Pesti Napló, 1902. október (53. évfolyam, 269-299. szám)
1902-10-01 / 269. szám
TUD JIDI EGYETEM vyvta^l 53-dik évfolyam. 269. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évi. _ 38 kor. — fill. Félévre ... .„14 „ — „ .Negyedévre — 7 , — „ Egy hó«........ a . 40 „ Egyes szám .......... 8 áll. Vidéken^............. 10 „PESTI NAPLÓ Apró hirdetések ár« E^y szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések díjszabás szériát Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is* Budapest, 1902. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI., Andrássy-út 2?. Szerda, október 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése szept. 30-án lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Trafikosok vasárnapja, Budapest, szeptember 30. (S. J.) Apró jelekből lehet az idők járását, a korszellem fuvallatát felismerni. Egy ország irányában pedig kicsinyke pont egy kiskeretű kereseti osztály érdeke. A trafikosok tehát nagyjában nem számíthatnának mindnyájunk érdeklődésére. De mikor az egész ország társadalmának ezer a panasza, örömmel tölt el bennünket, ha csak egyik kicsiny részének is egy régi baján segítenek. Lukács László pénzügyminiszter, aki sokkalta nagyobb és országos sebek orvoslására volna hivatva, életjelt adott magáról és egy angol flastromot ragasztott polgári szabadságaink egy szépséghibájára. A törvényes vasárnapi munkaszünetet, mely a maga fonák és felemás mivoltában minden emberre kötelező, fakultative kiterjesztette a dohányárusokra is. Eddig minden üzlet, minden munkás köteles volt boltját vasárnap délben becsukni, munkáját abbahagyni, csak a trafikosnak nem volt ez még megengedve sem. Az állam ezt az ő nagyhasznú üzemét egy pillanatra sem akarta szüneteltetni «fiskális» szempontokból. Ez az euforikus kifejezés a köznek oly irányú tevékenységére, melyet magánvállalkozónál legalább is «uzsorának» minősítenénk. A trafikosnak tehát nem volt vasárnapja, de viszont ünnepe sem volt, és ha valamely felekezetnek dogmáit szigorúan akarta megtartani a dohányárusító, úgy köteles volt nagy ünnepnapjain helyettesekkel árusíttatni a dohányt, esetleg boltjának ajtaja előtt is, mert minden egyéb munkát megtagadhatott polgártársaitól a vallása kedvéért, lemondhatott a saját maga hasznáról is, de a dohányeladásról nem, mert az állam nem akart engedni a maga forgalmából és követelte, hogy a polgárai — miután a füstölés olyan egészséges — egy félnapig se legyenek el a vételre csábító kurták és britannikák nélkül. Ilyenformán az állam maga terjesztette a vallástalanságot, kényszerítette polgárait, hogy a saját nagy ünnepeiket, különbeni keresetvesztés mellett, megtagadják. A polgári szabadság egyik legfőbb kelléke : a vallás szabad gyakorlata. Aki jámbor és istenfélő, ne találjon sehol lelki üdvének megszolgálásában akadályokat, aki pedig kevésbbé tartja a vallásának szertartásait, az se szoríttassék meggyőződésének megtagadására. Az, hogy a vasárnapi félmunkaszünet nem kötelező, hanem csak engedéslyezett, aggályokat ébresztene bennünk minden más szakmában. Ahol fizetett alkalmazottakat kényszerülhetne munkaadójuk a jogos vasárnapi munkaszünetről való lemondásra, ott ez ellen kellene törvényes óvóintézkedéseket szorgalmaznunk. De a trafikosok nagyobbára saját személyükben és családjuk tagjaival dolgoznak Csekélyke keresetükért, és ha kényszerültek a kenyerükért a vasárnapot is cserébe adni, azt csak sajnálhatjuk, de nem volna észszerű most rögtön őket ettől eltiltani. Páriaélet a kistrafikos élete. Reggeli öt, vagy hat órától esti tíz-tizenegyig. Naponként tizennyolcórai munkát jelent ez. Igaz, hogy nem a legnehzebb fajtájából a munkának, de a legtöbbje szívesen végezne félannyi tartamú súlyos munkát — csak volna választása. A trafik nem is vállalkozónak való üzletág. Özvegyek, árvák, gyengék és esetleg testi fogyatkozással bírók, balesetet látott, vagy veteránusok munkaköre volna ez, a ríni monopoliumos világunk Páfrány és Laki. Irta: Szomaházy István. . (Utánnyomás tilos.) A kritika — igazuk van a haragvó művészeknek — nem tartozik az igazságos mesterségek közé. Egy másbajos úriember félkilenc táján ásítva helyet foglal a zselléjében s miután a többi közönség már vagy másfél felvonást végigélvezett a darabból, boszosan, a kötelességtől iszonyodva hallgatja a színészek beszédét. Gondol-e arra, hogy a művész is húsból és vérből való lény, akit napközben emberi gondok izgathattak, aki a polgári életben súlyos anyagi zavarokkal küzd, akit a felesége esetleg megcsalt, akit a szeretője cserbenhagyott? Ő a művészben nem látja az embert s azt kívánná, hogy e szegény halandó minden alkotásában a tökéletesség magaslatára jutna. Mi bajt okoz neki, ha a színház és a jó vacsora után, Henry Clayját vagy drága Upmannját szíva, szidalmakkal illeti az előkelő francia márkit, aki napközben talán kénytelen volt adós maradni a kapuciner árával? Ő a történelem számára ítél s nem veszi számításba a közös gyengeségeket, melyek olykor-olykor mindnyájunkon úrrá lehetnek. Ne beszéljetek nekem a kritika jogairól, mert a kritika többnyire az emberi kegyetlenség műve. Hallgassátok meg Páfrány és Laki történetét, Páfrányét és Lakiét, akik egy napon oly szomorú körülmények között vesztették el az önuralmukat és a józan eszüket... * Páffy és Laki színészek voltak a felsőbakonyvidéki színtársulatnál. Bizonyára az isteni szikra avatta föl őket elismert művészekk , de tehetségük nem gátolta meg őket abban, hogy néha napján tejbetárót egyenek ebédre s egy cigaretta füstjébe fújják aznapi vacsorájuk reményét. Páfrány az úgynevezett nobilis apákat játszotta, míg Laki a humor mezején aratott hét vármegyében elismerést. Mindketten nyugodtan és boldogan éltek, mert a sors nem feledkezett meg róluk teljesen. Páfránynak pompás haverockja volt, mely nem kis feltűnést keltett a vidéki város utcáin, Laki pedig egy pár gyönyörű lovagcsizmát mondhatott büszkén a magáénak. Természetes, hogy Páfrány néha júliusban is viselte a haverockját, míg Laki némely napokon csillogó lovagcsizmában billiárdozott hitelbe az Arany sarkcsillagnál . . . A két művész talán holta napjáig is megőrizte volna lelkének harmóniáját, ha a direktornak egy napon az a merész ötlete nem támad, hogy Pagonyi Ferikét, a pisze szőkét, kardalosnak szerződteti a társulatához. Pagonyi Ferike kitűnő sikerrel végezte a Bárány N. Guidó magán-színésziskoláját. Bárány N. Guidó rossz művész volt, de volt egy érdekes specialitása: a fizető növendékek mind kitüntetéssel végezték nála a hathónapos tanfolyamot. Ferike, aki a záró vizsgálaton, egyforma sikerrel játszotta Gauthier Margit és Üdvöskét, az igazgató véleménye szerb teljesen hivatva volt arra, hogy a gőgös Dúsét piedesztáljáról letaszítsa . . . Ferike nemcsak jó színésznő volt, de kitűnően értett a nemzetgazdr agyoz is: a tizenöt forintból, amit növendékkérában a statisztálással keresett, célszerű, beosztással ezer forintos lakást tudott tartani , toilette-számlára is került belőle müdítem ugyanennyi. Mikor azonban a vizsgálaton szavahihető férfiak — köztük egy ifjú újságíró is, aki állandóan gamáslit vitt nevesebb írókat, ha szó esett felőlük nyíre agg hülyéknek nevezte — ktték, hogy az igazi tehetség csak a vidéken fejlődhetik. Ferike fölmondta az ezerforintos lakást s ruháskosaraival, arcképeivel és kalapskatulyáival egyetemben útrakert a felső-bakonyvidéki színtársulathoz, mely testületileg ott várakozott rá a vicinális állomáson. Az öreg Repkényfalvi, az igazgató, aki szemérmetlenül azt szokta mondani, hogy valaha Petőfivel együtt játszott a színpadon, még aznap este kölcsönkért tőle húsz forintot, s a direktor példáját csakhamar a társulat többi férfitagja is követte. Ferike, aki jószívű lány volt, számítás nélkül szétosztogat út, kollégái közt egy csomó bankót, amíg egy napon hirtelen rá nem jött, hogy a fehérneműje közé rejtett pénz, amit Budapestről magával hozott, az utolsó forintig elfogyott. „ Ferike nem sokkal többet konyitott a pénz értékéhez, mint azok a fiatal hölgyek, akiknek bölcsőjét egy-egy királyi kastélyban ringatták. Miután a fehérneműt még egyszer átvizsgálta, levélpapiros tollat vett elő s s a következő levelet intézte a Petőfi egykori pályatársához: «Édes öregem, küldj négy- vagy ötszáz forintot, mert pillanatnyilag kifogytam az apró pénzből. Ha te megszorulsz, majd én is küldök neked. Csókolja a szivedet Fanfanod.» E levélre a kócos szobaleány a következő választ hozta: «Édes gyermekem, szivesen küldenek ötszáz forintot, de három okból nem küldök. És pedig harmadszor azért nem, mert véletlenül nincs több pénzem ötven krajcárnál. Ezt azonban bizonyos kéjjel megfelezném veled.» A kényeztetett kis hercegnő e napon Mai szűmnünk 18 oldal. ' ...... — 1 ■ -