Pesti Napló, 1902. november (53. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-01 / 300. szám

Elmúlás. Budapest, október 31. (k. t.) Ma éjfélkor a temető csönd­jében, fehér leplekben végigvonulnak a holtak szellemei. Politikai halottakról szó­lok. Menjen ki Széll Kálmán a teme­tőbe és holt elődei sorában meg fogja látni önnönmagát is. Ha nem akarja ki­tenni magát ennek a náthás kísérletnek, enélkül is tisztában lehet az iránt, hogy nemsokára vége lesz, meghal, megbukik. Ha tetszik, olvassák e cikket ne­krológnak. Én nem annak irom. A Széll Kálmán rendszerének kezdettől fogva el­lene voltam s egyre tanulmányoztam. Nagyon érdekes tanulmány volt, sok ke­serűséggel, még több haszonnal. Egy képtelen jelenség bontakozott ki előttem: milyen gyerekek a komoly emberek. Mi­csoda játékszer ez ország és milyen vir­tuóz ez a Széll Kálmán. Amolyan meg­fordított ezermester volt minden dol­gában. Varázslatai titkába mindenki bele­láthatott és mind ordította :­­ milyen nagy varázsló ! Ha valamit el akart tüntetni egyszerűen zsebrevágta, ha valamit elő akart varázsolni, kipakolta a táskájából. És tele volt az ország az ő csodatéteivel, pedig az egyetlen csodatét, amit való­ban mivelt, az volt, hogy tettei csoda­számba mentek. Korunk Tükre. Irta: Szomaházy István. (Utánnyomás tilos.) A nagyváros, a küzködő, forrongó, kegyet­len, örökké rohanó nagyváros fantáziája meny­nyivel túltesz a regényírókén, akik szobájuk négy fala között szegényes történeteiket kiesze­lik ! Ezer és ezer ember él körülöttünk, haj­szolja egymást hajnaltól napestig, csakhogy szomorú életét biztosítsa. Mennyi ötlet a csa­lásban, a szédelgésben, a látszat csillogtatásá­ban, mennyi hazugság, mennyi bű­n, csakhogy a céltalan tengődés tovább tartson. íme, most újra elibém kerül Keszy Lénárt, volt iskolatár­sam a piaristák gimnáziumában, az egykori eminens, akitől a derék atyák oly sokat vár­tak, s aki vagy tizenöt éve az emberek ostobaságából tengeti szégyenletes egzisz­tenciáját. Most is gorokkot visel, amely a legvénebb tükröket megszégyeníti s még mindig a vak véletlent várja, mely egyszerre hírnévhez és pozícióhoz juttatja. E közben adós marad a kapucinerek árával ,— csak a múlt héten itta meg hitelbe a százezredik ka­­pucinerjét — s ott húzódik meg az agglegény­­barátai kanapéján, már t. i. abban a négy vagy öt hajnali órában, melyet fénytelen-kel­letlen az alvásnak szentel. Mindenkinek volt egy Keszy Lénárthoz hasonló iskolatársa, aki rövid harminc- vagy negyven esztendeig a barátaiból él, aki fél éle­tét mint gibic tölti el a kártyaasztalok mellett, szakavatattan füttyent éjjel a frakkórosnak, melynek árát a barátai fizetik, megrendeli a pezsgőt a pincérnél, s az éjszaka skeptikusabb női csillagai előtt hevülő mecénás barátját földicséri. De Bénártot, fantázia dolgában, aligha múlta fölül egyik is e lovagok, kö­möst persze ez a nimbusz elmúlt. Nem azért, mivel az emberek rájöttek volna a trikjére, hanem azért, mivel megszokták. A tulajdon fegyverétől halt meg a népszerűsége. Addig bámulták, amíg népszerűtlenné lett. Addig hittek benne, amíg hitetlenekké váltak. Széll Kálmánnak egyetlen ellensége nem volt, ennélfogva egyetlen barátja sincsen. Az ország alatta vágódott hasra, a szerviliz­­mus ellen föllázadván, az új rendszer létrehozta a szervilizmust. Az égig bűz­lik a Széll Kálmán dicsérete, az az alantas, prostituált bizantinizmus, ami­t alatta kapott lábra sajtóban, parlament­ben és bürókban egyaránt. Magyarország, ez az elnyomott, gőgös ország Széll Kálmán alatt a reptiliák nívójára sülyedt. A politikától a jó ízlés riasztja vissza az embereket, a kormány jótetteinek a tá­mogatásától az önérzete. Sajtója soha­sem a tetteit nézte, csak az egyéniségét. Soha intézményeket és intézkedéseket nem dicsért, hanem őt. Aki csak a ze­nithez hasonlította, az aljas fronder volt. Egyszerűen derék embernek tartani őt: ellenzékeskedés volt. Kritizálni őt pe­dig : szentségtöréssel elegy hazaárulás. Ha a magyar nemzet egét teleag­gatta volna nagybőgőkkel és kétszer élne azóta a búza kalásza, a magyar önérzet­nek ez a teljes kiirtása, a hízelgésnek ez zül, akik a legfőbb bíró előtt állva némi büszkeséggel mondhatják el egykor, hogy a munkát, földi vándorlásaik közben, nem ismerték meg. Lénárt immár búcsút mon­dott a negyedik X-nek, de a pénzkeresés silány módjait még sohase gyakorolta. Húsz év óta mint vendég él a rövidebb-hosszabb kanapé­kon, húsz éve hordja az iskolatársa hálóingeit s ugyanennyi ideje, hogy a jó fiukkal az étke­zés fáradságát megosztja. Délben keveset és hallgatagon eszik, mert a csillagok feljövetelével kezdődik tulajdonképp az ő napja. Lénárt ilyenkor vidám és bohó, könnyűnek érzi magát, miként a fákon szökellő mókus, s ezer változatát ismeri a módoknak, melyekkel az ember az éjszakát átvirraszt­hatja. Néven bírja szólítani az éjjel valamennyi alakját: a frakkos ifjakat és véne­ket, akik az italok iránt intézkednek, a komoly vagy házisapkás kávést, Gotsche hazárd vállal­kozóit, akik cukrozott mandulával, kőkemény cukrokkal és szemetes diák-ablakkal házal­nak, az úri osztályt, mely elvileg nem tér nyuga­lomra, amíg a kakas háromszor nem kukoré­kolt, s a lángvörös, halványkék, hófehér és narancsszin blúzokat, melyek a világos helyi­ségeket benépesítik. Lénárt harmincezer férfiút tegez a székesfőváros vámsorompóin belül — ( grófokat, köznemeseket, Mózes hitét követő ifjakat, pincéreket és cigányokat i­s a vidék úri házaiban és nem egy jó emberrel ápol ba­ráti kapcsolatot. Néha hirtelen eltűnik a nagy­város horizontjáról, hogy egy kényelmes kúria ebédlőjében derítse kedvre a tanyai urakat. Bizvást elmondhatjuk, hogy a magyar szent korona országaiban testi-lelki jó pajtásai száma okvetetlen meghaladja a százezret, s nincs ci­gány, akit ő valamely viharos éjszakán meg ne hallgatott volna. Húsz év óta minden nap le­­horgasztott fővel, busul a cigány nótája mellett, bár voltaképp nincs sok oka a búslakodásra, a fölburjánoztatása örök időkre szégyen­foltja maradna az ő kormányzásának. Férfiatlanná tenni egy országot, ennél nagyobb vétek nincs, és ezt a vétket Széll Kálmán elkövette. De akár átok, akár nem , kormány­zásának, számtalan sikereinek egyetlen eredménye csak ez. Ezen fészkel a ma­gyar parlament úgynevezett munkaképes­sége, mert a bizantinizmus tartja vissza még elleneit is a kritikától, vagy pláne az ellenzéstől. A paktum megkötése óta nincs ellenzék Magyarországon és nincs kormánypárt. Mert az ellenzéken vannak leghívebb követői, a kormánypártban ül­nek legnagyobb ellenfelei. Nem is lehet tudni, hogy a többség szavaz-e meg tör­vényeket, vagy a kisebbség engedi őket megszavazni. Abban a híres paktumban van egy passzus, mely így szól: «Ennek ellenében az ellenzék nem gátolja meg a következő javaslat megszavazását.» Nem gátolja meg — a későbbi parla­menti események, a mai napok e for­mulára vallanak. A többség csak akkor dönthet, mint a nemzet akarata, ha a kisebbség meg nem gátolja. Azaz: a kormány támaszkodik a többségre, de rászorul minden egyes tényében a kisebb­ség engedelmére. Tessék végignézni a negyedféléves Széll-érán, sehol sem ta­lálni nyomát a kormánytámogató szá­mért még eddig mindig megtalálta az áldozat­kész honfit, aki egy-két-kilenc üveg pezsgőt (ahogy ő mondani szokta) felbontat. Lénárt joggal viselheti a pezsgőkirály nevét, bár a maga pénzén még sohase húzatta ki a dugót Rheims gyöngyöző italából. A minap ismét összetalálkoztam Lénárttal, az úri klubban, ahol nagyságos barátainak gi­­bicelt, s otromba szivarrudak mellett itta egész délután a pointeket. Meghízott, tokát eresz­tett, s jóságosan a keblére szorított, mikor a zöld asztalnál viszontláttuk egymást. Hozatott a számlámra két cointreaut, aztán büszkén el­mesélte, hogy ő is áttért a nyárspolgári életre. — Negyvenévesnél több vagyok, — mondta, — itt az ideje, hogy az öregségemről gondos­kodjam. Igaz, hogy a cimboráim szívesen lát­nak, egy pohár pezsgő mindig akad számomra, s jó dohány is elég van még a nemesi udvar­házakban. De az előrelátó ember a jövendőkre is gondol, ama szomorú időkre, melyek­ben majd a reuma kikezdi, s odakünn hosszú, hideg, unalmas őszi esők hullanak. Hátha megroppan a derekam, hátha nyilallás áll be a térdembe, s nem lesz meg többé a rugalmas kedvem, amelylyel most az országot végigjárom. " Nekem is jól esik egyszer, ha a nagy cserépkályha mellett ülhetek, s pokróccal a térdemen­­nézhetem a pattogó hasábokat, amíg odakünn az öreg gazdasszony a levesem­mel bajmolódik. Ideje, hogy a magam jöven­dőjéről gondoskodjam, s vidám, derűs öregsé­gemet előkészítsem. Nem marad az ember mindörökké fiatal, neked is — ugyebár ez a nézeted ? — Csak nem vállaltál valami hivatalt ? — kérdeztem ijedten. •— Nem éppen, bár ha akarnám, hát hi­vatalnak is nevezhetném. Arra a mesterségre 53-dik évfolyam. 300. szám. Apróhirdetések árt: Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 8 fillér. Hirdetések petit számítással, díjszabás szárat. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész érte _ 38 kor. — fill. Félévre ... TM 14 . — „ • Negyedévre ... 7 » — „ Egy hóra......... 2 » 40 „ Egyes szám ..........— 8 fill-Vidéken—..........— 10 „ Budapest, 1902. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VI., Andrássy-út 27. Szombat, november 1. Mai számunk 24 oldal. 11 ■■ ■ - ■ ■■ ■' 1­­.......... — ' —■ ■ ■ ——

Next