Pesti Napló, 1901. február (52. évfolyam, 32-59. szám)

1901-02-01 / 32. szám

! ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ► Egész ma ... 38 kor. — fill. Félévre_ _ 149 a Negyedévre— 7 » . Egy hóra—... 2 . 40 , Egyes szám — 8 fill. Vidéken— ... ...10 „ Apróhirdetések ára: Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petit számítással, díjszabás szerint. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szerkesztőség: TI., Teréz-körút 21. , TI., Teréz-körut 23. 32. szám. Budapest. 52-dik évfolyam. Péntek, 1901. február 1. Szegényügy. Budapest, január 31. Dr. Szalán Mihály könyve, mely ma a «Szegényügy»-ről megjelent, s Budapest szegényügyének végleges rendezéséhez terveket és adatokat szolgáltat, nemcsak komoly és becses momentum a szegényügy társadalmi és kormányzati rendezése körül, hanem kezdettől végig érdekes és lebilincselő olvasmány is. A gond és az alapos stúdium, melylyel a szegényügy rendezésének képe meg van rajzolva abban, át van melegedve az inspirációtól, mely a szerzőt lelkesíti, s a száraznak tetsző részletkérdések közepette is a humanizmus és a megtisztult szociálpolitikai szempontok régiójába emeli fel. A koncepció, melyet Szalay Mihály, nemcsak más államok mintájára, hanem a fővárosi s általában a hazai viszonyokhoz is alkalmazkodva kifejt, figyelemre méltó s teljes mértékben megérdemli az illetékes tényezők érdeklődését. Szalay Mihály könyve abból ,az alkalomból készült, hogy a belügyminiszter egyenes és határozott felhívására a székesfőváros elkészítette a szabályrendeletet «a székes-főváros által gyakorlandó közsegélyezés módjáról és mérvéről,és a könyv részben ennek a szabályrendeletnek bírálatát, részben kiegészítését tartalmazza. Teljesen igaza van Szalay Mihálynak abban, hogy az a mód, melylyel a főváros közjótékonysági bizottsága eddig a közjótékonyságot gyakorolta, nem kielégítő , hogy abban a személyi motívumok domináltak inkább, mintsem az igazság és az objektivitás. Hogy túlságos nagylelkűséget gyakorolnak néha olyanokkal szemben, akik kevésbbé vannak arra szorulva, és sokszor túlságos ridegséget olyanokkal szemben, akik pártfogók hiányában csak szegények s elhagyottak. A könyv, midőn jótékonyságról beszél, mindig csak a közjótékonyságot érti alatta, s az egyes egyének jótékonyságával nem foglalkozik. Elsősorban a hatóság és a társadalom együttműködéséből indul ki, s keresi e kettő közt a helyes kapcsolatot. Mert, úgymond,a kapcsolat hiánya okozta, hogy temérdek ember méltatlanul részesült jótéteményben, míg más érdemesebbek ezek nélkül szűkölködtek ; a kapcsolat hiánya okozza, hogy egyes élelmes alakok az irgalom szent nevében maguknak kényelmes életet biztosítanak ; míg mások, kevésbbé szemfülesek, még keserves munkával sem tudnak száraz kenyérhez jutni.» Nagyon helyesen mondja a könyv szerzője, hogy nálunk Budapesten van ugyan valami kapcsolat a főváros szegényalapja és a közjótékonysági magánintézetek közt, de az elv, mely a segély nagyságát megszabja, inkább szatírába, mint a valódi jótékonyság keretébe illik. Ila tudniillik — írja a könyv — «az intézet élén királyi herceg vagy hercegnő áll, akkor a segély a legeslegnagyobb. Ha szimpla hercegnő, akkor legnagyobb. Ha grófnő, akkor nagyobb. És igy lefele haladva, a «nagy» végképp elfogy, s a «zacsiny» mindinkább növekszik a semmiig. Ezzel a rendszerrel szemben Szalay Mihály könyve központi szervezetet kiván létesíteni, mely egyesítse a hatóságot a közjótékonysági intézetekkel; s miután ez a szervezet lehet önkéntes és lehet kötelező, a** könyv inkább az előbbihez hajlik. Szükségesnek tartja a segélyreszorulók törzskönyvének létesítését, mely az összes segélyreszorulókat és segélyben részeseteket nyilvántartja, amivel természetesen együtt jár az, hogy a városi hatóság a szegényügy irányítására és ellenőrzésére központi irodát nyit. A törzskönyv a szegényügy összes anyagáról oly biztos képet kell, hogy nyújtson, mint a földbirtokról a telekkönyv. S ebből a szempontból szükségesnek tartja, hogy a felekezeti jótékonyságot gyakorló egyházak is felhivassanak, hogy adataikat beszolgáltassák a központi irodának. Mindebből következnék, hogy megfelelő számú szegény gyámi vagy gondnoki állások létesíttetnének, s egyfelől minden segély ezek kezén menne keresztül, másfelől ezek mind személyesen ismernék azokat, akiket segélyben kellene részesíteni. A szövetség megalkotására nézve konkrét javaslatot terjeszt elő a könyv, mely javaslat nemcsak az igazgatás módozataira terjed ki, hanem a kérdésnek pénzügyi oldalaira is. A nyílt jótékonyságról szóló fejezetben a szerző azt az elvet állítja fel, hogy ne a szegény ember keresse fel a módosabbat, s kérjen töle segélyt, hanem a főhadnagy bűne. " .•----A Festi Napló eredeti tárcája. — A vonal fölött összeráncolnám a homlokomat és megrontanám a mai rendszert: már a katona is sikkaszt! Eszembe jutna arra tanítani az egyenruhás urakat, hogy ebből is láthatják, mennyire nem ér semmit az ő külön elzárkózottságuk, katonai becsületérzésük, kötelező urhatnámságuk. Tán meg is sürgetném az új katonai büntetőtörvénykönyvet, vagy a közigazgatás államosításában találnám meg a mindeneken segítő csodaszert. Itt, a vonal alatt egészen mást látok. Látok egy csomó kaján arcot, kifogástalan polgári kabátban. Annyira érthető, ha a polgárság egy része, melylyel való békés egyetértést még mindig ápolnia kell a katonaságnak, kárörvendve szemléli a székesfejérvári bűnöst. Végre meg van törve az uniformis varázsa! Ti, akik a kardotokkal csörtettek s akik beveritek a fejünket a becsület szent nevében, ha véletlenül mmi a tyúkszemetekre hágunk, vagy ti berúgtatok, most beszéljetek! Koldusok vagytok, mint mi és csak adjátok az urat, mint mi. És félreléptek, mint mi és tagadtok, mint mi, ha tisztes társas életben ti urak vagytok és lenéztek bennünket, de a börtönben találkozunk : Szervusz, pajtás! Föltámad bennem is a kasztgyűlöltt szellem és kérdem a szenzációtól ájuldozó polgári társadalomtól: mi olyan nagyon különös ebben az esetben ? Az-e, hogy egy ember kasszát rabolt, vagy az, hogy katona rabolt kasszát ? Az első eset mindennapos, hány betörő művéről számol be a rendőri rovat három sorban és a kutya sem törődik vele. Tehát a bűnös uniformisos volta? Ej, ej, a szenzáció igazat ad katonáéknak, ha külömbnek tartják magukat a polgáriaknál. Hiszen, ha ezek oly nagyon különösnek találják az esetet, egyetemben nagynak is vallják, hogy katatonatiszttel ilyesmi abnormisabb, mint civiltől? Ugyanaz az elfogultság ez, mint a másoknál! De ez is csak futó impresszió, mi közöm az általánossághoz. Bevallom, hogy demokrataság ide, demokrataság oda, én azt a sikkasztó tisztet szánom, jobban, mintha nem volna katonatiszt. És amíg állította, hogy egy borzasztó félreértés áldozata, hittem neki és most ujjonganék, ha csakugyan borzasztó félreértés áldozata volna, csak azért, mert katonatiszt, csak azért, mivel dogma szerint a katona kényesebb a becsületére, mint a civil. Nem akarok fiskáliskodni. Ez a szerencsétlen ember, mint az elvadult bogár belerohant a tűzbe, mert félt tőle. Tessék okoskodni az okoskodóknak, én értem, hogy kritikus pillanatokban az emberek elvaduló bogarak. A nézőnek borzasztó ellentmondás: ki akarta fizetni adósságait, hogy kardbojtját el ne veszítse, és lopott és elvesztette a polgári becsületét és a szabadságát is. Gaztett a becsületért ! Micsoda őrültség és mi ekkora rendszer ebben az őrültségben. Ila pénze fogytán azért lopott volna, hogy mulatságaiban fönn ne akadjon, akkor is érteném. Ismerem én a szegénység fejvesztett tékozlásában rejlő tragikumot. Könnyelműség! Milyen kényelmes szó ! Látod a fiatal tisztet, kardját csörtetve, minden női kalap alá kíváncsiskodva, kávéházban, orfeumban és még roszszabb helyen. Foly a sárga lé, viharzik a kacagás, vélnéd, ez az ember jókedvében kirúgná a földet a lába alól. De csak lesd meg, mikor hazatér, mikor kábultan és csömörletesen ledől az ágyára és a fal felé fordul és a fogát öszszevicsorítja. És jönnek a látományok: hiénaarcú emberek váltókkal a kezükben, szegény mesteremberek számlákkal, szomorú női arcok a messze otthonból — uram Istenem, mi szörnyű ára az átdorbézolt éjszakának! Aztán jön a reggel erkölcsös fogadkozásaival, telik a nap s a szegény ember azt gondolja: ma nem megyek. Aztán átlátja, hogy nem ő parancsol magának, hanem mások, nem ő mulat, hanem talán mások sem. És reszkető lélekkel indul meg a pajtásokkal, s mig kardja hepciásan csörtet a kövezeten, s az utána nézők azt gondolják: mennek a tiszt urak malatni — a szerencsétlen ember egyet ránt a vállán és azt sóhajtja magában : megyek a kálváriára! Könnyelműség ? Én nem igen hiszek benne. Vannak szenvedélyek és vannak megátalkodott szokások, miknek lebírása a lehetetlenséggel határos. A könnyelmű embert úgy látjuk, mint aki nem törődik a holnappal. De ezek a lumpoló tisztek tisztában vannak azzal a holnappal és rettegnek tőle. Az ellenállhatatlan kényszer nyomása után mind igen helyesen ítélik meg Mai számunk 10 oldal.