Pesti Napló, 1900. december (51. évfolyam, 330-359. szám)
1900-12-28 / 356. szám
II I (2.) MUNKA (TRAVAIL) — Regény. — Irt*: ZOLA EMU,. EfTwiftI togositott magyar fordítás. Lámpel JEt. (Wodianec F* és fiai) tulajdona.■ Ettől fogva a boldogságuk, az életük szent öröme abban állt, hogy nem tettek semmit. Sorsuk közmondásossá lett: — Ah, ha úgy élhetnénk, mint Mazelle, aki semmit sem tesz ! Az aztán a boldog ember ! De Mazelle azt felelte rá, hogy tíz esztendeig vesződött, gyötrődött, hogy aztán zavartalanul élvezhesse a boldogságát. A valóság pedig az volt, hogy mint kis szénkereskedő vette el a feleségét, aki ötvenezer frank hozományt vitt neki . Mazelle ezzel a pénzzel nagyon szerencsésen dolgozott, kiszimatolta, vagy pedig csak véletlenül eltalálta azoknak a sztrájkoknak az elkövetkezését, melyek tíz esztendőn át dühöngtek s nagyon felemelték Franciaországban a kőszén árát. Számításának ügyessége abban volt, hogy külföldön óriási mennyiségű kőszénkészletet biztosított magának a lehető legkisebb áron, azután nagy haszonnal adta el a francia gyárosoknak, akik tüzelőszer híján ott álltak, hogy vagy be kell szüntetniök az üzemet, vagy megadni minden lehető árt a kőszénért. S nagyon bölcsnek mutatkozott abban is, hogy idején vonult vissza az üzlettől, nem kockáztatott többé semmit, mikor együtt volt a hatszázezer frankja, mely számítása szerint éppen elég volt rá, hogy tökéletesen boldoggá tegye őt is, a feleségét is. Még csak annak a kísértésnek sem engedett, hogy kikerekítse a vagyonát egy millióra, annyira félt a sorsnak valami hirtelen támadható rossz kedvétől. És soha a szerencsés önzés így nem diadalmaskodott, soha az optimizmusnak nagyobb oka nem volt azt mondani, hogy a világon minden a legjobban van berendezve. S ezek a Mazelleék alapjában véve igen derék emberek voltak, szerették egymást, imádták későn született lánykájukat, egymásnak áldozták magukat jóllakottságuk teljes érzetében becsvágy nélkül, láz nélkül, s példaképei voltak a tökéletes boldogságnak, annak a zárkózott boldogságnak, melynek nincs szeme a mások szerencsétlensége számára. Az egyetlen bökkenő, mely e boldogságot megzavarta, az volt, hogy a kövér, viruló Mazellené betegnek hitte magát. Azt képzelte, hogy valami nagy, de megnevezhetetlen, meghatározhatatlan baja van , s emiatt a betegség miatt panaszkodni szokott mindig mosolygó férje is, aki bizonyos gyengéd hivalkodással beszélt «a feleségem betegségeiről, mintha azt mondta volna : «a feleségem haja, a feleségem csodaszép aranyhajának a fürtjei.» Igazi félelmet, nagy szomorúságot azonban nem okozott Mazellenek a felesége betegsége, pedig épp oly őszintén szerette az asszonyt, mint amilyen igazán bámulta a lánykájukat, Lujzát, aki a külsejében éppen nem hasonlított hozzájuk. Barna volt, sovány és élénk, hosszúkás fejjel, mint egy kis kecskegödölye, elmosódott szemekkel s keskeny orral. Bájos meglepetés volt nekik ez a lány, mely olyan váratlanul jutott oda közéjük, mintha az ég azért ajándékozta volna nekik, hogy egy kis pajzánságot vigyen a rendszeres emésztéstől álmossá lett, napsugaras házukba. Beauclair előkelő társaskörei szerették gúnyolni Mazelleéket, ezt a hízott tyúk-párt, ezeket az eleven hálósipkákat, ahogy nevezték őket. De azért tisztelték, köszöntötték s szívesen látták őket, mint olyan járadékbirtokosokat, akiket vagyonuk biztos volta föléje helyezett a munkásoknak, a soványfizetésű tisztviselőknek, sőt azoknak a milliomos tőkepénzeseknek is, akiknek vagyona folyton ki volt téve valami váratlan katasztrófának. Boisgelinék nem vártak már más vendéget, mint Marie abbét, a Szent Vince-egyház plébánosát, a gazdag beauclairi lelkészt, aki akkor érkezett meg, mikor az egész társaság már az ebédlő felé indult. A plébános mentegetőzött, hogy a dolga miatt nem jöhetett előbb. Magas, erős ember volt Marle abbé, négyszögletes arccal, erős fasorral s nagy, de szorosan zárt szájjal. Még fiatal ember volt, harminchat esztendős, szívesen küzdött volna hitéért, ha nem lett volna hibás a nyelve, azai nagyon nehézzé tette neki a prédikálást. S ez magyarázta meg, hogy miért szánta rá magát a Beauclairben való eltemetkezésre; csak a kurtára nyírt barna haja s a fekete, makacs Budapest, pontért PESTI NAPI.O 1900. december 20. 156. szám. INNEN ONN A.N. □ Ferdinand, fejedelem és a szegedi dajka. Három esztendővel ezelőtt, az akkor még élő Mária Lujza bolgár fejedelemasszony újszülött leánygyermekének Szegedről vittek szoptatósdajkát, egy Farkas Jánosné nevű asszonyt, ki azután tizenhárom hónapig dajkálta Eudoxia bolgár hercegkisasszonyt. Farkas Jánosné azóta hazakerült Szegedre, a családjához. A minap magára térítette a figyelmet, mert dolga akadt a rendőrségnél, ahol elpanaszolta, hogy a piacon ellopták tőle azt a pénzes tárcát, amelyet a fenséges Klotild nacsaságától, a fejdelem rokonától kapott ajándékba. Kérdezték tőle a rendőrségnél, hogy nem vágyik-e vissza a bolgár udvarba ? — Aranyban-ezüstben fürösztöttek ott, — úgymond — de én majd elepedtem egy darab itthoni szalonnáért. Mikor külső országokban utaztunk, mindig csak azon gondolkoztam, hogy juthatnék egy kis szalonnához. Majd elmondta, mikor «zúgolódni kezdett az idő» s megijedtek, hogy kevés a télire való költség, magyar levelet írt Ferdinándnak. — A fenséges Ferdi úr, az Isten óvja meg minden veszedelemtől, azonnal küldött 120 koronát. A levélben, amit írtam, tiszteltettem Eudoxia princessz-kisasszonyt is és azt is megírtam : szeretném látni, ha csak egy pillanatra is a lelkem aranyomat . . . Levélben aztán azt is megírta a fődajka, hogy Eudoxia jól érzi magát és már beszélget is. □ Erry régi költő-pap. Megemlékeztünk már Nyulassy Antal nyugalmazott katolikus lelkész elhunytáról. Nemzeti irodalmunknak egy régi papi típusa költözött el vele az élők sorából. Dr. Récsey Viktor, a pannonhalmi szent Benedek-rend főkönyvtárosa, a többi közt ezt írja róla a Győri Közlönyben. Nyulassy Antal ifjú bencés tanár volt a németajkú Sopronban, midőn 1847-ben irta szózatát: «Hunniának ősi népe, — Nagyra termett nemzedék, — A tökélypont, melyre hágnod — Kell, mi fönn, mi messze még!» — Lelkes szavakkal ecseteli a nemzet ősi dicsőségét és egységre, összetartásra buzdítja a hazafiakat. Németajkú tanítványait tarthatta szem előtt, mikor a «Hon szive» ciműi költeményében zengi: «Nyelve, kincse a magyarnak, — Érte érez, érte nyúl. — Érte vérzik, hogyha benne — A kajánok gőgje dúl.» — Komáromban Nyulassy ébresztette uj életre 1863-ban a régi komáromi «Ó-Kalendáriumot» és szerkesztette 1880-ig. A hires «István bácsi naptárá»-nak 1856 óta mai napig legnépszerűbb költője volt. Lovassy Sándor tanárral 1865-ben Emich Gusztávnál kiadta a középiskolai ifjúság számára írott négyes dalait is. Különösen a Dunántúl népéletét ecsetelte mesterileg és ez irányban a legkiválóbb alkotása a «Kátyolok a nép életéből» című gyűjteménye. Vasárnap délután, Mivelődünk, Az osztályos atyafiak, Falusi kaszinó, Az élő kapufák, Maradjunk az eke mellett, A kisértet, stb. mindannyi hű képe a falusi nép gondolkozásmódjának, melynek fölhasználásával intézte a néphez oktató költeményeit. Bakonybélben, Nyalkán és Tárkányban évtizedeken át lelkészkedett az ő kedves falusi népe körében, melynek javát és művelődését, nemesítését költeményeiben oly jóizű magyarsággal sürgette. Már egészen elaggott kedvenc falubeliei körében, mikor az öregkor tehetetlensége szólította vissza bakonyi magányába. Tanító volt költészetének egész iránya, mindig a nép javét tartotta szem előtt; az igazi lelkész nemesitő hatásával buzditgatta költeményeiben a népet mindig jóra, igazra és szépre. Az «Osztályos atyafiak»-ban a magyar nép pörlekedési kedvét teszi nevetségessé, végül ily békéltető szavakra fakad: «Kedves, jó atyámfiai! — Hallgassatok szóra; — Hagyjátok a pörlekedést, — Nem vihet az jóra ! — úgy is majd csak egyezkedés — Lessz annak a vége. — Vagy ha korszak ideig tart, — Juttat véginségre.» — Midőn a mulatságos történeteket elmondta könnyedén folyó és a nép ajkához alkalmazott versmértékben, akkor a história végén sohasem hagyja el az életbölcseleti tanulságot. Nyulassy Antalt tehát, ha nem is találjuk irodalomtörténelmeinkben, ama tipikus és közkedveltségű íróinkhoz kell sorolnunk, kiket naptárakban, folyóiratokban, képeslapokban mindig élvezettel olvasott a magyar nép, sőt néhány versét betanulták, elrabolták és lelkesedéssel szavalták. □ A kis léghajósok. Míg az emberi elmék a kormányozható léghajó feltalálásán törik a fejüket, azalatt a természet kutatói egy parányi lebegő tárgyban felfedezik a legyek világában a kormányzó léghajóst. Az American Naturalist című folyóiratban Aldrich és Turley köztik megfigyelésüket egy az Empis nemhez tartozó légyről. Figyelmük úgy irányult rá, hogy a levegőben apró fehér fénylő tárgyakat láttak lebegni, melyek helyüket változtatták, még pedig nem éppen csak a szél irányában. Közelebbről vizsgálták meg a dolgot és láttak egy kis hét milliméter hosszú léggömböt, mely egy fele akkora légyhez volt csatolva és ez kormányozta a léghajót. A léghajó tojásdad alakú, belül üres és apró kis gömböcskékből van összeállítva. Néha egy-egy kis muszlicát, legyecskét, rejt magában. A rovar a gömböt csakis röptében készíti, de hogy miképpen, még nincs kiderítve. Lehetséges, hogy a potrohok nyílásának valamely váladékából készül. □ A szenttéavatás költségei. Kevesen tudják, hogy az olyan szenttéavatásnak, amelyet a pápa nem a saját kezdésére rendelt el, a kérelmező tartozik fizetni a költségeit. A szertartási kiadások és egyéb költségek pedig közel százezer lírára rúgnak. A kérelmező csak magának a Szent Péter-templomnak kibéreléséért húszezer líra díjat fizet. A templom feldíszítése pedig körülbelül ötezer lírába kerül. Ezenkívül közel tizenháromezer lírát emésztenek meg az új szentről szóló képek, leírások, amelyeket a hívők közt osztanak szét. A szentté avatott egyén művészi kivitelű képe, amely a pápa tulajdona lesz, tízezer lírába kerül. Ehez járulnak a kórus díjai, a világítás ára, a dekrétum taksája s végül azok az ajándékok, amelyek a szereplő bibornokokat s a ceremóniáknál segédkező papságot és szolgasereget feltétlenül megilletik. □ «Egyszer volt kutyavásár» Budán. Kevesen tudják az eredetét ennek a mondásnak, habár sokat hajtogatják. Krenedits Ferenc az Állatok regevilága című most megjelent munkádban így meséli el, hogy a népszerű mondás honnan eredt: Buda alatt két ember szántogatott, az egyik hat ökörrel, a másik pedig kettővel. Mátyás király, aki éppen akkor arra járt, látta, hogy igen nehezen szakad fel a szegény ember földje, biztatta tehát a hatökrös gazdát, mondván : — Adjon oda a hatból kettőt a szomszédnak, hogy jobban győzhesse az is a szántást. Erre a hatökrös gazda odafelel a királynak: — Majd siet! . . . A jó király, látva, hogy semmire sem megy a jómódú paraszttal , tovább haladt. Előbb azonban felbiztatta a szegény zsellért, hogy a szent-mártoni vásárra adja el a két ökrét s vegyen az árából annyi bundáskutyát, amennyit csak bir, azután hajtsa fel a falkát a budai vásárra s a többit majd meglátja ... A szegény ember szót fogadott — bár sok baja volt az után a kutyáival, de azért mégis csak eljutott valahogyan Budára. Nem is kellett ott sokáig várakoznia : Mátyás király megjelent a vásárban s megismerve emberét, megvette tőle a sok kutyát, még pedig jó pénzért. A szegény ember nyomban vett magának hat ökröt, még maradt is egy csomó pénze, amelyivel azután nagy vigan indult hazafelé. Fülébe jutott az eset a szomszédoknak ; nosza, kapja magát a gazdag zsellér, eladja mindenét, a pénzen összevásárol egy nagy falka kutyát s viszi fel Budára. Csak várta azután a vásáron Mátyás királyt, ki azonban maga helyett egy apródot küldött hozzá ezzel az üzenettel: «Egyszer volt Budán kutyavásár». Ilyenformán mind a nyakán maradt a sok kutya a szívtelen szomszédnak, vihette haza, szánthatott velük.