Pesti Napló, 1902. november (53. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-01 / 300. szám

2 b Budapest, szombat PESTI NAPLÓ, 1902. november I.­ 300.szám a­ badelvü párt programmjának, és mindenütt nyomát találni a törvényalkotásnak — az ellenzék kegyelméből. De mi is maga ez a kormánypárt ? Egy mixtum-kompozitum. Agrárius és merkantil, liberális és reakcionárius, radi­kális és konzervatív. Egymással szemben mindegyik ellenzék, együttvéve a Széll Kálmán pártja. Hogy mégis vannak párt­keretek, inkább külsőség. Még a közjogi ellentét sem választja el egymástól a po­litikusokat, mert a kormánypártban szép számmal ülnek negyvennyolcasok, a negyvennyolcasok között vannak, akik Széll Kálmán hatvanhetes politikáját tá­mogatják, ha csak passzíve is. Ez a po­litikai jellemtelenség az alapja annak a munkaképes, rendes parlamentarizmus­nak, melyet Széll Kálmán az ex-lex he­lyébe alkotott. Mondván, hogy a politikusokat föl­szabadítja a párt nyomásától, szervilissé tette a politikusokat. Mondván, hogy tö­rekvéseiben csak az ország javát nézi, minden kérdésben a személyes érdeket tette az első sorba. ’­Lehetetlen komolyan és elkeseredés nélkül nézni, hogy végig az egész vona­lon mint tűnik ki a Széll-politika teljes üressége és haszontalansága dologiakban, s mint marad meg egyetlen politikai eredményül a kényelmesebb személyi pozíció. Abból a híres paktumból semmi­nek sincs értéke, csak a személyes ellen­ségeskedésnek, az egyéni aspirációk kielé­gítésének. Az ellenzék lerázott egy súlyos ódiumot,, egy része beolvadt a kormány­pártba : ez minden. A kvótát emelték, a kiegyezési provizóriumra vonatkozó törvénynek a jutalmatlansága kitűnt abban a pillanatban, amelyben a tartal­mára a nemzet építeni akart. A válasz­tások épp oly korruptak voltak, csak­hogy mások javára voltak korruptok; az összeférhetetlenség kizárt egy csomó férfit, aki benne helyt állhatott és meg­hagyott másokat, akiknek semmi hasznát az ország nem látja. Ami egyéb kérdés volt, kárt hozó a nemzetre, azt Széll Kálmán nem hárí­totta el, csak prolongálta. Most a véderő­­kérdésben, úgy látszik, nincs többé pro­­longáció, ennélfogva a Széll Kálmán bölcsesége megakad és vacillál az előbbi kormányok káros és erőszakos non putaremje és az új rendszernek bujkáló, a keserűségeket kandírozó alattomossága között. Aki mindenkivel meg tudott egyezni, voltaképpen semmit sem tudott tisztázni. Ami rendnek látszott, az csak könnyelműség volt, a ma feladatának holnapra való kitolása. És mindenben csupa paradox: a munkaképes törvény­­hozás, amely nem hoz törvényeket, a jogokat biztosító formulák, melyek jogo­kat kijátszanak, a békéltető nemzetiségi politika, amely megnöveszti a nemzetisé­gek taréját, a finánc-miniszterelnök, aki alatt az ország frnanciái hanyatlanak, a bankigazgató Széll, aki alatt az agrariz­­mus elhatalmasodik, a nemzet bálványa, akit Bécsben a nemzet ellen használ­nak föl, a népszerűség dédelgetettje, aki huszonnégy óra alatt le fog tűnni az emlékezés lapjáról, a regenerator, aki alatt minden degenerálódott s az obstrukció Szent György lovagja, akit az obstrukció fog helyéről elsöpörni. A halottak lep­lének suhogását halljuk e mágikus éji órában és nem tudjuk sajnálni, hogy van elmúlás, mert ha az a vigaszunk nem volna, hogy semmi sem tart örökké, bi­zony Isten nem tudnók, miként lehetne a mi magyar nemzetünk örökkévaló. Budapest, október 31. Körber miniszterelnök a királynál. Bécsből telefonozza tudósítónk. A király ma délután hosszú ideig tartó külön ki­hallgatáson fogadta Körber miniszterelnököt. Széll Kálmán és a magyar határ. A kormány félhivatalos lapja ma a következő­ket közli: A tengerszem. Széll Kálmán mi­niszterelnök jelentést tétetett magának, vájjon a valóságnak megfelelőek-e azok a hírek, melyek szerint a lengyelek a tengerszem területét már most, az ítélet hivatalos végrehajtása előtt erő­­szakos módon elfoglalják. A kormányelnök, aki azon az állásponton áll, hogy a választott bíró­ság ítélete becikkelyezése előtt hatályra nem emelkedhetik, gondoskodott róla, hogy a korrekt álláspont értelmében, ott erőszakosságok ne történhessenek. E hírből két dolog tűnik ki. Először az, hogy Széll Kálmán a gráci ítélet hatályát a becikkelyezéstől teszi függővé, ami annyit je­lent, hogy a tengerszem-ügy rendezéséről tör­vényjavaslatot fog benyújtani. Másodszor kitű­nik az, hogy Széll Kálmán gondoskodott már arról, hogy a tengerszem területén erőszakos­ságok ne történhessenek. Hogy hogyan gondos­kodott, azt már módunkban volt megírni. Jegy­zéket intézett az osztrák belügyminiszterhez, és­­ felhívta őt, hogy ne engedje megsérteni a ma­gyar határt, továbbá meghagyta a szepesi alis­pánnak, hogy a tengerszem területének megvé­désére ne tegyen semmiféle intézkedést. Hogy mily képtelen módon gondoskodott Széll Kál­mán a határ megvédéséről, ennek szomorú bi­­­­zonysága szepes­ófalusi tudósítónk következő távirata: Szepesófalu, október 31. A javorinai igazgatóság jelenti, hogy a len­gyelek ma a Bialkát újra erőszakosan át­hidalták. A magyar belügyminiszter Körber­­hez intézett jegyzéke tehát éppen ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Valóban szégyenteljes és fölháborító dolog, hogy ez a lengyel erőszakoskodás, a magyar határ e vakmerő megsértése egy hét folyamán megismétlődhetett. "Ha az első betörés sikerét a meglepetés talán még valahogyan érthetővé is tehetné, a mai második betörésért már föltétlenül a magyar belügyminiszter fe­lelős, aki­­energikus óvintézkedések helyett kérvényező jegyzékkel és­ a rendelkezésére álló védelmi eszköz hallatlan megbéní­tásával vérszemre kapatta a lengyeleket és egyenesen provokálta a mai újabb határsér­tést. A magyar törvényhozás remélhetően nem fogja megtorlás nélkül tűrni a belügyminisz­ternek ez ügyben tanúsított gyengeségét és mulasztását. fanyalodtam, amikez a legtöbb talentumom van, s amihez a képességemet néhai főtiszte­­lendő tanárunk, az öreg Vojlik Kol. Jó­zsef is elismerte. Emlékszel e még arra az írásbeli gyakorlatra, amit a hatodik-­ ban a Zalán futásáról széptani szempontból készítettem ? Gyönyörű, vörös­tintás egyest kaptam rá, s Vojtik Kol. József nyilvánosan, az egész osztály előtt megdicsért érte. Pedig tudod ugye, hogy őegykettednél sohase adott senkinek jobb kalkulust ? Már akkor is elismerték rólam, hogy kitűnően fogalmasok. Nem látom hát be, miért ne élhetnék meg én is a stílusomból, amikor annyi silány, elme duslakodik abból, hogy így-ugy megfogalmaz valamit. . . — Népszínművet írtál? — Nem írtam, cimborám, hanem elhatá­roztam, hogy lapot szerkesztek. Egyszer ■ haj­nalban határoztam el, mikor mindenki elálmo­­sodott, s a faképnél hagyott, s nem volt annyim, hogy egy pohár bort megihassam. Mi­kor lefeküdtem (akkor Tanzenbergernél laktam, aki a negyedikig szintén velünk járt, de az­tán kimaradt és kereskedő lett) hát mikor lefeküdtem, sokáig elgondolkodtam. Akkor ju­tott eszembe, hogy megindítom a «Korunk Tükré»-t... Ha az ismerőseim közül csak minden második előfizet rá, hát akkor is fé­nyesen megélek belőle . . . — És megindítottad? — Még azon a héten. A lapot politikai és társadalmi közlönynek szántam, mely pár­toktól és klikkektől­­függetlenül mondja meg mindenkinek az igazat. Bátran, kerülgetés nél­kül megmondja, úgy, ahogy az én tollamtól kitelik. Rögtön hozzá is kezdtem az akcióhoz s személyesen, meg levélileg minden jó cim­borámat fölszólítottam, hogy lépjen be az elő­fizetőim közé. És bár az előfizetési díj nem­­ olcsó —■ a «Körünk Tükre» huszonöt koronába kerül egy esztendőre — rövid idő múlva öt­száz előfizetőt toborzottam össze a barátaim és az ismerőseim közül. . . —- Mennyi ideje, hogy a lap fönnáll ? — Most lesz majd, a tavaszszal, egy esz­tendeje. Az abomnensek negyedévenként küldik be az előfizetési pénzeket, de még eddig min­denki megújította a prenumerációt. Persze az ilyesmi elegendő munkával jár, mert könyvet kell vezetnem, levelezéseket folytatnom, hogy az előfizetőcskék a fertály végén hiánytalanul begyűljenek. El se hinnéd, milyen pedáns renddel végzem a kiadóhivatal ügyeit, s milyen pontosan megintem a hanyag abom­enst, aki a pénz beküldésével késlekedik . . . Bürokrata lett belőlem, cimborám, aféle penészes szám­tiszt, aki egész nap könyvek meg irományok fölött kuksol... De nem kötelességem-e, hogy az öregségemre gondoljak ?... Most legalább megvan az a boldog tudatom, hogy a «Ko­runk Tükre» akkor is eltart, ha egyszer a podegra belém üt. .. Hála a kicsi üzletnek, nem kell immár attól félnem, hogy öreg ko­romra nem lesz egy falat kenyerem, egy korty hamisítatlan, tiszta borom . . . Dénárt csillogó szemmel beszélt, miköz­ben egyre buzgón irta a játékosok pointe-jeit. Néha pauzát tartott, hogy megkérdezze: «Az ultimót is bemondtad, öreg kutya ?» —de aztán ismét belemelegedett a dicsekvésbe. A végén kissé elhallgatott, de aztán újra megszólalt: — Mi szólsz hozzá? — Azt mondom, hogy itt a pénz, én is előfizetek a «Korunk Tükré»-re . . . Átnyújtottam neki a félévi előfizetési ösz­­szeget, mire Lénárt annak rendje és módja szerint kitépett egy nyugtát a block-jából, s pedánsul igazolta, hogy a prenumerációval hat hónapig rendben vagyok. Mikor a­ koroná­kat a mellényzsebébe tette, korholva ütöttem a vállára. — Hát a címemet föl se jegyzed magad­nak ? Ak­kor hogyan fogod küldeni a lapot ?... — Micsoda lapot ? — kérdezte ijedten. — A «Korunk Tükré»-t . . . — Küldeni? Hova küldeném? — Teringettél, hát hová máshova, mint a lakásomra ? Lénárt becsületes zavarral nézett a sze­mem­ közé. — Te azt akarod, hogy lapot is küldjék? — motyogta. — Persze, hogy azt akarom. — De édes pajtásom, hiszen a «Korunk Tükre» csak elméletben jelenik meg. . . Ho­gyan kerülne öregségemben levesre, meg tüze­lőre való, ha a drága nyomdát is fizetném ? Az ötszáz előfizetőm közül egyik sem kap lapot, de nincs köztük, aki emiatt a csekélység miatt neheztelne, hiszen annyira mindegy, hogy ezt a hitvány kis nyomtatványt csakugyan látja-e valaki a testi szemével. . . Aki lapot akar ol­vasni, elmehet a kávéházba, ott százával adják neki a kávéja mellé a jobbnál jobb újságot... Kinek van szüksége a valóságban a «Korunk Tükré»-re ? Nekem szükségem van rá, mert én ebből fogok elkvaterkázgatni, ha egyszer a hajam megfehéredik, de az előfizetők nem szorulnak az eféle szamárságra. .. Ha lapot akarsz olvasni, hát válogathatsz a «Times»-től a «Bodrogi Hírharang»-ig, a «Korunk Tükre» miatt bátran megérheted a századik esztendő­det, anélkül, hogy valaha a hiányát éreznéd... Jót nevettem a különös beszéden, s harag nélkül kezet nyújtottam Lénártnak. Be akartam menni az olvasószobába, de Lénárt utánam jött, s még egyszer megfogott a küszöbön. — Ne feledd, — mondta, — hogy az előfizetésed április végén lejár. . .

Next