Pesti Napló, 1902. november (53. évfolyam, 300-329. szám)
1902-11-01 / 300. szám
2 b Budapest, szombat PESTI NAPLÓ, 1902. november I. 300.szám a badelvü párt programmjának, és mindenütt nyomát találni a törvényalkotásnak — az ellenzék kegyelméből. De mi is maga ez a kormánypárt ? Egy mixtum-kompozitum. Agrárius és merkantil, liberális és reakcionárius, radikális és konzervatív. Egymással szemben mindegyik ellenzék, együttvéve a Széll Kálmán pártja. Hogy mégis vannak pártkeretek, inkább külsőség. Még a közjogi ellentét sem választja el egymástól a politikusokat, mert a kormánypártban szép számmal ülnek negyvennyolcasok, a negyvennyolcasok között vannak, akik Széll Kálmán hatvanhetes politikáját támogatják, ha csak passzíve is. Ez a politikai jellemtelenség az alapja annak a munkaképes, rendes parlamentarizmusnak, melyet Széll Kálmán az ex-lex helyébe alkotott. Mondván, hogy a politikusokat fölszabadítja a párt nyomásától, szervilissé tette a politikusokat. Mondván, hogy törekvéseiben csak az ország javát nézi, minden kérdésben a személyes érdeket tette az első sorba. ’Lehetetlen komolyan és elkeseredés nélkül nézni, hogy végig az egész vonalon mint tűnik ki a Széll-politika teljes üressége és haszontalansága dologiakban, s mint marad meg egyetlen politikai eredményül a kényelmesebb személyi pozíció. Abból a híres paktumból semminek sincs értéke, csak a személyes ellenségeskedésnek, az egyéni aspirációk kielégítésének. Az ellenzék lerázott egy súlyos ódiumot,, egy része beolvadt a kormánypártba : ez minden. A kvótát emelték, a kiegyezési provizóriumra vonatkozó törvénynek a jutalmatlansága kitűnt abban a pillanatban, amelyben a tartalmára a nemzet építeni akart. A választások épp oly korruptak voltak, csakhogy mások javára voltak korruptok; az összeférhetetlenség kizárt egy csomó férfit, aki benne helyt állhatott és meghagyott másokat, akiknek semmi hasznát az ország nem látja. Ami egyéb kérdés volt, kárt hozó a nemzetre, azt Széll Kálmán nem hárította el, csak prolongálta. Most a véderőkérdésben, úgy látszik, nincs többé prolongáció, ennélfogva a Széll Kálmán bölcsesége megakad és vacillál az előbbi kormányok káros és erőszakos non putaremje és az új rendszernek bujkáló, a keserűségeket kandírozó alattomossága között. Aki mindenkivel meg tudott egyezni, voltaképpen semmit sem tudott tisztázni. Ami rendnek látszott, az csak könnyelműség volt, a ma feladatának holnapra való kitolása. És mindenben csupa paradox: a munkaképes törvényhozás, amely nem hoz törvényeket, a jogokat biztosító formulák, melyek jogokat kijátszanak, a békéltető nemzetiségi politika, amely megnöveszti a nemzetiségek taréját, a finánc-miniszterelnök, aki alatt az ország frnanciái hanyatlanak, a bankigazgató Széll, aki alatt az agrarizmus elhatalmasodik, a nemzet bálványa, akit Bécsben a nemzet ellen használnak föl, a népszerűség dédelgetettje, aki huszonnégy óra alatt le fog tűnni az emlékezés lapjáról, a regenerator, aki alatt minden degenerálódott s az obstrukció Szent György lovagja, akit az obstrukció fog helyéről elsöpörni. A halottak leplének suhogását halljuk e mágikus éji órában és nem tudjuk sajnálni, hogy van elmúlás, mert ha az a vigaszunk nem volna, hogy semmi sem tart örökké, bizony Isten nem tudnók, miként lehetne a mi magyar nemzetünk örökkévaló. Budapest, október 31. Körber miniszterelnök a királynál. Bécsből telefonozza tudósítónk. A király ma délután hosszú ideig tartó külön kihallgatáson fogadta Körber miniszterelnököt. Széll Kálmán és a magyar határ. A kormány félhivatalos lapja ma a következőket közli: A tengerszem. Széll Kálmán miniszterelnök jelentést tétetett magának, vájjon a valóságnak megfelelőek-e azok a hírek, melyek szerint a lengyelek a tengerszem területét már most, az ítélet hivatalos végrehajtása előtt erőszakos módon elfoglalják. A kormányelnök, aki azon az állásponton áll, hogy a választott bíróság ítélete becikkelyezése előtt hatályra nem emelkedhetik, gondoskodott róla, hogy a korrekt álláspont értelmében, ott erőszakosságok ne történhessenek. E hírből két dolog tűnik ki. Először az, hogy Széll Kálmán a gráci ítélet hatályát a becikkelyezéstől teszi függővé, ami annyit jelent, hogy a tengerszem-ügy rendezéséről törvényjavaslatot fog benyújtani. Másodszor kitűnik az, hogy Széll Kálmán gondoskodott már arról, hogy a tengerszem területén erőszakosságok ne történhessenek. Hogy hogyan gondoskodott, azt már módunkban volt megírni. Jegyzéket intézett az osztrák belügyminiszterhez, és felhívta őt, hogy ne engedje megsérteni a magyar határt, továbbá meghagyta a szepesi alispánnak, hogy a tengerszem területének megvédésére ne tegyen semmiféle intézkedést. Hogy mily képtelen módon gondoskodott Széll Kálmán a határ megvédéséről, ennek szomorú bizonysága szepesófalusi tudósítónk következő távirata: Szepesófalu, október 31. A javorinai igazgatóság jelenti, hogy a lengyelek ma a Bialkát újra erőszakosan áthidalták. A magyar belügyminiszter Körberhez intézett jegyzéke tehát éppen ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Valóban szégyenteljes és fölháborító dolog, hogy ez a lengyel erőszakoskodás, a magyar határ e vakmerő megsértése egy hét folyamán megismétlődhetett. "Ha az első betörés sikerét a meglepetés talán még valahogyan érthetővé is tehetné, a mai második betörésért már föltétlenül a magyar belügyminiszter felelős, akienergikus óvintézkedések helyett kérvényező jegyzékkel és a rendelkezésére álló védelmi eszköz hallatlan megbénításával vérszemre kapatta a lengyeleket és egyenesen provokálta a mai újabb határsértést. A magyar törvényhozás remélhetően nem fogja megtorlás nélkül tűrni a belügyminiszternek ez ügyben tanúsított gyengeségét és mulasztását. fanyalodtam, amikez a legtöbb talentumom van, s amihez a képességemet néhai főtisztelendő tanárunk, az öreg Vojlik Kol. József is elismerte. Emlékszel e még arra az írásbeli gyakorlatra, amit a hatodik- ban a Zalán futásáról széptani szempontból készítettem ? Gyönyörű, vöröstintás egyest kaptam rá, s Vojtik Kol. József nyilvánosan, az egész osztály előtt megdicsért érte. Pedig tudod ugye, hogy őegykettednél sohase adott senkinek jobb kalkulust ? Már akkor is elismerték rólam, hogy kitűnően fogalmasok. Nem látom hát be, miért ne élhetnék meg én is a stílusomból, amikor annyi silány, elme duslakodik abból, hogy így-ugy megfogalmaz valamit. . . — Népszínművet írtál? — Nem írtam, cimborám, hanem elhatároztam, hogy lapot szerkesztek. Egyszer ■ hajnalban határoztam el, mikor mindenki elálmosodott, s a faképnél hagyott, s nem volt annyim, hogy egy pohár bort megihassam. Mikor lefeküdtem (akkor Tanzenbergernél laktam, aki a negyedikig szintén velünk járt, de aztán kimaradt és kereskedő lett) hát mikor lefeküdtem, sokáig elgondolkodtam. Akkor jutott eszembe, hogy megindítom a «Korunk Tükré»-t... Ha az ismerőseim közül csak minden második előfizet rá, hát akkor is fényesen megélek belőle . . . — És megindítottad? — Még azon a héten. A lapot politikai és társadalmi közlönynek szántam, mely pártoktól és klikkektőlfüggetlenül mondja meg mindenkinek az igazat. Bátran, kerülgetés nélkül megmondja, úgy, ahogy az én tollamtól kitelik. Rögtön hozzá is kezdtem az akcióhoz s személyesen, meg levélileg minden jó cimborámat fölszólítottam, hogy lépjen be az előfizetőim közé. És bár az előfizetési díj nem olcsó —■ a «Körünk Tükre» huszonöt koronába kerül egy esztendőre — rövid idő múlva ötszáz előfizetőt toborzottam össze a barátaim és az ismerőseim közül. . . —- Mennyi ideje, hogy a lap fönnáll ? — Most lesz majd, a tavaszszal, egy esztendeje. Az abomnensek negyedévenként küldik be az előfizetési pénzeket, de még eddig mindenki megújította a prenumerációt. Persze az ilyesmi elegendő munkával jár, mert könyvet kell vezetnem, levelezéseket folytatnom, hogy az előfizetőcskék a fertály végén hiánytalanul begyűljenek. El se hinnéd, milyen pedáns renddel végzem a kiadóhivatal ügyeit, s milyen pontosan megintem a hanyag abomenst, aki a pénz beküldésével késlekedik . . . Bürokrata lett belőlem, cimborám, aféle penészes számtiszt, aki egész nap könyvek meg irományok fölött kuksol... De nem kötelességem-e, hogy az öregségemre gondoljak ?... Most legalább megvan az a boldog tudatom, hogy a «Korunk Tükre» akkor is eltart, ha egyszer a podegra belém üt. .. Hála a kicsi üzletnek, nem kell immár attól félnem, hogy öreg koromra nem lesz egy falat kenyerem, egy korty hamisítatlan, tiszta borom . . . Dénárt csillogó szemmel beszélt, miközben egyre buzgón irta a játékosok pointe-jeit. Néha pauzát tartott, hogy megkérdezze: «Az ultimót is bemondtad, öreg kutya ?» —de aztán ismét belemelegedett a dicsekvésbe. A végén kissé elhallgatott, de aztán újra megszólalt: — Mi szólsz hozzá? — Azt mondom, hogy itt a pénz, én is előfizetek a «Korunk Tükré»-re . . . Átnyújtottam neki a félévi előfizetési öszszeget, mire Lénárt annak rendje és módja szerint kitépett egy nyugtát a block-jából, s pedánsul igazolta, hogy a prenumerációval hat hónapig rendben vagyok. Mikor a koronákat a mellényzsebébe tette, korholva ütöttem a vállára. — Hát a címemet föl se jegyzed magadnak ? Akkor hogyan fogod küldeni a lapot ?... — Micsoda lapot ? — kérdezte ijedten. — A «Korunk Tükré»-t . . . — Küldeni? Hova küldeném? — Teringettél, hát hová máshova, mint a lakásomra ? Lénárt becsületes zavarral nézett a szemem közé. — Te azt akarod, hogy lapot is küldjék? — motyogta. — Persze, hogy azt akarom. — De édes pajtásom, hiszen a «Korunk Tükre» csak elméletben jelenik meg. . . Hogyan kerülne öregségemben levesre, meg tüzelőre való, ha a drága nyomdát is fizetném ? Az ötszáz előfizetőm közül egyik sem kap lapot, de nincs köztük, aki emiatt a csekélység miatt neheztelne, hiszen annyira mindegy, hogy ezt a hitvány kis nyomtatványt csakugyan látja-e valaki a testi szemével. . . Aki lapot akar olvasni, elmehet a kávéházba, ott százával adják neki a kávéja mellé a jobbnál jobb újságot... Kinek van szüksége a valóságban a «Korunk Tükré»-re ? Nekem szükségem van rá, mert én ebből fogok elkvaterkázgatni, ha egyszer a hajam megfehéredik, de az előfizetők nem szorulnak az eféle szamárságra. .. Ha lapot akarsz olvasni, hát válogathatsz a «Times»-től a «Bodrogi Hírharang»-ig, a «Korunk Tükre» miatt bátran megérheted a századik esztendődet, anélkül, hogy valaha a hiányát éreznéd... Jót nevettem a különös beszéden, s harag nélkül kezet nyújtottam Lénártnak. Be akartam menni az olvasószobába, de Lénárt utánam jött, s még egyszer megfogott a küszöbön. — Ne feledd, — mondta, — hogy az előfizetésed április végén lejár. . .