Pesti Napló, 1902. október (53. évfolyam, 269-299. szám)

1902-10-01 / 269. szám

TUD JIDI EGYETEM vyvta^l 53-dik évfolyam. 269. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évi. _ 38 kor. — fill. Félé­vre ... .„14 „ — „ .­Negyedévre — 7 , — „ Egy hó«........ a . 40 „ Egyes szám .......... 8 áll. Vidéken^............. 10 „PESTI NAPLÓ Apró hirdetések ár« E^y szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések díjszabás szériát Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is* Budapest, 1902. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Andrássy-út 2?. Szerda, október 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése szept. 30-án le­járt, hogy előfizetésüket az ill­­­ető postahivatalnál szíveskedje­­nek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Trafikosok vasárnapja, Budapest, szeptember 30. (S. J.) Apró jelekből lehet az idők járását, a korszellem fuvallatát felismerni. Egy ország irányában pedig kicsinyke pont egy kiskeretű kereseti osztály ér­deke. A trafikosok tehát nagyjában nem számíthatnának mindnyájunk érdeklődé­sére. De mikor az egész ország társa­dalmának ezer a panasza, örömmel tölt el bennünket, ha csak egyik kicsiny ré­szének is egy régi baján segítenek. Lukács László pénzügyminiszter, aki sokkalta nagyobb és országos sebek or­voslására volna hivatva, életjelt adott magáról és egy angol flastromot ragasz­tott polgári szabadságaink egy szépség­hibájára. A törvényes vasárnapi munkaszüne­tet, mely a maga fonák és felemás mi­voltában minden emberre kötelező, fakul­tative kiterjesztette a dohányárusokra is. Eddig minden üzlet, minden munkás köteles volt boltját vasárnap délben be­csukni, munkáját abbahagyni, csak a trafi­­kosnak nem volt ez még megengedve sem. Az állam ezt az ő nagyhasznú üzemét egy pillanatra sem akarta szüneteltetni «fiská­lis» szempontokból. Ez az euforikus kifeje­zés a köznek oly irányú tevékenységére, me­lyet magánvállalkozónál legalább is­­ «uzsorának» minősítenénk. A trafikosnak tehát nem volt vasár­napja, de viszont ünnepe sem volt, és ha valamely felekezetnek dogmáit szigo­rúan akarta megtartani a dohányárusító, úgy köteles volt nagy ünnepnapjain he­lyettesekkel árusíttatni a dohányt, eset­leg boltjának ajtaja előtt is, mert min­den egyéb munkát megtagadhatott pol­gártársaitól a vallása kedvéért, le­mondhatott a saját maga hasznáról is, de a dohányeladásról nem, mert az állam nem akart engedni a maga forgalmából és követelte, hogy a polgárai — miután a füstölés olyan egészséges — egy fél­napig se legyenek el a vételre csábító kurták és britannikák nélkül. Ilyenformán az állam maga terjesztette a vallástalanságot, kényszerítette polgá­rait, hogy a saját nagy ünnepeiket, kü­­lönbeni keresetvesztés mellett, megta­gadják. A polgári szabadság egyik legfőbb kelléke : a vallás szabad gyakorlata. Aki jámbor és istenfélő, ne találjon sehol lelki üdvének megszolgálásában akadályo­kat, aki pedig kevésbbé tartja a val­lásának szertartásait, az se szoríttassék meggyőződésének megtagadására. Az, hogy a vasárnapi félmunkaszü­­net nem kötelező, hanem csak engedés­­lyezett, aggályokat ébresztene bennünk minden más szakmában. Ahol fizetett al­kalmazottakat kényszerülhetne munka­adójuk a jogos vasárnapi munkaszünetről való lemondásra, ott ez ellen kellene törvényes óvóintézkedéseket szorgalmaz­nunk. De a trafikosok nagyobbára saját­ személyükben és családjuk tagjaival dol­goznak Csekélyke keresetükért, és ha kényszerültek a kenyerükért a vasár­napot is cserébe adni, azt csak sajnál­hatjuk, de nem volna észszerű most rögtön őket ettől eltiltani. Páriaélet a kistrafikos élete. Reggeli öt, vagy hat órától esti tíz-tizenegyig. Naponként ti­­zennyolcórai munkát jelent ez. Igaz, hogy nem a legneh­zebb fajtájából a munkának, de a legtöbbje szívesen végezne félannyi tartamú súlyos munkát — csak volna választása. A trafik nem is vállalkozónak való üzletág. Özvegyek, árvák, gyengék és esetleg testi fogyatkozással bírók, balese­tet látott, vagy veteránusok munkaköre volna ez, a ríni monopoliumos világunk­ Páfrány és Laki. Irta: Szomaházy István. . (Utánnyomás tilos.) A kritika — igazuk van a haragvó mű­vészeknek — nem tartozik az igazságos mes­terségek közé. Egy másbajos úri­ember fél­­kilenc táján ásítva helyet foglal a zselléjében s miután a többi közönség már vagy másfél felvonást végigélvezett a darabból, boszosan, a kötelességtől iszonyodva hallgatja a színé­szek beszédét. Gondol-e arra, hogy a művész is húsból és vérből való lény, akit napközben emberi gondok izgathattak, aki a polgári életben súlyos anyagi zavarokkal küzd, akit a felesége esetleg megcsalt, akit a szeretője cserbenhagyott? Ő a művészben nem látja az embert s azt kívánná, hogy e szegény ha­landó minden alkotásában a tökéletesség ma­gaslatára jutna. Mi bajt okoz neki, ha a szín­ház és a jó vacsora után, Henry Clayját vagy drága Upmannját szíva, szidalmakkal illeti az előkelő francia márkit, aki napközben talán kénytelen volt adós maradni a kapuciner árá­val? Ő a történelem számára ítél s nem veszi számításba a közös gyengeségeket, melyek olykor-olykor mindnyájunkon úrrá lehetnek. Ne beszéljetek nekem a kritika jogairól, mert a kritika többnyire az emberi kegyetlenség műve. Hallgassátok meg Páfrány és Laki tör­ténetét, Páfrányét és Lakiét, akik egy napon oly szomorú körülmények között vesztették el az önuralmukat és a józan eszüket... * Páff­­y és Laki színészek voltak a felső­­bakonyvidéki színtársulatnál. Bizonyára az is­teni szikra avatta föl őket elismert művé­szekk , de tehetségük nem gátolta meg őket abban, hogy néha napján tejbetárót egyenek ebédre s egy cigaretta füstjébe fújják aznapi vacsorájuk reményét. Páfrány az úgynevezett nobilis apákat játszotta, míg Laki a humor mezején aratott hét vármegyében elismerést. Mindketten nyugodtan és boldogan éltek, mert a sors nem feledkezett meg róluk telje­sen. Páfránynak pompás haverockja volt, mely nem kis feltűnést keltett a vidéki város utcáin, Laki pedig egy pár gyönyörű lovagcsizmát mondhatott büszkén a magáénak. Természetes, hogy Páfrány néha júliusban is viselte a have­­rockját, míg Laki némely napokon csillogó lovagcsizmában billiárdozott hitelbe az A­r­a­n­y sarkcsillag­nál . . . A két művész talán holta napjáig is meg­őrizte volna lelkének harmóniáját, ha a direk­tornak egy napon az a merész ötlete nem támad, hogy Pagonyi Ferikét, a pisze szőkét, kardalosnak szerződteti a társulatához. Pagonyi Ferike kitűnő sikerrel végezte a Bárány N. Guidó magán-színésziskoláját. Bá­rány N. Guidó rossz művész volt, de volt egy­ érdekes specialitása: a fizető növendékek mind kitüntetéssel végezték nála a hathónapos tan­­folyamot. Ferike, aki a záró vizsgálaton, egy­forma sikerrel játszotta Gauthier Margi­t és Üdvöskét, az igazgató véleménye szerb tel­jesen hivatva volt arra, hogy a gőgös Dúsét piedesztá­ljáról letaszítsa . . . Ferike nemcsak jó színésznő volt, de ki­tűnően értett a nemzetgazdr ag­yoz is: a tizen­öt forintból, amit növendékké­rában a statisz­­tálással keresett, célszerű, beosztással ezer forintos lakást tudott tart­ani , toilette-szám­­lára is került belőle müdítem ugyanennyi. Mi­kor azonban a vizsgálaton szavahihető férfiak — köztük egy ifjú újságíró is, aki állandóan gamáslit vit­t nevesebb írókat, ha szó esett felőlü­k nyíre agg hülyéknek ne­vezte — k­tték, hogy az igazi tehet­ség csak a vidéken fejlődhetik. Ferike föl­mondta az ezerforintos lakást s ruháskosarai­val, arcképeivel és kalapskatulyáival egyetem­ben útrake­rt a felső-bakonyvidéki színtársu­lathoz, mely testületileg ott várakozott rá a vicinális állomáson. Az öreg Repkényfalvi, az igazgató, aki szemérmetlenül azt szokta mondani, hogy va­laha Petőfivel együtt játszott a színpadon, még aznap este kölcsönkért tőle húsz forin­tot, s a direktor példáját csakhamar a társu­lat többi férfitagja is követte. Ferike, aki jó­szívű lány volt, számítás nélkül szétosztoga­­t út, kollégái közt egy csomó bankót, amíg egy napon hirtelen rá nem jött, hogy a fehér­neműje közé rejtett pénz, amit Budapestről magával hozott, az utolsó forintig elfogyott. „ Ferike nem sokkal többet konyitott a pénz értékéhez, mint azok a fiatal hölgyek,­­ akiknek bölcsőjét egy-egy királyi kastélyban­­ ringatták. Miután a fehérneműt még egyszer átvizsgálta, levélpapiros­ tollat vett elő s s a következő levelet intézte a Petőfi egykori­­ pályatársához: «Édes öregem, küldj négy- vagy ötszáz forintot, mert pillanatnyilag kifogytam az apró pénzből. Ha te megszorulsz, majd én is küldök neked. Csókolja a szivedet Fanfanod.» E levélre a kócos szobaleány a következő választ hozta: «Édes gyermekem, szivesen küldenek öt­száz forintot, de három okból nem küldök. És pedig harmadszor azért nem, mert véletlenül nincs több pénzem ötven krajcárnál. Ezt azon­ban bizonyos kéjjel megfelezném veled.» A kényeztetett kis hercegnő e napon Mai szűmnünk 18 oldal. ' ...... — 1 ■ -

Next