogy aztán zavartalanul élvezhesse a boldogságát. A valóság pedig az volt, hogy mint kis szénkereskedő vette el a fe­leségét, aki ötvenezer frank hozományt vitt neki . Mazelle ezzel a pénzzel nagyon szeren­csésen dolgozott, kiszimatolta, vagy pedig csak véletlenül eltalálta azoknak a sztrájkoknak az elkövetkezését, melyek tíz esztendőn át dü­höngtek s nagyon felemelték Franciaországban a kőszén árát. Számításának ügyessége abban volt, hogy külföldön óriási mennyiségű kőszén­­készletet biztosított magának a lehető leg­kisebb áron, azután nagy haszonnal adta el a francia gyárosoknak, akik tüzelőszer híján ott álltak, hogy vagy be kell szüntetniök az üzemet, vagy megadni minden lehető árt a kőszénért. S nagyon bölcsnek mutatkozott abban is, hogy idején vonult vissza az üzlet­től, nem kockáztatott többé semmit, mikor együtt volt a hatszázezer frankja, mely számí­tása szerint éppen elég volt rá, hogy tökélete­sen boldoggá tegye őt is, a feleségét is. Még csak annak a kísértésnek sem engedett, hogy kikerekítse a vagyonát egy millióra, annyira félt a sorsnak valami hirtelen támadható rossz kedvétől. És soha a szerencsés önzés így nem diadalmaskodott, soha az optimizmusnak na­gyobb oka nem volt azt mondani, hogy a világon minden a legjobban van berendezve. S ezek a Mazelleék alapjában véve igen derék emberek voltak, szerették egymást, imádták későn született lánykájukat, egymásnak áldoz­ták magukat jóllakottságuk teljes érzetében becsvágy nélkül, láz nélkül, s példaképei vol­tak a tökéletes boldogságnak, annak a zárkó­zott boldogságnak, melynek nincs szeme a mások szerencsétlensége számára. Az egyetlen bökkenő, mely e boldogságot megzavarta, az volt, hogy a kövér, viruló Mazellené betegnek hitte magát. Azt képzelte, hogy valami nagy, de megnevezhetetlen, meg­határozhatatlan baja van , s emiatt a beteg­ség miatt panaszkodni szokott mindig mosolygó férje is, aki bizonyos gyengéd hivalkodással beszélt «a feleségem betegségeiről, mintha azt mondta volna : «a feleségem haja, a fele­ségem csodaszép aranyhajának a fürtjei.» Igazi félelmet, nagy szomorúságot azonban nem okozott Mazellenek a felesége betegsége, pedig épp oly őszintén szerette az asszonyt, mint amilyen igazán bámulta a lánykájukat, Lujzát, aki a külsejében éppen nem hasonlí­tott hozzájuk. Barna volt, sovány és élénk, hosszúkás fejjel, mint egy kis kecskegödölye, elmosódott szemekkel s keskeny orral. Bájos meglepetés volt nekik ez a lány, mely olyan váratlanul jutott oda közéjük, mintha az ég azért ajándékozta volna nekik, hogy egy kis pajzánságot vigyen a rendszeres emésztéstől álmossá lett, napsugaras házukba. Beauclair előkelő társaskörei szerették gú­nyolni Mazelleéket, ezt a hízott tyúk-párt, eze­ket az eleven hálósipkákat, ahogy nevezték őket. De azért tisztelték, köszöntötték s szíve­sen látták őket, mint olyan járadékbirtokoso­kat, akiket vagyonuk biztos volta föléje helye­zett a munkásoknak, a soványfizetésű tiszt­viselőknek, sőt azoknak a milliomos tőke­pénzeseknek is, akiknek vagyona folyton ki volt téve valami váratlan katasztrófának. Boisgelinék nem vártak már más vendéget, mint Marie abbét, a Szent Vince-egyház plé­bánosát, a gazdag beauclairi lelkészt, aki akkor érkezett meg, mikor az egész társaság már az ebédlő felé indult. A plébános mente­getőzött, hogy a dolga miatt nem jöhetett előbb. Magas, erős ember volt Marle abbé, négyszögletes arccal, erős fasorral s nagy, de szorosan zárt szájjal. Még fiatal ember volt, harminchat esztendős, szívesen küzdött volna hitéért, ha nem lett volna hibás a nyelve, azai nagyon nehézzé tette neki a prédikálást. S ez magyarázta meg, hogy miért szánta rá magát a Beauclairben való eltemetkezésre; csak a kurtára nyírt barna haja s a fekete, makacs Budapest, pontért PESTI NAPI.O 1900. december 20. 156. szám. INNEN­ ONN A.N.­ ­ □ Ferdinand, fejedelem és a szegedi dajka. Három esztendővel ezelőtt, az akkor még élő Mária Lujza bolgár fejedelemasszony újszülött leánygyermekének Szegedről vittek szoptatósdajkát, egy Farkas Jánosné nevű asszonyt, ki azután tizenhárom hónapig daj­kálta Eudoxia bolgár hercegkisasszonyt. Farkas Jánosné azóta hazakerült Szegedre, a család­jához. A minap magára térítette a figyelmet, mert dolga akadt a rendőrségnél, ahol elpana­szolta, hogy a piacon ellopták tőle azt a pén­zes tárcát, amelyet a fenséges Klotild nacsasá­­gától, a fejdelem rokonától kapott aján­dékba. Kérdezték tőle a rendőrségnél, hogy nem vágyik-e vissza a bolgár udvarba ? — Aranyban-ezüstben fürösztöttek ott, — úgymond — de én majd elepedtem egy darab itthoni szalonnáért. Mikor külső országokban utaztunk, mindig csak azon gondolkoztam, hogy juthatnék egy kis szalonnához. Majd elmondta, mikor «zúgolódni kezdett az idő» s megijedtek, hogy kevés a télire való költség, magyar levelet írt Ferdinándnak. — A fenséges Ferdi úr, az Isten óvja meg minden veszedelemtől, azonnal küldött 120 ko­ronát. A levélben, amit írtam, tiszteltettem Eudoxia princessz-kisasszonyt is és azt is meg­írtam : szeretném látni, ha csak egy pillanatra is a lelkem aranyomat . . . Levélben aztán azt is megírta a fődajka, hogy Eudoxia jól érzi magát és már beszél­get is. □ Erry régi költő-pap. Megemlékeztünk már Nyulassy Antal nyugalmazott katolikus lelkész elhunytáról. Nemzeti irodalmunknak egy régi papi típusa költözött el vele az élők so­rából. Dr. Récsey Viktor, a pannonhalmi szent Benedek-rend főkönyvtárosa, a többi közt ezt írja róla a Győri Közlöny­ben. Nyulassy Antal ifjú bencés tanár volt a német­ajkú Sopronban, midőn 1847-ben irta szózatát: «Hunniának ősi népe, — Nagyra termett nemzedék, — A tökélypont, melyre hágnod — Kell, mi fönn, mi messze még!» — Lelkes szavakkal ecseteli a nemzet ősi dicsőségét és egységre, összetartásra buzdítja a hazafiakat. Németajkú tanítványait tart­hatta szem előtt, mikor a «Hon szive» ciműi költe­ményében zengi: «Nyelve, kincse a magyarnak, — Érte érez, érte nyúl. — Érte vérzik, hogyha benne — A kajánok gőgje dúl.» — Komárom­ban Nyulassy ébresztette uj életre 1863-ban a régi komáromi «Ó-Kalendáriumot» és szerkesz­tette 1880-ig. A hires «István bácsi naptárá»-nak 1856 óta mai napig legnépszerűbb költője volt. Lovassy Sándor tanárral 1865-ben Emich Gusztáv­nál kiadta a középiskolai ifjúság számára írott né­gyes dalait is. Különösen a Dunántúl népéletét ecsetelte mesterileg és ez irányban a legkiválóbb alkotása a «Kátyolok a nép életéből» című gyűjte­­ménye. Vasárnap délután, Mivelőd­ünk, Az osztályos atyafiak, Falusi kaszinó, Az élő kapufák, Maradjunk az eke mellett, A kisértet, stb. mindannyi hű képe a falusi nép gondolkozás­módjának, melynek föl­használásával intézte a néphez oktató költeményeit. Bakonybélben, Nyalkán és Tárkányban évtizedeken át lelkészkedett az ő kedves falusi népe körében, melynek javát és művelődését, nemesítését költe­ményeiben oly jóizű­ magyarsággal sürgette. Már egé­szen elaggott kedvenc falubeliei körében, mikor az öregkor tehetetlensége szólította vissza bakonyi magányába. Tanító volt költészetének egész iránya, mindig a nép javét tartotta szem előtt; az igazi lelkész nemesitő hatásával buzditgatta költeményei­ben a népet mindig jóra, igazra és szépre. Az «Osztályos atyafiak»-ban a magyar nép pörlekedési kedvét teszi nevetségessé, végül ily békéltető sza­vakra fakad: «Kedves, jó atyámfiai! — Hallgassa­tok szóra; — Hagyjátok a pörlekedést, — Nem vihet az jóra ! — úgy is majd csak egyezkedés — Lessz annak a vége. — Vagy ha korszak ideig tart, — Juttat véginségre.» — Mi­dőn a mulatságos történeteket elmondta könnye­dén folyó és a nép ajkához alkalmazott versmér­­tékben, akkor a história végén sohasem hagyja el az életbölcseleti tanulságot. Nyulassy Antalt tehát, ha nem is találjuk irodalomtörténelmeinkben, ama tipikus és közkedveltségű íróinkhoz kell sorolnunk, kiket naptárakban, folyóiratokban, képes­lapokban mindig élvezettel olvasott a magyar nép, sőt né­hány versét betanulták, elrabolták és lelkesedéssel szavalták. □ A kis léghajósok. Míg az emberi elmék a kormányozható léghajó feltalálásán törik a fejüket, azalatt a természet kutatói egy parányi lebegő tárgyban felfedezik a legyek világában a kormányzó léghajóst. Az American Naturalist cím­ű folyóiratban Aldrich és Turley köztik megfigyelésüket egy az Empis nemhez tartozó légyről. Figyelmük úgy irányult rá, hogy a levegőben apró fehér fénylő tárgyakat láttak lebegni, melyek helyüket változtatták, még pe­dig nem éppen csak a szél irányában. Köze­lebbről vizsgálták meg a dolgot és láttak egy kis hét milliméter hosszú léggömböt, mely egy fele akkora légyhez volt csatolva és ez kor­mányozta a léghajót. A léghajó tojásdad alakú, belül üres és apró kis gömböcskékből van összeállítva. Néha egy-egy kis muszlicát, le­­gyecskét, rejt magában. A rovar a gömböt csakis röptében készíti, de hogy miképpen, még nincs kiderítve. Lehetséges, hogy a potrohok nyílásá­nak valamely váladékából készül. □ A szenttéavatás költségei. Keve­sen tudják, hogy az olyan szenttéavatásnak, amelyet a pápa nem a saját kezdésére rendelt el, a kérelmező tartozik fizetni a költségeit. A szertartási kiadások és egyéb költségek pedig közel százezer lírára rúgnak. A kérelmező csak magának a Szent Péter-templomnak ki­­béreléséért húszezer líra díjat fizet. A templom feldíszítése pedig körülbelül ötezer lírába ke­rül. Ezenkívül közel tizenháromezer lírát emész­tenek meg az új szentről szóló képek, leírá­sok, amelyeket a hívők közt osztanak szét. A szentté avatott egyén művészi kivitelű képe, amely a pápa tulajdona les­z, tízezer lírába kerül. Ehez járulnak a kórus díjai, a világítás ára, a dekrétum taksája s végül azok az aján­dékok, amelyek a szereplő bibornokokat s a ceremóniáknál segédkező papságot és szolga­sereget feltétlenül megilletik. □ «Egyszer volt kutyavásár» Budán. Kevesen tudják az eredetét ennek a mondás­nak, habár sokat hajtogatják. Krenedits Ferenc az Állatok regevilága című most megjelent munkádban így meséli el, hogy a népszerű mondás honnan eredt: Buda alatt két ember szántogatott, az egyik hat­ ökörrel, a másik pedig kettővel. Mátyás király, aki éppen akkor arra járt, látta, hogy igen nehezen szakad fel a szegény ember földje, biztatta tehát a hatökrös gazdát, mondván : — Adjon oda a hatból kettőt a szomszédnak, hogy jobban győzhesse az is a szántást. Erre a hatökrös gazda odafelel a királynak: — Majd siet! . . . A jó király, látva, hogy semmire sem megy a jómódú paraszttal , tovább haladt. Előbb azonban felbiztatta a szegény zsellért, hogy a szent-mártoni vásárra adja el a két ökrét s vegyen az árából annyi bundáskutyát, amennyit csak bir, azután hajtsa fel a falkát a budai vásárra s a többit majd meglátja ... A szegény ember szót fogadott — bár sok baja volt az után a kutyáival, de azért mégis csak eljutott valahogyan Budára. Nem is kel­lett ott sokáig várakoznia : Mátyás király megjelent a vásárban s megismerve emberét, megvette tőle a sok kutyát, még pedig jó pénzért. A szegény em­ber nyomban vett magának hat ökröt, még maradt is egy csomó pénze, amelyivel azután nagy vigan indult hazafelé. Fülébe jutott az eset a szomszé­doknak ; nosza, kapja magát a gazdag zsellér, el­adja mindenét, a pénzen összevásárol egy nagy falka kutyát s viszi fel Budára. Csak várta azután a vá­sáron Mátyás királyt, ki azonban maga helyett egy apródot küldött hozzá ezzel az üzenettel: «Egyszer volt Budán kutyavásár». Ilyenformán mind a nyakán maradt a sok kutya a szívtelen szomszédnak, vihette haza, szánthatott velük.

Next