Pesti Napló, 1902. június (53. évfolyam, 148-177. szám)

1902-06-01 / 148. szám

Kivándorlási kongresszus, Budapest, május 31. (A. K.) Az amerikai kivándorlás ará­nyai évről-évre megdöbbentőbbek. Ez indította arra az O. M. G. E.-et, hogy Miskolcra kongresszust hívjon össze, mely a kivándorlás okait kifürkéssze, veszélyeit feltárja, s módokat keressen annak megszüntetésére, vagy legalább is korlátozására. A kivándorlási kongresz­­szus iránt nagy az érdeklődés. S a mai napon, mikor a kongresszus megnyílt, Miklós Ödön rajzolta meg elnöki meg­nyitójában a felvidéki kivándorlás húsz­éves periódusának képét. Az Amerikába való kivándorlás első tünetei 1874-ben léptek föl a Felvidéken. Ezekre nézve az impulzus határozottan Amerikából eredt. Amerikában akkoriban kezdett nagy vi­rágzásnak indulni a bányaipar. Ehez olcsó munkások kellettek, amilyenek az amerikai benszülöttek közt nincsenek. Az amerikai ügynökök a magyar Felvidé­ken találták meg ezt az emberanyagot, mely munkás, kitartó, türelmes, enge­delmes és igénytelen. A kivándorlás ará­nyai azonban nem tartottak lépést az amerikai ügynökök toborzási buzgal­mával. Sőt, mikor Amerikában már gátat vetettek a bevándorlásuk ellen, — nálunk még akkor is növekedett a ki­vándorlási arány. —­ Ez tehát olyan jelenség, melynek okait nem lehetett többé csak az amerikai ügynökök tobor­zásában keresni, hanem már a hazai viszonyokban is. Innen kezdődik a köz­figyelem­ fölébredése. Itt szűnt meg egy­szerre az a vidám optimizmus, mely a dolgok elején nevetve dicsérte a felvidéki kivándorlás számtalan előnyeit. A tót kimegy Amerikába, s már egy félév múlva pénzt küld haza. Egy év múlva még többet. Négy-öt év múlva maga is meg­tér és földet vásárol , itthon marad.­­ Nevették, hogy mióta a tótok kivándorlása megkezdődött, azóta nincs a Felvidéken adóhátralék. A vidám nevetés csak akkor kezdett megfagyni az ajkon, mikor egy­szerre csak az történt,, hogy nemcsak a kivándorló tótok nem tértek többé haza, hanem a családjaik is utánuk költözködtek. Csak akkor, mikor a kivándorlási mozgalom Szepes- és Sárosmegyékből átcsapott Ung- és Beregmegyékbe,­­s ahol már egész népvándorlási forrongás keletkezett. S még jobban megfagyott az ajkon e vi­dám nevetés, mikor a Felvidékről egy­szerre csak átcsapott ez a mozgalom az Alföldre is. Oda, ahol nem tótok laknak, hanem fajmagyarok. S ehez járult még az a statisztikai kimutatás is, hogy ma már nem kevesebb, mint 860 ezer ma­gyar van Amerikában, akikre ott már régóta kivetette hálóját az orosz propa­ganda. A baj tehát nemcsak gazdasági, hanem népességi szempontból is nagyon súlyos.. És kétségtelen, hogy nemcsak társadalmi érdeklődési, hanem törvény­hozási intézkedéseket is igényel. De hol és hogyan lehessen a kérdést megfogni ? — Ha a kivándorlás egyszerű betiltása elég volna, akkor ehez már régen hozzá lehetett volna nyúlni. De nem elég. És ha meg is történnék a betiltás, végre tudná-e hajtani a közigazgatás? — Mindezek nagyon kényes és bonyolult kérdések, s nem csoda, ha e bajok fel­tárására kongresszus ül össze. Csak az lenne a baj, ha a kongresszus tárgya­lásai a kérdés lényegétől mellékcsapá­sokra tévednének, s ha nem a beteg­séghez keresnének orvosságot, hanem bizonyos jelszavakhoz, melyek csalhatat­lan orvosszer­számba mennek, keresné­nek ismét betegségeket. Valószínű, hogy csak véletlenség volt, s nem tervszerűség, hogy a miskolci ki­­vándorlási kongresszust csak néhány nap­pal előzte meg a gazdaszövetség által összehívott uzsora-ankét. Ezen az anké­ton, mikor az uzsora pusztításairól be­széltek, nem mértek egyenlő mértékkel. S midőn a kisbirtok rémek mobilizáció­járól tanakodtak, nem kerestek statiszti­kát arra, hogy a pusztításnak hány szá- Penitencia. — A festi 2 Vanló eredeti tárcája. — Irta : Pekár Gyula. (Utánnyomás tilos.) Délután heroin óra felé járt már az idő. A szoba leány végre is rászánta magát s óvatosan benyitott a bondok­ba. De megdöbbenve állott meg a küszöbön. — A nagyságos asszony maga­­ öltözik ! És . . .­­gyászruhát tetszik felvenni ? A leány nem értette a dolgot és csak elké­pedve nézett széjjel a szobában. Ilyen még nem történt — úrnője nem is ebédelt és most ő nélküle, úgyszólván lopva, egymaga öltözik fel gyászruhába! És aztán micsoda rendetlen­séget csinált a bondok­ban az ö külömben annyira finnyás nagyságos asszonya! Mintha csak tolvajok jártak volna a lakásban, kihúzva volt minden fiók s szanaszét szórva hevert a szmirnán a sok pipere holmi. Az elegáns tarka­barkáig közepette ijesztő komolyan ott állt maga az asszony már készen, talpig feketében. L­izas sietséggel még egy utolsó fiókot hányt fel s legalulról épp egy hosszú gyásztátyolt hú­zott elő. Tartotta a kezében ezt a fátyolt és csak bámult rá merően, mint aki az eszét vesz­tette. Alig lehetett ráösmerni, — az a fiatalos szép arc barázdás sápadtra hervadt egy nap alatt. —■ Nagyságos asszonyom .. . Csak most vette észre a szobalányt és mint akit valami tilosban kapnak rajta, egy sikoly­­lyal rázkódott össze. — Csak menjen, Mari, — mormogá végre kimerülten — semmi . . . egy régi ruhámat próbáltam föl. Menjen, menjen . . . Remegett egész testében és egyre csak til­­tólag integetett a kezével. Alig tudta bevárni, hogy az ajtó becsukódjék a szobaleány mögött. Akkor aztán eszelősen kapott a fejéhez és — egy óra óta tárt már századszor — ismét az ab­lakhoz futott. Forró homlokát az üveghez szo­rítva, kábán bánta­­ ki az utcára. Ott feljebb a körúton mind sűrűbb tömegbe verődtek össze az emberek egy feketével bevont kapu előtt, egyre jöttek a fogatok s a lovasrendőrök közt beláthatatlan sorral állottak már az utca hosz­­szában. Alulról felhallatszott a járókelők szava, mindnyájan erről a nagy temetésről beszélgettek, — de hisz egyáltalán erről a tragikus gyászeset­ről beszélt az egész ország. Mindeneket mélyen megrendített a nagyreményű fiatal politikus vá­ratlan halála; — a lapok vezércikkekben mél­tatták érdemeit s pártkülömbség nélkül fájlal­ták azt a nagy veszteséget, mely e költői lelkű idealista elhunytával a társadalmat, az egész nemzetet érte. Mennyi nemes hév, mennyi lelkes eszmény szállt sírba ez ifjú bajnokkal, ki a munkába halt bele! . . . Tehetetlen iszonyattal csak nézte a fiatal asszony a moz­galmat a távoli ház előtt, — óh, boldogabb időkben hányszor pillantott ki reggelenkint a függöny mellől a felé a ház felé, ő is kitekin­tett akkor az emeleti ablakból s gondolatban egy édes csókkal igy üdvözölték egymást. .. Vége most a drága titoknak, nem lesz több boldog reggel a világon, nem fog nyitni többet az ablak, — a leeresztett függöny mögött gyertyák közt kiterítve fekszik a halott. E perc­ben állt oda a fekete kapu elé a hatlovas, díszes gyászkocsi. Nem­ birta tovább, feljajdult és hátrarogyott a karosszékbe. — Mit tegyek, — mit tegyek ? — tört ki belőle keservesen, — mindenki ott lehet, min­denki megsirathatja, csak nekem nem szabad ! Csak nekem nem, mert én szerettem őt s­s szeretett engem . .. I. Vannak pillanatok, épp a kétségbeesés tető­fokán, mikor a gyötretett lélek annyira kimerül, hogy nem képes több fájdalmat befogadni ma­gába , ilyenkor az üldöző sors mással kisérti meg, ,a legédesebb emlékekkel élesztgeti a zsibbadt szervezetet, hogy szenvedésképessé tegye azt újra... A fiatal asszony látta, hogy az ezüstsujtásos szolgák már sietve hordják le a töméntelen sok koszorút, tudta, hogy mind­járt itt lesz az indulás legrettenetesebb perce, — és csak tétlenül, szinte bénultan ült ott tovább a karosszékében. Mint egy vihar árasz­tották el lelkét a látományszerűen tűnő képek, szép és nagy szerelme boldog emlékei, — hosszú évek édes órái szédítő örvényben sodor­tattak tova előtte pillanat alatt. Látta kedvesét száz mozdulatban egyszerre, hallotta szelíden dal­­lamos hangját. . . Azonban a keskeny szőke arc mélázó szemei most még busábban néztek rá s ajkai halkabban szóltak, — hisz az elköltözöt­tek mindig szomorúbban néznek ránk és sut­­togóbban szólnak hozzánk. .. Ott állt előtte, mint mikor először találkoztak azon az esté­lyen, a kandallóhoz támaszkodva, —még nem az ösmerős imádott arc az, csak egy csudála­tosan rokonszenves «­idegen úr», kivel oly ál­modozva, olyan bizalmasan beszélget, mint valami hirtelen feltalált régi baráttal. Annyi mondanivalójuk van, úgy érzik, sose beszélhet­nék ki eléggé magukat! És a következő téli hónapok alatt aztán nem is győznek eleget beszélgetni a szalon félhomályában. Utóbb már nem is szólnak többé, csak együtt hallgatnak s ez a legédesebb. Egy délután végre a fiatal­ember abbahagyja a játékot a zongoránál s I "V 53-dik évfolyam. 148. szám. KIFIZETÉSI ÁRAS: Egész éne _ SS kor. — fill Félen© ___14 . — „ Negyedévre — 7 , — „ Egy hóra... _ 2 , 40 , Egyes szám — — a fiH. Vidéken— — -----10 „ NAPLÓ A p 16hi­r­d­e­t­é­s­efc ár* Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetései petit számítással, díjszabás szenet. M megjelenik minden­nap, mintt és vask­sap utál is. Budapest, 1902. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VL, Andrássy-út 27. Vasárnap, junius 1. Mai számunk 24 oldal.

Next