Pesti Napló, 1901. szeptember (52. évfolyam, 240-269. szám)
1901-09-01 / 240. szám
10 szám. Budapest, vasárnap JPEJSTI TSULE*T,j. 1901. szeptember 1. Irnak oly nagymérvű jogokat, mint mint adott. S ha mindazok a vádak igazak lenek, akkor a Hazánk névtelenje tudna esést fölhozni a múltból arra, hogy a mai nép fellázadt volna a zsidók els üldözte volna a zsidókat. De a eseteket a történelem nem tud egyet fölmutatni. A «zsidóüldözés» csak krónikaírók részéről történt meg, akik ■t nagyrészt papok, egyházi szempontbi gyűlölték a zsidót. És tény az is, hogy az egyháznak sikerült. Európa több országán véres zsidóüldözéseket előidézni, Magyarságon ilyen elő nem fordult soha. Csak a negyedik században, a pestis és a flagelsok befolyása alatt történt meg, hogy adóellenes európai áramlatnak Nagy Lajos tudott ellentállani, s a zsidóságot kiutasíta Magyarországból. De minő alakban? A szelidebb formában. Minden vagyonukat ghagyva nekik. Az akkori idők fogalmai szet ez a legnagyobb elismerés jele volt. S vanazok a zsidók, akik a XIV. század közén kivándoroltak Magyarországból, nem egem egy félszázad alatt mind visszatértek. És ami nyoma sincs a történelembennak, hogy ez a visszaköltözés a magyarok izéről nyugtalanságot, vagy elégületlenget okozott volna. Mit bizonyít mindez ? Azt, így a zsidók üldözése Magyarországon mindig illő befolyás, kívülről jött kényszer követkesse volt. Valamint hogy az a lappangó antiemitizmus, mely ma is a legheterogénebb emeket egyesíti s a leghomogénebb elemeket elválasztja egymástól Magyarországon, csakis is befolyás következménye, s gyökerei és vejtő motorai ugyanazok, melyek a középkorban éltak. És miért nem oldották meg már régen a didai bevándorlások kérdését? — Hiszen tvetlen egy ember, még magyar zsidó sem tiltkoznék ellene!— Miért nem oldják meg? — Miért nem sürgetik az erre vonatkozó törvény megalkotását? — Ez az, ami érthetetlen! — Hacsak az nem magyarázza meg, hogy kovász tanánt tartogatják az antiszemitizmus dagasztjához. S mialatt a Galíciából bejövő zsidók ilen panaszkodnak, azalatt a társadalmi sérteetések és ellenszenvek összes nemeit kimerítik , honos és magyar zsidóság folytonos lealázáára és boszantására. Az egész középkorban sohasem volt Magyarországon Ghetto. De most, a huszadik században, minden téren megnyilatkozik a törekvés, hogy a magyar zsidóság külön éljen, száműzve a nemzet politikai és társadalmi egyeteméből. Hát igen! mi ezt az irányzatot A tehetséges szende (mert az): Én hát . . . Hát maga hogy kerül ide a mi vidékünkre ? Az ünnepelt drámaíró: Én .. . én .. . nekem erre volt dolgom. A tehetséges szende: No mert olyan arcot vág, mintha valami légyottja nem sikerült volna. Az ünnepelt drámaíró (szelíden): Nekem? Hát olyan embernek ismer, akit bele lehet ugratni valami ostobaságba? Én csak komoly légyottokra megyek el . . . De tudja-e, hogy magát már évek óta nem láttam ? A tehetséges szende: Oh én gyakran láttam magát. . . színházban . . . egyebütt ... de hát persze, az ilyen nagy emberek nem veszik észre a magamfajta jelentéstelen kis lányokat . .. A.Z ünnepelt drámaíró: Kis lányokat ? Tudja-e, hogy amióta utólszor láttam magát, kicsi szinitandai növendékből bűbájos nővé virágzott. A tehetséges szende (érdeklődéssel): Azt hiszi ? Az ünnepelt drámaíró (a visszaemlékezések hatása alatt) : Az igaz, hogy akkor még én is csak egyszerű de érző szívű riporter voltam... A tehetséges szende: Emlékszik a nagy sétákra ? Az ünnepelt drámairó: A gyönyörű délutánokra ... ha jól tudom, minden délután hazakísértem magát az iskolából. . . A tehetséges szende : Sőt színház után is... Az ünnepelt drámairó: A nagyszerű vacsorák . . . tudja-e azt, hogy maga egy óvatlan pillanatban örök hűségről beszélt nekem ? A tehetséges szende (ártatlanul): Lehet . . . de higgye el, csak azért mondtam, mert maga el akart venni feleségül. . .. is ama vegyi folyamat megakasztásának tartjuk, melynek megakasztása káros a magyar nemzet jövőjére nézve. És különösen akkor, mikor százados tapasztalatok győzhetik meg a magyart arról, hogy külön tömegekben élő nemzetiségeit nem tudja megmagyarosítani, s nem is fogja megmagyarosítani mindaddig, míg óriási számbeli és szellemi többséggel és felsőbbséggel, és egy teljesen kiépített állami szervezettel nem tud úgy rájuk nehezedni, hogy a legszívósabb ellentállás is széttörik ez alatt. S hogy ebben a feladatban a magyar nemzeti érdek, úgy nyelvi, mint kuturális szempontokból, igenis számíthat a magyar zsidóság támogatására, ez kétségtelen. És amilyen hamis képet fest a Hazánk névtelenje a zsidók történelmi múltjáról Magyarországon, épp olyan értékűek az ő tudákos incselkedései, melyekkel a mi adataink egy némelyikébe beleköt, vagy reflexióink egyikét-másikát históriai bonckés alá veszi. A régi oligarcia összes bűneit és hibáit igazolva látja abban, hogy a kevésszámú magyarság uralkodni tudott az összes meghódolt fajokon, s azok sohasem lázadtak fel a nemesség ellen. Hát miként lázadhattak volna fel, mikor előbb rabszolgai, utóbb jobbágyi helyzetben egymástól szétszórva éltek ? s nem lázadtak-e föl rögtön, midőn fegyverhez juthattak, s összeverődhettek ? S nemcsak Dózsa György alatt lázadtak fel, hanem már 1437-ben is volt Erdélyben pórlázadás , és lázadás készült 1791-ben is, mikor a túlzó főnemesség a Mária Terézia és József rendeleteit, melyeket a jobbágyság sorsának javítására adtak ki, azon a címen akarta eltörölni, hogy azok «nem az országgyűlések hozzájárulásával» hozattak. És a múlt században is, a felsőmagyarországi koleralázadásban is, nem játszott-e nagy szerepet az urak elleni elkeseredés ? És szembeállítván az idegen elemek befogadásának történelmi vegyfolyamát az indigenek nagy számával, a Hazánk névtelenje abban keresi ennek a vegyi folyamatnak igazi értékét, hogy a magyar mint «arisztokrata nemzet sohasem a tömegeket szívta fel magába, hanem csak az arisztoszokat, akik őhozzá méltók voltak». Ma talán igy van, s igy akarna lenni bizonyos körökben, — de hogy a nemzeti királyok alatt nem igy volt, az már abból is kitűnik, hogy minden privilégiumot a királyok adtak, s a régi főnemesség épp úgy gyűlölt minden új indigenát, mint ahogy mindig gyűlölte, s ha szerét tehette, üldözte a városi polgárságot. Azt a városi polgárságot, melyről a Hazánk névtelenje még azt sem akarja megengedni, hogy a tatárjárás után megy-Az ünnepelt drámaíró: Köszönöm. Ez a vallomása igazán megható. A tehetséges szende : Hát nem különös, hogy az ember évek múlva így találkozik ? Az ünnepelt drámairó : Milyen gyönyörű véletlen ! A tehetséges szende : Ha valaki ma reggel azt mondja nekem . . . Az ünnepelt drámaíró: Hogy én ma délután magával találkozni fogok .. . Mindketten együtt : Kinevettem volna! Az ünnepelt drámaíró : És hogy ilyen szeretettel beszélgetünk ... ha jól emlékszem, haragban váltunk el .. . A tehetséges szende : És milyen haragban ! Kelemben maga volt az oka . . . maga volt az, aki csúnyán viselkedett . . . Az ünnepelt drámaíró: Már nem emlékszem ... de valószínű . . . Szóval, hibáztam, ugye ? A tehetséges szende : De mennyire ! Az ünnepelt drámairó (bizonyos melegséggel) : És ha most jóvá akarnám tenni? Nem lehet? A tehetséges szende (fejcsóválva) : Nem . . . (Magában): Határozottan megvénült . . . Az ünnepelt drámairó (magában): Csodálatos, hogy minden szende inklinál a hízásra . .. (Kis szünet. Egyik sem tudja, mit mondjon. Végre megtöri a csendet a tehetséges szende : írhatna nekem egyszer egy szerepet . . . * Az ünnepelt drámaíró (szórakozottan): Majd megpróbálom . . . A tehetséges szende: Próbálja meg! . . . Az ünnepelt drámaíró : Ez . . . ez . . . minden ? vert ragadva, «hazafiságból» védte a hazát. Azt mondja erre a Hazánk névtelenje, hogy nem a hazát védték azok, hanem a saját bőrüket ! De ha ez az ítélet megállhat, miért nem védték a bőrüket hasonló hősiességgel a pórok, akik birkanyáj gyanánt hagyták magukat a tatárok által leöletni ? Azt is kétségbevonja a Hazánk névtelenje, hogy a nemzeti királyok «mobil» elemet, azaz kereskedőket édesgettek, vagy hoztak volna Magyarországba, s szeretné, ha ennek ellenkezőjét bebizonyttanák. íme néhány bizonyító adat. Horváth Mihály (Kisebb történelmi munkái, II. kötet 154. lap) Írja : «Királyaink különféle szabadalmakkal édesgették be a külföldi kereskedőket..» Ugyanott, a 161 -ik lapon írja: «Honi városaink szabadságaikat majdnem mind Róbert Károlytól, Nagy Lajostól és Zsigmondtól nyerték; éppen azon korban, melyben kereskedésük legvirágzóbb állapotban valt. Ezen városi polgárokban nyert a király is igazi alattvalókat. De érezték is azt fejedelmeink, s azért pártolták annyira a városokat, azért szaporították számukat. Még azon korszakban is, midőn a gyönge királyok alatt az oligarcia féktelensége az országot sanyargató, — egyedül ők, a városiak voltak a polgári szabadság védfalai. Ők egy rendszeres hadat alkottak városuk kebelében, gyakorlák magukat a fegyverforgatásban, oly vezérek alatt, kiket önmaguktól választottak; s eképp a műipar és kereskedés szabad polgárokat képzett, kik szabadságaikat védelmezni tudták.» íme, ilyen szerepük volt Magyarország történetében az idegenből szakadt iparos és kereskedői elemeknek; s ezek nem voltak galíciai zsidók, sem hamis pénzek behozói. S igazán mosolyra indító, midőn a Hazánk névtelenje egy Segesser nevű külföldi író munkájából akar kitanítani bennünket arra, hogy a Mátyás király híres fekete-seregének javarésze idegen elem volt. Hát kell ehez Segesser? Hisz jobban megmagyarázta ezt Salamon Ferenc,még azt is kimutatván, hogy nemcsak a Mátyás fekete serege állott idegenekből, hanem Hunyady János betanított serege is, melylyel győzelmeit aratta, majdnem egészen idegen zsoldosokból állott. S még ennél is szebb, midőn a Habsburgok alatt, az idegenajku városok hazafiságát tagadva, a protestantizmusból magyarázza meg a Hazánk névtelenje azt a Habsburg-ellenes magatartást, melyet a városi polgárság tanúsított. S magyarázza nekünk, akik ennek a Nemzeti Ideáiban, «a történelmi csoda» címe alatt egy egész fejezetet szenteltünk. De elég is ezekből a kicsinyes, és csak mosolyra érdemes történelmi kötekedésekből. A tehetséges szende (mosolyogva): Istenem, ha már a véletlen így összehozott. . . nem akarom még arra is megkérni, hogy protegáljon ... Az ünnepelt drámaíró: De csak kérjen meg . .. most már úgyis mindegy . . . azt is meg fogom próbálni . . . A tehetséges szende: Maga igazán nagyon kedves . . . Az ünnepelt drámaíró (hirtelen elhatározással) : Tehát még egyszer Isten áldja meg és minden jót! A tehetséges szende (megkönnyebbülten): Isten vele kedves ! Az ünnepelt drámaíró: Nem kisérem el . . . bocsásson meg . ... de én erre megyek . . . A tehetséges szende: Én pedig amarra . . . Pá . (kecsesen ellibeg.) HARMADIK JELENET. A tehetséges szende (magában): Milyen másképpen képzeltem ezt a találkozást! De úgy kell nekem . . . minek akartam gyermekkori álmaimhoz visszatérni ! Ez az ember egyszerűen kiállhatatlan. (Csöndes nevetéssel): Szerencsére nem vette észre, hogy én telefonoztam neki . . . NEGYEDIK JELENET. Az ünnepelt drámaíró (magában): Ostoba dolog volt ... de úgy kell nekem ... Az ember ne akarja a régi szerelmeit fölmelegíteni. Ez a kislány egyszerűen kellemetlen .. . (Fölényes gúnymosolylyal): A legmulatságosabb az, hogy a kis állat azt képzeli, hogy nem ismertem meg a hangját a telefonon . . .