Pesti Napló, 1901. november (52. évfolyam, 301-330. szám)

1901-11-01 / 301. szám

Tüntető parlament, Budapest, október 31. Gróf Apponyi Albert hatalmas egyéni­sége keret nélkül is tudott érvényesülni, de hogy miként emelheti ezt egy hozzá méltó keret, azt a képviselőház mai ülése bizonyította. Valóságos mámoros gyönyör­ködés volt az, melylyel ma az egész képviselőház az elnöki dobogóra tekin­tett, melyen gróf Apponyi Albert impo­náló alakja állott. Szavait, melyekkel elnöki program­mját fejtegette, nem csu­pán hallgatták, hanem szinte itták. S még a függetlenségi párt is, mely nem akarta, hogy Apponyit egyhangúlag vá­­laszsza elnökké a képviselőház, képtelen volt ellentállani Apponyi varázsának, s zajos tapsaiban dezavuálta azt a néhány szavazatot, melylyel Apponyi megválasz­tásának egyhangúságát csorbította. Az a nagy igazság győzött ma, mely nélkül az alkotmányos élet meg nem állhat, s nemzetek nagygyá nem lehetnek, s az a nagy igazság, hogy mindenki a megfelelő helyen és az őt meg­illető hatáskörben legyen. Gróf Appo­nyi Albertet, mióta pártvezér meg­szűnt lenni, s pártjával együtt a szabad­elvű pártba olvadt, nem láttuk a meg­felelő helyen. Az okokat ne keressük. Ma túl vagyunk mindezeken, — s gróf Apponyi Albert, mint a képviselő­ház elnöke, olyan magas piedesztálon áll, melyhez harmincéves múltja szolgáltatja a lépcsőket. És ha nagy elégtétel volt Apponyinak a mai tüntetés, melylyel a képviselőház kifejezte iránta rajongó tiszteletét, — nem kevesebb elégtétel volt ez a tüntetés Széll Kálmánra nézve is, aki ezt így koncipiálta. Széli és Apponyi képviselik ma azt a két nagy eszmét, melyek egymást egészítik ki . Széli, mint kormányelnök képviseli a hatalmat erkölcsi korlátok közé szorítva, s Apponyi képviseli a szabadságot,a­melyet szintén csak az erkölcsi korlátok vehet­nek körül. E két nagy eszmének azért kell egymást kiegészítenie, hogy egymást meg ne egyék. Mert ha ez a két nagy eszme nem egészíti ki egy­mást, akkor a hatalom megeszi a sza­badságot, vagy a szabadság marcangolja szét a hatalmat. Azért tehát Szél­nek és Apponyinak is ki kell egymást egé­szíteniük. Ki is fogják egymást egészíteni. Mert senkinek nem fekhetik annyira szívén, mint Apponyinak az, hogy Magyarorszá­gon a hatalom meg’’'hasson és erős le­hessen erkölcsi alapokon !­ Ha ez nem bizonyul lehetőnek, akkor Apponyinak egész élete tévedés volt. Tiszta válasz­tásokon összekerült majoritásnál nem hiányozhatik az az egység, melyet tisz­tán az erkölcsi motívumok fegyelmez-­ nek. De fegyelmezve kell lennie a több­ségnek akkor is, ha a fegyelem nem a félelemnek, vagy az erőszaknak követ­kezménye. Ezt az erkölcsi fegyelmet kérte tegnap Széll Kálmán a szabadelvű párt ér­tekezletén. S ennek az erkölcsi fegyelem­nek egyik záloga van az Apponyi kezé­ben , és pedig nemcsak mint a képvise­­lőház elnökének, hanem mint az állam­férfinak is kezében. A képviselőház elnöke arra van hivatva, hogy a képviselőházat fegyelmezze a maga erkölcsi hatalmával. Hogy ne ereszsze be oda a vad szenve­délyeket, a forradalmi szellemet és a műveletlenséget. Az államférfi arra van hivatva, hogy a szabadelvű­ségben a nem­zetnek vezérfáklyája legyen. Mert azzal, hogy Apponyi házelnök lett, nem vonta ki magát a politikai szolidaritások köte­lékei alól. Nem szűnt meg az az Apponyi lenni, aki valaha nemcsak az ellenzék­nek, hanem a legnagyobb nemzeti esz­méknek is vezére volt, s aki mint ilyen egyesült Széll Kálmánnal a szabadelvű lobogó alatt. Hogy Apponyi Albertben, mint a kép­­viselőház elnökében elvesztjük egyelőre a nagy szónokot, mit tesz az? — Megkaptuk Apponyi nagy individualitását a tettek mezején. Hisz az a nagyszerű programm is, melylyel Apponyi ma megkezdte el­nöki «hallgatását­», már egy nagy tett volt, s minden elnöki fényében ennek Őszi rózsa. őszi rózsa, fáj a lelkem Hogyha nézlek, Nem jutott a boldogságból Sóba részed. Tüzes napfény forró csókja Sohso éget, Csak a hideg őszi eső Csapdos téged. Dideregsz és fehér ruhád Dér belepte, Nem udvarol, nem becézget Tarka lepke. És ilyenkor, októberi Hűs napokban, Szived egy bús sejtelemtől Reszket, dobban. Megérzed te, árva virág Már előre, Hogy letépnek s kivisznek a Temetőbe. Hogy halálod még búsabb lesz Mint életed, Hogy ott hervadsz, könnyel ázott Sírok felett. Őszi rózsa, azért vagy te Nekem drága, Mert te vagy a szomorúság Bús virága. Feleki Sándor. 52-dik évfolyam. 301. szám ELŐ­JOZETtísi JÖLVÜ Egész Éne _38 kor. — GiL Félévre _ _ 14 # — 1 Negyedévre _ 7 „ — 0 Egy Jióia_ _ 3 , 40 , Egyes szám M Vidéken__ » üli ... 10 » Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI,* Andrássy-út 27. Apróhirdetések óra: Eg­y szó 4 ST-ér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petit számítással, díjszabás szerint. Üvgyesén minden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1901. Főszerkesztő: Ifj. Ábrányi Kornél. Főmunkatárs: Surányi József. Péntek, november 1. Kirándulás a tavon. — A Festi Napló eredeti tárcája. — Irta: Szom­aházy István. Mikor Petterson, a hires tenorista, Sonders­­bergbe, a birodalmi székvárosba megérkezett, a vasútnál két tekintélyes férfiú várta: egy pikkelhaubos katona, s egy köpönyegbe burkolt, kecskeszakállas úriember. A katona XVII. Frigyes Keresztély, az uralkodó herceg nevé­ben jött, hogy a vendégszereplő művészt az udvari ebédre meghívja ; a kecskeszakállas pe­dig mint a sondersbergi színház tagja mutat­kozott be a hirneves idegennek. — Ünnepelt mester, — szólt a kecske­szakállas, — engedje meg, hogy egy szerény kol­légája lelkesedve így kiáltson fel: Salve! Üd­vözlöm önt a sondersbergi színház és a son­dersbergi közönség nevében! — Kolléga úr szintén az énekművészet apostola ? — kérdezte a vendégművész nyá­jasan . . . — ügy van, mester, bár az ön dicsőségé­nek napjához képest én csak pislákoló mécs vagyok. De azért engedje meg, hogy megszo­rítsam a kezet, amely annyiszor dúskált a ba­bér és a borostyán erdejében . . . A kecskeszakállas erre intett egy draskó­­nak, s alázatos mosollyal helyet foglalt a ven­dégművész mellett. — Természetesen a Kék oroszlán­ba me­gyünk? — kérdezte szolgálatkészen. — Hogy az oroszlán milyen szinti, az nekem, barátom, tökéletesen mindegy. A fő, hogy megmoshassam a kezemet, s egy tisztes­séges kabátot, vehessek magamra ... Lenek — így hívták a helybeli énekest — megvárta, amíg a vendégművész átöltözködik, aztán híres kollégáját elkalauzolta a színházba. Mikor Petterson az igazgatóval végzett, a kecskeszakállas már a kisajtóban várakozott rá. — A mesternek mi a programmja a mai napra ? — Tud valami okosat ? — kérdezte Pet­terson. Lenek hódolattal meghajolt. — Ha szívesen veszi, bátor leszek némi javaslatokkal szolgálni.. . Délelőtt bejárjuk a várost megnézzük a lovasszobrot és a Goethe­­múzeumot, délben pedig megebédelünk a Kék oroszlán­ban . . . Ebéd után a mester kissé lepihenhet, alkonyattájban aztán csónakkirándu­lást teszünk a sondersbergi tavon ... — Csónakkirándulást márciusban? — szó­lott a tenorista csodálkozva. Lenek az ég felé emelte a kezét. — A sondersbergi tó a legpompásabb víz egész Európában ... Kék, mint az olvasztott zafír, a levegője pedig csupa fűszer, csupa hegyi illat... A mester föl fog újulni, ha a kirán­dulásról visszatérünk... — De a hidegség, tisztelt barátom, a hi­degség . .. Csöpp kedvem sincs ám ahoz, hogy a körutam elején náthát kapjak . .. — Náthát? Vegye tudomásul mester, hogy a legmakacsabb nátha is elmúlik sondersbergi tó vizén . . . — De talán mégis jobb lenne, ha néhány korsó bajor sört innánk estefelé. — Sóit a föllépését megelőző estén? In­kább arzénikumot, mint hideg sört ... Én mondom ezt önnek, aki kerek harminc esztén- Mai számunk t'i oldal.

Next