Pesti Napló, 1902. január (53. évfolyam, 1-30. szám)

1902-01-01 / 1. szám

s­i Újévkor. Öreg Idő megdermedten Ül az örök Egyetemben. Meg se moccan, úgy ül ottan Szemét is lezárva, Se előre nem tekint, se hátra. Kicsinyes a véges ember, Ujjat húz a végtelennel, Méri­s teli Cövekeli, hever egy-egy éket, Hogy az Idő — úgymond — eddig lépett. S a rémre, mit maga festett, Örökösen félve lesked, Kort erőtet, Esztendőket, Majd napokat mérve, Majd parányi órát, percet végre. 6­ esztendő, uj­ esztendő, Te elmúlott, te jövendő : Határfokon Én úgy fogom Poharam, mint máskor, Mit se tartva kortól, hervadástól. Mert nem az a koros ember, A kit nehány nagy év terhel, Az az agg, ki Dalba kapni Ifjan se tud, — ejhal ! Az az agg, ki ifjú bár, de meghal. Míg szivem­ben egy dal zendül Rózsáról és szerelemről, Míg lelkemen Száz érzelem Pezseg, jön-megy, esd, vár — Azt se tudom: hányadik év ez már! Szabó Endre. \t »— 1­53-dik évfolyam. 1. szám. ■TZETÉSI KIUS: i O _ 28 tor. — Sír. -------14 , - , JVT8 _ 7 , — » a— — 3 , 40 » •te uam w M 8 fill „.j , ..... 10 v Szerkesztőség és kiadóhivatal: TI., Andrássy-út 27. vastaga. ^ _ Hirdetések petit náBitaa©^ díjszabás szerint. Megjelelt minden nap, ünnep és vasárnap után is. idapest, 1903. Főszerkesztő: If­j. Ábrányi Kornél. Főmunkatárs: Surányi József. Szerda, január 1. /Kérjük azokat a vidék tisztelt előfizetőinket, a Minek előfizetése december 31-én lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivat­aa­k szíveskedjenek mi­nél előbb megújítani, hogy a lap szétküldtében fennakadás ne legyen. Apponyi és a demokrácia. Budapest, december 31. Ha Pozsory városa Szilágyi Dezső nála után nem választhatta képviselővé az Appor­ Albertet, aki épp oly hű aradt rá,V* Erényhez, mint Jászberény hozzá 1­ ízb tehát megválasztotta most ■ ho*á, a­ozsonyi Közművelődési Egye­­nyit a p­ é ,­s ezzel alkalmat nyuj­­elnökévnak arra, hogy oly nyilát- ipponyihessen a régi koronázó vá­gtat tett, melyekre az egész ország lai lóg, s melyek ismét Pozsony iditják a közérdeklődést, s Api­nyi Albert, mint a képvi­­s­elnöke, ma az összes pártok ill. Az ő nyilatkozataira ma még el sem foghatják rá, hogy azokat ftika, vagy mellékcél sugalmazza. ..ha ő maga is érezné azt a nagy­­ságot, melyben ideális lelke ki­átja szárnyát, m oly magasról ítél, melyre hatol be a legnagyobb tér­­­s. és politikai igazságok lényegébe n­em akart programmot mondani , de Programm kitelnék abból, amit hott. S az őt körülvevő eleven élet­­a közvetetlenül nyert benyomások­ból alkotta meg azt a megragadó képet, hogy a kultúra, és a nemzeti egység el­választhatatlan fogalmak; s hogy azokat a nagy feladatokat, melyektől a magyar nemzet léte függ, — csakis a nemzeti egység utján lehet megoldani. — S a nemzeti egység legbiztosabb útja a nem­zeti kultúra, mely első­sorban a nem magyarajkú, polgártársak érdekét szolgálja. Mert ez nyitja meg számukra a boldo­gulás útját, s ez teszi lehetővé, hogy a múlt hagyományai és a jövőnek aspi­rációi által a nemzeti kultúrába olvadhas­sanak. De a nemzeti egységnek van még egy más feltétele. S ezt a pozsonyi disz­­lakomán mondta ki Apponyi. Fentartása és ápolása annak, amit az 1848-iki nagy átalakulás létrehozn­a, s amit Apponyi igy fejez ki: magyar demol:*"'-' Mit jelent ez ? Azt jelenti, hogy : «A királyi méltóságon kívül, mely örök­ség útján száll az arra hivatottakra, minden állásra, minden dicsőségre pályáz­­hatik minden, bármilyen ajkú polgára e hazának, ha magába fölveszi az egy­séges nemzeti célok kultuszát és eléré­sükre irányítja tevékenységét.» Frappánsul igaz és találó ez a meg­határozás , mely azonban, fájdalom, ma még csak elmélet. Mert vannak bizonyos állások és vannak bizonyos dicsőségek ma, melyekre szintén születni kell, s me­lyeket előjogok nélkül nem érhet el senki. Ez a valóság ma. S épp ezért nagy­jelentőségű az a nyilatkozat, melyet Apponyi vezérfáklya gyanánt emel ki. Nagy jelentőségű, mert egy célt, egy zászlót tűz ki, s erre a zászlóra az van fölírva, hogy mindenki elérhesse azt, amit meg­szolgál és megérdemel. S midőn Apponyit Pozsony város polgármestere s Pozsonym­egye alispánja egymás után köszöntötték fel a diszlako­­mán, — óhatatlanul megjelent előtte a város és a megye különböző, de mégis egy célra működő természete. S megjelent előtte az a történelmi háttér, midőn városok és megyék nem tudták kiegész­teni egymást. Ezek az idők csak 1848-ba múlta el, midőn leomlottak a nemei privilégiumokkal együtt a városok és­ a megyék közti válaszfalak is. •é­s­ ma mindkettő szerepe és feladata tiszta és világos. A városok feladata, hogy kultúrái gócpontok legyenek , s a m­­e­­gyéké, hogy a nemzetben az ellenál­ló, erőt ébrentartsák és neveljék. A vár­o­­soké az előretörekvés szelleme; a m­e­­gyéké a hagyományok ápolása. — Se kettőből kell, hogy kialakuljon a ma­gyar demokrácia, — mint a nemzeti egy­ség ideálja. Íme, ez az a tér, s ez az­­a­ny­­at, melyen az egész nemzet öröm, és szeretettel üdvözli Apponyit. — Mi azt a nagy, nemzeti államférfit, aki és ott van igazán a helyén, ahol aprólék kicsinyes személyi harcokkal s hata féltékenységekkel nem kell bajlód­nisz neki, mint pártvezérnek, az van egyetlen hibája, hogy nem tudott Petrókné. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Szomaházy István. A hivatalban, ahol dolgozom, a régebbi években gyakran megjelent egy korosabb asz­­szonyság, akit mindnyájan Petróknénak szólí­tottunk, s aki a cigarettacsempészés tisztes mesterségéből tartotta el nagyszámú családját. Amíg táskájából a különböző skatulyákat elő­szedte, süni könyhallatások közt mesélt el egyet-mást családi életéről, hogy a siheder lányai egyébbel se törődnek, mint a torkoskodással, hogy a két gimnazista fiúnak folyton betyársá­­gokon jár az esze, hogy ura, a vén gazember, egész nap a kávéházban gibicel. «Nem kicsi­ség — szokta mondani Petrókné, amíg a ha­tásainkat a kendője végébe kötötte — egy ekkora pereputty számára kenyérről és cipőt gondoskodni. Aztán itt a folytonos vé­­lem : ha a finánc megcsíp, fizethetem rám sóznak, vagy mehetek, öreg nap börtönbe!» Mintegy másfél évvel ezelőtt hitt Petrókné a forgalomból, a cigat vártuk, s már-már beletörődtünk , hogy a szegény asszony mindörök­ földi pályafutását, amikor tavaly, egyik csütörtöki zenés estéjén, vi­szetalálkoztam vele a szoborterert Gyöngygyel díszített, fekete falű­ a nyakában hosszú aranylánc oldalán egy szőke, rózsásarcu fiat i­degélt. — Jó estét Petrókné, — mon san, de egy pillantást vetve élők­ hirtelen igy javítottam ki a estét, nagyságos asszony ! Petrókné az arcához emelte amelylyel eddig a szobrokat né — Maga az ? — szólott ba a fiatal leány, akinek az imént szólitás láthatólag nem tetszett mért végig, s gőgösen bátran szobor mellett. Kíváncsian odacsatlakoztak­ akiből most egyszerre megy . Hiányoztam ugy­e, d én nem szorulok többé an­ yai számara 24 oldal.

Next