Pesti Napló, 1901. szeptember (52. évfolyam, 240-269. szám)

1901-09-06 / 245. szám

245. szám. Budapest, péntek FESTI NAPLÓ. 1901. szeptember 6. 15 VITSTEN-ONNAN. A magányos ember. Egy ember ballag holdas nyári éjjel Nagy, hallgatag mezőkön egymagán És senki sincs, ki álmait zavarja A nyárszaki, bűbájos éjszakán. A hétköznap megannyi durva gondja Ügy elmarad mostan mellőle mind, Mikor az ég hímes csillagszemével Szelíd jósággal rája letekint, úgy elfelejti, hogy a nagyvilágban Mindegyre folynak véres, bús csaták, Lelkén e kép, a lét nagy csataképe, Mint régi emlék, halkan vonul át. És amit sző a nyári éjszakában : Álma fölött nő képe sem lebeg. Csak andalog virágos, nagy mezőkön Mint a magányos, boldog emberek. Fabula János. □ A Fejérváry báró honvédje. A honvédelmi miniszter nemrég meglátogatta a fejét, Korniss grófot. A hatalmas vendég hí­rére öreg negyvennyolcas honvéd jelentkezett a grófi kastélyban és kihallgatást kért a ke­gyelmes úrtól. A rokkant hősnek teljesítették a kívánságát s a miniszter elé vezették : — A menedékházba szeretnék bejutni ke­gyelmes uram, — szólt meghatottan az öregs báró Fejérváry nagyon megsajnálta: — Nincs ám ott hely mostanában, — fe­lelte neki, de tán majd idővel. A töpörödött vén katona szomorúan kö­szönt s indult reményeszegetten kifelé. Gróf Korniss, a miniszter veje azonban utána szólt: — Mától fogva én gondoskodom magá­ról, derék vitéz, holta napjáig ellátása lesz nálam. Az öreget nyomban el is vezették a gróf haraszti pusztájára, ahol jó szállást és ellátást kapott. □ Csokonai Lillájának arcképe: Dr. Jókai Géza komáromi orvos arról az érdekes hírről értesítette most a Debreceni Friss Újság szerkesztőségét, hogy megtalálták Komáromban Csokonai Vitéz Mihály Lillájának arcképét. Az érdekes arckép Kalicza Géza komáromi tör­vényszéki irodaigazgató tulajdonában van, aki azt a háza padlásán találta meg gondosan be­csomagolva. Kalicza apja 1856-ban vette meg ezt a házat a még akkor életben levő Lillától, aki a költözködés alkalmával felejtette ott az arcképét. A kép negyvenöt centiméter magas, olaj­festmény Lillát tizennyolc éves korából ábrázolja, épp abból az időből, mikor Csokonai a szerelmi dalokat zengette hozzá. □ Arany-ereklyék a Darnay-mu­­seumban. A sümegi múzeum páratlanul gaz­dag kéziratgyűjteménye, melyet szentmártoni Darnay Kálmán fáradhatatlan lelkesedéssel és bőkezűséggel gyűjtött egybe, újabban érdekes ereklyékkel gazdagodott. Darnay megszerezte a múzeuma számára Arany János tizenhét becses levelét, négy nagyobb prózai dolgozatát és jegyzeteit. Arany János leveleinek jórésze Kazinczy Gábor­hoz van intézve, van azokivül néhány levél, amelyet egyik-másik kiadójához irt a költő. Legbecsesebb 1851-ben Nagyszalontáról irt levele, mely érdekes képe azoknak az anyagi küzdelmeknek, melyekkel ez időben Arany vesződött, midőn függetlenítve ma­gát, tisztán múzsájának akart élni, akkor, amikor — mint levelében írja — a Magyar Hírlap­nak egész éven át dolgozott — tiszteletpéklányért. Hogy nélkülözései közt sem hagyta el humora, mutatja a levél­e része : — Hát Katalin mit csinál ? Az az egynéhány példány elkelhetett volna már, ha akart. Vagy tán a farsangon át sem kél el a Katalin kisasszony ? Bizony pedig mondom néked, sohasem esett volna oly jól néhány pengő forint, mint éppen most, midőn semmi, de semmi kilátásom sincs az ég alatt. Most teljesen «független» vagyok, de e füg­getlenség nagyon is fene dolog, írhatnék s Írnék most bezzeg eleget, de mi haszna ? Kérlek nézz utána, hogy áll «Katica», s küldj néhány pen­gőt, különben nem tudom, hogy leszek. Gyulait visszont köszöntöm. Válaszolj mielőbb és, ha lehet, éleszd fel az én csüggedett lelkemet néhány pengő forint harmatával. Adjon Isten. Őszinte barátod Arany János. A levél kétoldalas utóirata Mu­rdny ostroma című művéről és egyéb becses irodalmi dolgozatairól szól s igy végződik: De­­ nem beszélek többet hiába, nehogy az utóirat hosszabb legyen, mint a levél, mi körülbelül már is úgy van. Adieu ! Érdekes Aranynak további hét hosszú levele, amelyeket Kazinczy Gáborhoz irt 1862-ben és 1863-ban a Fösvény és a Tartuffe magyar fordítása tárgyában. E levelek egyikéhez van csatolva Arany hatoldalas kritikája Moliére Fösvényének magyar fordításáról. Egy másik levelében pedig Dan­m György kéziratának sajtó alá adásáról ír. A többi levélben többnyire a Kisfaludy-Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia ügyével foglal­kozik nagy buzgalommal. Becses Aranynak négyoldalas kézirata, melynek Széptani jegyzetek a cime, továbbá Toldi II." ré­széhez írt hatoldalas jegyzete. Darnay Kálmán most rendezi és sorozza be gyűjteményébe a becses kéziratokat. □ A világ leggazdagabb embere nem amerikai honpolgár, mint általánosságban válik, hanem angol származású. Neve J. Bell, tulajdonosa a Bernhep Bell and Go. cégnek i­s tömérdek délafrikai (kimberley-i) lányának. Vagyona két milliárd márka, ugyanannyi, amennyibe Angliának évenként a délafrikai háború kerül. Bell­er ennélfogva rövidesen el­pazarolhatná rengeteg vagyonát, csak azt az évi számlát kellene kifizetnie, amit sir Michael Hicks Beach esztendő fordultával az angol parlament elé terjeszt. Beit gazdagságát Li- Hung-Csangó közelíti meg, de a ravasz kínai váltig titkolja, hogy nagy vagyona van, mert fél, hogy az özvegy császárné önkénytelen osz­tozkodásra kényszeríti. A világ leggazdagabb embereinek sorában Robinson délafrikai bánya­­tulajdonos foglalja el a harmadik helyet 1600 millióval s csak ezután következik az érdekes listában Rockefeller petróleumkirály 1200, Wal­dorf Astor 800 és az orosz Demidoff herceg ugyancsak 800 millióval. Carnegienek az acél­­királynak is volt vagy 800 milliója, de ebből 150-et már elajándékozott s most annyi vagyona van, mint Morgannak, Vanderbiltnek és William Rockefellernek, akik tudvalevőleg az Egyesült­ Államok leggazdagabb emberei. □ Új «holttenger.» Sven Hedin, a hír­neves svéd utazó Tibetben nagy sóstengert talált, mely szintén olyan érdekes, mint Pa­lästina «holt tengere.» Óriási kiterjedésű, de nem mély ez az uj «holttenger.» A parttól egy kilométerre gyalogolni kell a vizben, hogy a csónakot elérjük s azután még egy kilomét­ r távollevő. (39) — Francia regény. — Irta: Montógut Maurice. — Egészen odaadtam magamat neked, csak téged szerettelek . . . A hangja az utolsó szavaknál mélyebb lett, de aztán a haragtól korbácsolva, megint csak gúnyos, iróniás hangon folytatta : — Ah, most már értem, hogy Falkenberg úr miért tévesztett össze bennünket, hisz olyan világos a dolog ! S más dolgok is olyan vilá­gosak, most már értem őket! El voltam árulva, magam voltam ! . . . S odafordult férje barátaihoz, akik komo­ran, szomorúan, rémülten álltak egy helyben. — Magam voltam s önök mind zárt karral, baráti szóval jöttek a házamba, üdvözölték azt a másikat ..... s egyikük sem ... ah, gyá­vák ! . . . Köszönöm önnek, Kamilla ! Aztán lassan odalépkedett Renée elé, aki borzadva hátrált. Ez volt a­ nyílt harc a fele­ség és a kedves között s a kék szem földre sújtotta a feketét. — Önnek ez a kenyérkeresete s ön kétszer próbált szerencsét. Önnel tehát hamar készen leszek: ki innen, ki innen! Mereven fölegyenesedve, lecsüngő karral s lehunyt szemmel hallgatta Renée, halotthala­­ványan, anélkül, hogy csak egy arcizma is meg­rándult volna a meggyaláztatástól. Ott volt most már a kálváriája végén , csak a lezárt szeméből csordult ki két nehéz könycsepp, amelyet már nem bírt visszatartani. — Ki innen ! — kiáltotta Lucienne kinyúj­tott karral. De ekkor előrohant Gábor. A két egyfor­mán szeretett asszony közé állva a szeren­csétlenebbiknek fogta a pártját, a megsértett­­nek, a sértővel szemben. — Lucie hallgas, nem tűröm , » J ! Az asszony dacos, kihívó hangon kérdezte­­ vissza ugyanazt a szót: — Nem tűröd ? Tán hallgassak ? — Igen, mert nem tudod, hogy Renée kicsoda. — Elég! — Nem is tudhatod . . . irgalmatlan vagy. Renée tébolyodott volt . . . nyolc évig. Egy feltámadott halott, egy kisértet volt, akinek megnyitottam a házamat... — A kisértet nagyon is eleven. De mivel ennek a hölgynek itt kell maradnia, tehát én felesleges vagyok itt. . . Jakab ! Erre a kiállásra a szendergéséből felriadt Jakab bámulva közeledett az anyjához , a ren­desen olyan szelid asszonyt ma nagyon rend­kívülinek találta s a hangos szóváltás is meg­ijesztette. Lucienne megragadta a fiát s odalökte az apjához : — Ketten vagyunk . .. válaszsz! De a gyermek megpillantotta Rendet, a jó­barátját, látta a halavány arcát, a könyeit, a keze reszketését. Odarohant hozzá és sirva kapaszkodott bele a ruhájába : — Ne sirj, nem szabad neked sirni! — Te is, — nyögte Lucienne leroskadva egy székre s zokogni kezdett. Egyszerre rekedt sikoltás hasította meg a levegőt, mindenki összerezzent s arra fordult e felé az új tragédia felé. Renée háttal a fal­hoz vetette magát s úgy sikoltott, mint hajdan, a tébolyodottsága napjaiban ; mint akkor, most is görcsösen hátrafeszítette a derekát, derék­szögben hajlította meg a magasra emelt jobb karját s mint a rettegő gyermek, eltakarta az arcát, a szemét s rekedt, vijjogó, vad sikolto­zása nem szűnt meg egy percre sem. — Megtébolyodott újra ! — kiáltott Gábor s rohant oda hozzá. Renée erre még hevesebben ismételte a szörnyű mozdulatot, még őrjöngőbben sikolto­zott s a szerető férfi erőtlenül roskadt bele egy székhet *-* v "•­ — Igaz, nem ismer meg többé . . . újra ott kezdi, ahol azelőtt, gyűlöl most már s önök is gyűlölnek! Engem mindenki gyűlöl! Elfeledte a féltékenységét, a félelmeit s odakiáltott az orvosnak és Falkenbergnek: Deschellerin, most rajtad a sor ... s te, Henrik, menj oda hozzá te is, hiszen te is szereted . . . — Hogyan! — kiáltott fel Lucienne, fel­emelkedve Kamilla karjaiból, — ez sok, én megyek ! A férfi odaállt melléje. — Maradj, maradj, én mondom neked! Vagy pedig vigyázz, hogy meg ne sirasd hol­nap, amit teszel! S a feleségét a kezénél fogvatartva, még egyszer odafordult a kedvese felé : — Henrik, Deschellerin, mondjátok neki.. . szentséges Isten, én is megörültem ! De az orvos és Falkenberg már odasiettek Renéehez, hogy támogassák. — Ez a visszaesés előttem valószínűtlennek látszik, — susogta az orvos Falkenberg fülébe halkan. — Ez még a meglepetésnél is több ne­kem, de nem tesz semmit, a leányt minden­­denesetre vigyük el innen. — Igen, vigyenek el, — suttogta Renée villámgyorsan. S a sötét kertre vezető nyitott ajtón át az esőtől korbácsolt éjszakában eltűnt Gábor ifjú­ságának képe, a halavány, komoly, barna, aranynyal erezett szemű leány. Gábor össze­zúzva, teljesen lesújtva a földön térdelt s ki­tárt karral nézett az eltűnő leány után. Újra belemerült a tébolyodottság éjszakájába; a barátai öntudatavesztetten vitték el, anélkül, hogy csak vissza is pillantott volna — csak a sikoltozása volt még hallható, az visszhangzott reszketően Morsalines fülében:­­ ez volt a búcsúszava! (Folytatása következik.) A

Next